A turizmus világméretű iparággá változásával, a globalizációval, illetve a világot újabb és újabb hullámokban elöntő gasztroforradalmakkal, a különböző konyhák divathullámok hátán az egész világon történő elterjedésével egyre nehezebb olyan helyzetbe kerülni, amikor muszáj valami igazán bizarr, a komfortzónánkon kívüli dolgot ennünk. Egyfelől nagyjából bárhol a világban, ahol egyáltalán járnak turisták, lehet mondjuk hamburgert vagy pizzát, tésztát és más hasonló „biztonsági” ételeket kapni, másfelől meg azért már az emberek többsége nem esik pánikba, ha mondjuk egy ázsiai, mexikói vagy közel-keleti stílusú étlapról kell valamit választania.
Persze, vannak azért alapanyagok vagy ízesítések, amelyek túl vannak az egyéni tűréshatárokon. Egy jófajta skandináv rohasztott hallal (a norvég változatot lutefisknek, a svédet suströmmingnek hívják, de a bűz nagyjából ugyanaz) például nemcsak magunknak szerezhetünk maradandó élményt, de hazahozva évtizedes szomszédi jó viszonyokat is tönkrevághatunk. A világ különböző tájain különböző, máshol nem ehetőnek tartott darabjait eszik meg egyes állatoknak nagy élvezettel, és akkor még az Ázsia egyes részein még dívó kutya-macska fogyasztást, illetve az olyan ínyencségeket, mint egy kambodzsai buszúton ropogtatnivalóként kínált sült sáskákat és pókokat még nem is említettem. Vagy ott van a csípősség kérdése. Ami egyes helyeken kellemesen pikánsnak számít, az egész gyorséttermi kaján felnőtt amerikai családokat kényszeríthet napokra a mellékhelyiség néhány méteres körzetébe. (Tipp: Mexikóban egy olyan étteremben-kifőzdében, ahova helyiek is járnak, a „nagyon-nagyon kicsit csípős, mintha egy egyéves, eddig tejbepapival etetett gyereknek csinálnák” kérésre hoznak ki olyan ételt, amit az is meg bír enni, aki amúgy nem harapja az erőspaprikát a zsíroskenyérhez, az „egyáltalán nem csípős” pedig a kicsit csípőset jelenti.)
Reggelizz, mint egy király - na de milyen király?
A reggeli azonban más. Nem tudom, éppen hol tart a tudomány és a dietetika a bőséges reggeli versus reggeli koplalás témakörben, de abban biztos vagyok, hogy a legtöbb embernek máshol vannak a kulináris kalandvágyás határai egy reggeli, mint a többi étkezés esetében. A legtöbbünknek nincs baja egy jó kis pörkölttel mondjuk, de a többség azért reggeli kávé mellé nem küldene le egy adagot belőle.
Az érdekes az, hogy van bennünk egy olyan ki nem mondott feltételezés, hogy a reggelire általában elfogyasztható dolgok körét egyfajta „természetesség” határozza meg.
Természetes, gondoljuk mi, hogy az ember reggelire valamilyen egyszerűbb, kímélő, de laktató dologra vágyik. És ezt feltehetően a világon mindenhol így gondolják.
Csak mi az egyszerű, kímélő és laktató? Ebben már megoszlanak a vélemények világszerte, és ezért a reggelizőasztaloknál még bele lehet futni igazán meghökkentő kulturális-gasztronómiai élményekbe. Persze nem a 4-5 csillagos szállodák és resortok világában, azok már elestek: „kontinentális” reggelit ilyen helyeken mindenhol kaphatunk, de általában hatalmas svédasztalos lakomákkal szembesülhetünk az ilyen intézményekben, ahol a helyi különlegességek legfeljebb érdekességként kiállítva szerepelnek, de semmi esetre sem ezek az egyetlen lehetőségünk, hogy ne üres hassal kezdjük a napot. Ilyen helyeken rendes kelet-európai turistaként nem tehetünk mást, mint hogy megpróbáljuk a teljes szobaárat, az idegenforgalmi adót, de még pincérek borravalóját is „leenni” a svédasztalnál, lehetőleg elérve, hogy késő délutánig csak távoli lehetőségként merüljön fel az éhség gondolata. (Újabb tipp: nekem az a taktika vált be, hogy első körben rá se nézek semmilyen édességre, hanem két fő helyett eszem minden másból, és csak teljesen tele hassal, mintegy meglepetésként fedezem fel az édességek kínálatát. Azokból úgyis megkíván az ember ezt-azt, és ezek elfogyasztásával meg lehet közelíteni az emberi emésztőrendszer határait – de azért óvatosan: egy plusz amerikai palacsinta lehet a különbség egy félkómában eltöltött délelőtt és egy energiával teli városnézés között! Kisgyerekekkel utazóknak nem kell ennyire taktikázni, elég ha nincs pofájuk kidobni mindent, amit kiszedettek maguknak, de persze nem ettek meg, de e módszerrel nagyobb a veszélye a gyomorfelkavarodásnak.)
Na de vissza a különleges reggelikhez! Magyarként szerencsések vagyunk, hiszen itthon a parasztreggelitől a rántottán át a müzliktől az édes péksüteményekig elég széles spektrum számít elfogadható reggeli ételnek, de vannak azért határok.
Nem tudom, kinek volt már szerencséje amolyan igazi angol reggelihez. A bab már erősen határeset, de az igazi férfi a „fekete pudingnál” válik el a gyíkvállú belpesti vegántól.
Az sem mindegy persze, hogy az első falat előtt, közben vagy után tudja meg az ember, hogy az ártalmatlannak tűnő elnevezés valójában a hagymás, zabkásás sült vért jelenti – nekem már lefele tartott az első falat, amikor erre rádöbbentem, és komoly erőfeszítésbe került, hogy ne induljon el visszafele.
Mielőtt azonban az angolokon viccelődnék, jusson eszünkbe, hogy egy igazi magyar szalonnás, kolbászos, disznósajtos (!) parasztreggeli legalább ilyen elszörnyedést váltana ki az európai latin országokban, ahol gyakorlatilag csak édeset esznek reggelire, és ezt annyira természetesnek tartják, hogy például egy portugál pékségben reggel fegyverrel sem nagyon lehet semmilyen sós, sajtos, cukor nélküli dolgot szerezni a zsemlén kívül. (Nem, a fegyvert nem próbáltam meg, de elgondolkodtam rajta, amikor pár nap után úgy éreztem, muszáj lenne valami nem cukrossal indítani a napot.)
Egy jó halleves a kávé mellé?
Persze igazán izgalmas dolgokba – legalábbis az általam bejárt helyek közül – reggelinél is Délkelet-Ázsiában lehet belefutni. Ott ugyanis a drágább szállásokon kívül mintha a reggeli, mint különleges étkezés egész koncepciója nem nagyon létezne. Étel-étel, gondolják ők, így fordulhatott elő az is például, hogy egy hajnali 6-kor induló hajókirándulás előtt a panzió reggelizőasztalán az egyébként csodálatos pho leves mellett sült, tengerigyümölcsös tészta fogadott minket, aminek már a szaga is nagyjából megoldotta az egész reggelizésproblémát. Valahova azért kihelyeztek egy csomag szeletelt kenyeret és egy adag lapkaszerű, valami ipari melléktermékből készült sajtot, valószínűleg látták valami filmben, hogy a hülye fehérek ilyeneket esznek reggelire.
Amikor egy hasonló kínálat láttán – miután felfedeztük, hogy az egyik ételben egyértelműen paradicsom is fel lett használva – elmagyaráztuk, hogy mi szeretnénk egy-két nyers paradicsomot enni ehhez a finomsághoz, vagyis a sajtos kenyérhez akkor mi okoztunk kultúrsokkot. A személyzet a konyha ajtajába kiállva, nevetgélve nézte végig, ahogy a bentlakásos pszichiátriai intézmények ápolóinak megértő, de picit lesajnáló arckifejezését felöltő társuk átnyújtotta nekünk a néhány gerezd felvágott paradicsomot. Mintha itthon valaki egy kis tál lisztet kért volna, hogy ő azt kiskanállal szeretné elfogyasztani – a paradicsom rendben van, de ki akarná ezt nyersen, reggelire enni egy jó kis halszószos, kagylós tészta helyett!?
Mianmarban egyenesen nemzeti étel az elsősorban reggelire fogyasztott csicseriborsólisztes, tésztás halleves, Kambodzsában jó fokhagymás, chilis disznóhúsos levest esznek sokan reggelire, de az európai kultúrkörbe tartozó Ausztrália is tud meglepetéseket okozni, bár a mind állagra, mind színre, mind ízre valamilyen gépzsírra emlékeztető Vegemite-ot (sörgyártásból visszamaradó alapból készülő zöldségkrém, és az imént nem mondtam igazat, nem gépzsírra, hanem iszonyatosan elsózott gépzsírra emlékeztet az íze) a nap semmilyen időpontjában nem ítélném emberi fogyasztásra alkalmasnak.
Egy kis internetes kereséssel persze lehet még izgalmas dolgokat találni: a mongol muflongombóc, a kenyai friss marhavér, a rosszul elkészítve mérgező jamaikai halas akiszilva, a holland csokireszelékes szendvics, a kínai száznapos tojás vagy a perui nyers hallé mind-mind csak arra várnak, hogy az ágyból kiugorva megkóstoljuk őket.
Nem mindig sikerül egy-egy utazáson igazán belelátni a helyiek fejébe, egy kicsit megismerni azt, hogyan látják a világot, ennek sokszor még nyelvi akadályai is vannak. Enni azonban mindenkinek kell, és a helyi, hagyományos reggelik jóízű vagy bátor elfogyasztásával sokkal jobban bele tudunk helyezkedni az ő világukba, mint egy éttermi vacsorával.
Ezek az élmények ráadásul azt az értékes leckét is megtaníthatják nekünk, hogy világunkban, szokásainkban sokkal több a szociális konstrukció és a megszokás, mint hinnénk, a „természetes” még ilyen egyértelműnek tűnő dolgokban is más és más, amerre járunk. Érdemes ezt az eszünkbe vésni, még ha néha egy hajókorlátba kapaszkodva is kell visszaadnunk a tengernek azt, amit a reggelizőasztalunkra tett néhány órával korábban.
A kitört konfliktus rengeteg életet borított fel.
