A hidegháború talán leginkább „szerethető” része volt a két szuperhatalom versenyfutása a világűr, illetve a Hold meghódításáért. Az űrverseny nagyrészt valóban „nemes versengés” volt, amelyben az Egyesült Államok és a Szovjetunió tudósai, mérnökei és űrhajósai feszültek egymásnak. Az eredményt tudjuk: a világűrben ugyan először Jurij Gagarin járt, a szovjet holdprogram végül Neil Armstrongék sikere után dugába dőlt, és ugyan a szovjet, majd az orosz űrkutatás is elért még nagy eredményeket, azért a világűr vezető hatalmává egyértelműen az Egyesült Államok vált. Ez azonban most megváltozhat, ráadásul a kiújuló versengés ebben az esetben akár nyílt konfliktussá is fajulhat – ennek helyszíne azonban nem a Föld, hanem a Hold lehet.
Nem tudjuk, mi történt volna, ha a szovjet holdprogram nem áll le, és nagyjából egy időben az amerikai űrhajósok mellett szovjet kozmonauták is leszállnak a Holdon, és mindkét hatalom egy ponton megpróbál valamilyen bázist kiépíteni égi kísérőnk felszínén. A For All Mankind című amerikai sorozat pontosan ebből a szcenárióból építkezik, és a forgatókönyvírók fantáziája szerint ez a helyzet hamarosan kisebb-nagyobb súrlódásokhoz, majd végül fegyveres összecsapáshoz vezet a Holdon, miközben a két szuperhatalom közötti feszültség a nukleáris háború küszöbére sodorja a világot. Persze ez csak fikció, a valóságban a szovjet holdprogram leállítása tulajdonképpen egyben az amerikai végét is jelentette: a hatalmas pénzeket felemésztő Apollo-programat az elsőség megszerzése után még egy ideig vitte a lendület, de aztán leállították, és mostanáig nem is nagyon merült fel komolyan, hogy újra emberek lépjenek a Holdra.
Mint tudjuk, ez a közeljövőben megváltozhat, a NASA többszöri halasztás után végül az ősszel sikeresen elindította és végrehajtotta a következő emberes holdraszállás egyes eszközeit tesztelő Artemis I küldetést, és tovább folytatja a munkát abban az irányban, hogy az eredeti tervekhez képest ugyan némi csúszásban, de az évtized vége felé újra NASA-űrhajósok léphessenek a Hold felszínére. (Erről bővebben laptársunk, az Mfor.hu cikkében olvashat.)
Versenyben vannak
Csakhogy nem biztos, hogy ők lesznek ott az elsők. Ugyanis nemcsak Amerika, hanem Kína is bejelentette, hogy az évtized végéig tajkonautákat tervez küldeni a Holdra. És ha azt vesszük, milyen ütemben halad előre a kínai űrprogram – nemrég történt meg például az új kínai űrállomáson a legénység első melegváltása, így az innentől állandó legénységgel üzemel, az ország pedig újabb űrbéli létesítmények üzembe helyezését is tervezi –, akkor ezt nem is lehet csak afféle vágyálomnak minősíteni.
Mi több, Kína már a Holdon is elért jelentős eredményeket. Az utóbbi években a kínaiak több leszállóegységet is küldtek az égitestre, ezek közül több kőzetmintákat is gyűjtött, sőt az egyik ilyen robot a Hold „sötét”, azaz a Földdel ellentétes oldalán is végrehajtotta ezt a mutatványt. Utóbbi azért különösen nagy szám, mert ehhez arra is szükség volt, hogy a Hold körül keringő eszközökkel tartsák fenn az összeköttetést a leszállóegységgel, hiszen a földről egyébként nem lehetséges közvetlenül kommunikálni a „sötét oldalon” tartózkodó egységekkel. (A kínai űrprogramot az is segítheti, hogy ugyanannyi pénz ráfordítása nem ugyanannyit ér Kínában, mint mondjuk Amerikában - erről a jelenségről kínai haderő modernizálásáról szóló, az alábbi linkre kattintva olvasható cikkünkben írtunk bővebben.)
A NASA igazgatója, Bill Nelson mindenesetre egyértelműen tart a kínai kihívástól.
„Tényként kell kezelni: egy űrverseny részesei vagyunk”
– mondta egy interjúban nemrég, és minden lehetséges fórumon amellett érvel, hogy az Egyesült Államok minél inkább gyorsítsa fel a holdprogramját, nehogy kész helyzet elé legyen állítva. De mégis miért lenne akkora baj a NASA-nak, ha a kínai tajkonauták előbb érnének a Holdra, mint az amerikai asztronauták? Oké, hogy a Hold jóval kisebb mint a Föld, de van azért rajta elég hely néhány űrhajósnak, sőt akár néhány fős bázisokból is elfér rajta jó pár – gondolhatnánk.
Stipi-stopi, az enyém a vízkészlet!
Ez igaz, ugyanakkor bázisok létesítésére alkalmas területekből egyelőre elég keveset ismerünk a Holdon, és a fontos vagy értékes nyersanyagok egyszerűen kitermelhető lelőhelyeiért is versenyfutás indulhat, ha egy időben kettő vagy több űrhatalom próbál meg állandó jelenlétet kiépíteni a Holdon. A legfontosabb a vízkészletek kérdése lehet: ugyan a Holdon a becslések szerint legalább 600 milliárd tonna vízjég van, ez csak bizonyos, holdbázisoknak egyébként is megfelelő helyeken férhető hozzá könnyen. Márpedig a víz nemcsak az ivóvízszükségletek fedezése, de az oxigénutánpótlás, illetve a helyben készíthető rakétaüzemanyag miatt is kulcsfontosságú egy jövőbeli holdbázis számára.
„Csak néhány olyan hely van a Hold déli sarkvidékén, amelyről jelen tudásunk szerint úgy véljük, alkalmas a víz kitermelésére és a továbbaikra”
– hvja fel a figyelmet Nelson.
Ugyan a nemzetközi jog szerint az űr egyes részei, illetve az egyes égitestek felszíne sem sajátítható ki egyetlen állam által sem, a valóságban könnyen az „aki kapja, marja” elv érvényesülhet a Hold nyersanyagokban gazdag részei esetében. Ha valaki előbb ér oda, és megkezdi a kitermelést, utána nagyon nehéz lesz rávenni arra, hogy ossza meg az erőforrásokat vagy a területet másokkal.
„Jobb, ha figyelünk arra, hogy a tudományos kutatás jelszavával ne érjenek oda a Holdon valahova előttünk. Egyáltalán nem elképzelhetetlen, hogy közlik: ’Menjetek innen, mi itt vagyunk, ez a mi területünk’”
– mondja Nelson Kínáról, és annak, aki ezt a valóságtól elrugaszkodott lehetőségnek tartja, annak azt javasolja, „nézze meg, mit csináltak a Spratly-szigeteken”. (A Dél-kínai-tenger vitatott hovatartozású szigetei közül többet is megszállt, illetve mesterségesen megnagyobbítva katonai bázissá alakított Kína az utóbbi években.)
Aggodalmaival nincs egyedül a NASA igazgatója. Terry Virts, a Nemzetközi Űrállomás (ISS) korábbi parancsnoka, az amerikai légierő veteránja szerint a versenyfutás politikai és biztonsági szempontból is nagy figyelmet követel.
„Egyfelől egy politikai megmérettetésként kezelik, hogy melyik rendszer működik jobban. Az igazi céljuk az, hogy úgy tekintsenek rájuk, mint a világ legfejlettebb országára. A föld vezető hatalma akarnak lenni, a Hold meghódítása pedig egy módja annak, hogy megmutassák: az ő rendszerük a hatékonyabb. Ha megvernek minket a Holdon, az megmutatja, hogy jobbak nálunk.”
De Virts szerint nem ez az igazi gond, hanem hogy Kína mit kezdhet jelenlétével a Holdon.
„Potenciálisan sok bajt tud keverni a Holdon Kína. Például ha kiépítenek ehhez infrastruktúrát, meg tudják zavarni mások kommunikációs eszközeit. Nem teszi egyszerűbbé a dolgokat a jelenlétük.”
Kína természetesen „határozottan visszautasítja” az ilyen kijelentéseket.
„A világűr nem birkózószőnyeg. A világűr felfedezése és békés felhasználása az emberiség közös vállalkozása, és mindenkinek a hasznát kellene szolgálnia. Kína mindig a világűr békés felhasználását hirdeti, ellenzi a fegyverek telepítését, és aktívan dolgozik az emberiség közös űrbéli jövőjéhez vezető közösség felépítésén”
– jelentette ki Liu Pengyu, Kína washingtoni nagykövetségének szóvivője, aki „felelőtlennek és tévesnek” nevezte „egyes amerikai tisztségviselők” nyilatkozatait.
Együttműködni, és nem félni kell?
Vannak azért független szakértők is, akik szerint erősen túlzóak a kínai holdprogrammal kapcsolatosa aggodalmak.
„Kétségeim vannak” – mondja például Victoria Samson, a Secure World Foundation washingtoni központjának vezetője, aki felhívja rá a figyelmet, hogy mindkét ország aláírta az 1967-es Világűrszerződést, amelynek II. cikke így szól:
„A világűrt, beleértve a Holdat és más égitesteket, sem a szuverenitás igényével, sem használat vagy foglalás útján, sem bármilyen más módon egyetlen nemzet sem sajátíthatja ki.”
Samson szerint azonban nemcsak ezért nem várható konfliktus a Holdon, hanem azért, mert az állandó emberi jelenlét kiépítése nem várható egyhamar, és nem látja „realisztikusnak” ennek megvalósulását. „Elképesztően nagy kihívás lesz” – mondja erről, ettől függetlenül viszont a holdversenyben résztvevő felek közti kommunikáció kialakítását ő is fontosnak érzi:
„Szükség van Kínával valamilyen viszony kialakítására, már csak az egymás közelében történő landolások vagy a másik fél űrhajósainak nyújtandó vészehelyzeti segítségnyújtás lehetősége miatt is.”
A történethez persze hozzátartozik az is, hogy a NASA állandó harcot vív a költségvetési forrásokért, és ugyan 2023-ra sikerült 5 százalékkal nagyobb, 24,5 milliárdos támogatást kiharcolni, még ez is nagyjából 500 millió dollárral kevesebb, mint amit Joe Biden elnök javasolt az ügynökség számára, és természetesen jóval kevesebb, mint amire a NASA vezetői szerint a különböző célok megfelelő időben történő eléréséhez szükség lenne. Márpedig kevés hatékonyabb eszköz van a politikusok spórolási ösztöneinek visszafogására, mint ha közvetlen fenyegetéseket festünk eléjük. Persze az is igaz, hogy e fenyegetések aztán néha nagyon is valóságosnak bizonyulnak, ahogy például az amerikai hírszerző ügynökségek és Ukrajna orosz lerohanása esetén láttuk.
Az mindenesetre biztosnak látszik, hogy a világ két jelenlegei legerősebb hatalma egyaránt célkeresztjébe vette emberek eljuttatását a Holdra, illetve valamilyen tartós jelenlét kialakítását ott. Reménykedjünk abban, hogy ez az új űrverseny néhány évtized távlatából visszatekintve megint az emberiség egyik dicsőséges, új felfedezéseket és technológiai vívmányokat hozó korszakaként lesz elkönyvelve, és nem úgy, mint ami tovább növelte a meglévő feszültséget, és az első nyílt űrbéli konfliktushoz vezetett.
