Lehetne tréfálkozni azon, hogy Magyarország nemcsak előre, hanem időnként vissza is lép. Alapvető élelmiszerek hatósági árasítása csak az újszülöttnek új. 1990-ig a Guszev utcában működött az Országos Anyag- és Árhivatal, amelynek az volt a legfőbb rendeltetése, hogy a különféle gazdasági, szociális és politikai szempontok alapján központi hatóságként megszabja a nem szabadáras termékek hivatalos árát vagy ár-maximumát. Ebben a formájában 1957-től hozták létre az árhatóságot, és nem kisebb személyiség, mint Csikós-Nagy Béla állt az hivatal élén. Ő már a második világháború előtt is szaktekintély volt az irányított gazdaság ár-ügyeiben. Amint mindinkább hadigazdaság-jelleget öltött az akkori Magyarország, és kezdtek anyaghiányok, ellátási gondok, nagy árdrágulások fellépni, szükségesnek ítélték a közvetlen állami szabályozást, amire 1942 létrehozták a Magyar Királyi Ipari Anyaghivatalt. A háború után, a tervgazdaságra való áttéréssel pedig kiterjedt rendszerré vált az árszabályozás.
No de ezzel túlságosan visszaszaladtunk a történelmi időben. Amiről már személyes élményeim vannak: az Új Gazdasági Mechanizmus bevezetése 1968-ban. Annak nyomán több áru jelent meg a piacon, bár némileg drágábban. A nagy izgalommal várt reform részeként a lakossági termékek és szolgáltatások jelentős körében megszűnt a hatósági ár, viszont láthatóbb lett az infláció. Ám jó okkal szabadították fel a fogyasztási cikkek zömét a közvetlen állami ármegállapítás alól. Mert lehet hatósági árat kijelölni és hosszabb ideig fixen tartani, de az árszabályozást nem nagyon lehet jól csinálni. Annak nyilván nincs értelme, hogy a hatósági ár magasabb legyen, mint ami lenne egyébként is a piacon, sőt a politika az árak letörését, visszaszorítását várja el a szakapparátustól. Ha viszont alacsony az állami ár, az értékesítés nem rentábilis az adott gazdasági ágban tevékenykedő cégeknek, és azok nem igyekeznek ilyen cikket termelni és forgalmazni.
De jó-e a vevőnek a hatósági ár? Talán valóban megfizethető lenne a termék - ha lenne. „Nézzen be a jövő héten” – kialakul a hiány, ami a mai generációnak fura és új jelenség, míg a boomer évjárathoz tartozóknak gyakori élményük volt. Az ember járta a boltokat, hogy hátha valahol még van a termékből. Esetleg csúsztatott egy kis borravalót a boltvezetőnek, hogy mégiscsak kerüljön elő a hiánycikk a raktár mélyéből. Vagy eleve ment a feketepiacra, ahol némi felárral megtalálható volt az áru.
Amikor aztán nagy lett a hiány, és zúgolódtak a vásárlók, a hatóságok ellátásra kötelezték a termelőket (ne feledjük: akkor állami vállalatokról volt szó, nem magántulajdonú vállalkozásokról). A parancs az parancs, viszont nyomott értékesítési árak mellett nem tudtak rendes minőséget garantálni. Hiába, olcsó húsnak híg a leve.
Ha az állam el akarta kerülni a minőségi romlást, akkor kénytelen volt szubvenciót nyújtani a termelőnek vagy a forgalmazónak, megtérítve azt a hozzávetőleges veszteséget, amely a cégek üzleti kalkulációi szerint keletkeztek az indokoltnál mélyebben megszabott ár következtében. Az inflációt így átmenetileg vissza lehetett fogni, de a költségvetést megterhelte a cégek veszteségének megtérítése, a költségvetési hiány pedig idővel áremelést és adónövelést tesz szükségessé, az pedig megint csak inflációt növel. Meg ott vannak a szabályozási gondok: egy adott termék árának befagyasztása esetén a termelők, értékesítők más cikkek árnövelésével igyekeznek kompenzálni veszteségeiket, a fogyasztó megvédéséhez tehát további cikkekre is ki kellene terjeszteni az árszabályozást.
A megfelelőnek gondolt ár megállapításához azonban komoly hatósági szakismeret kell, és persze ellenőrzési képesség is. Jobb lenne tehát a cégek között piaci versenyre hagyatkozni ott, ahol valóban többen vannak a piacon, és létezik import is. Elég állami tarifát megszabni monopolhelyzet esetén.
Lezárt fejezetnek gondoltuk az állami árszabályozást. Guszev utca már nincs, az Árhivatal megszűnt. Helyén és szakapparátusának egy részéből létrejött a Gazdasági Versenyhivatal, egy fiatal kiváló közgazdász, Vissi Ferenc vezetésével. A verseny tisztaságán őrködni kell, a fogyasztót meg kell védeni a cégek esetleges árnövelési célú összejátszásától, a félrevezető reklámtól, a gazdasági erőfölénnyel való visszaéléstől – de a piaci árakba fölösleges és kontraproduktív belenyúlni békeidőben.
Az általános áremelkedés, vagyis az infláció nagy gond, de arra nem néhány cikk árának rögzítése a megfelelő válasz.
Lám most mégis visszajött ez-az a múltból. A mostan bejelentett intézkedéssel az előző év október közepének árában maximalizálják hat élelmiszeri termék árát. Előtte már a járványügyre hivatkozva korlátozták a motorüzemanyagok árát. De nyúlt már bele a kormány a készpénzfelvétel rendjébe, a rezsi-szolgáltatások tarifáiba, építőanyagok forgalmazásába. Diktált korábban devizaárfolyamokat hitelszerződések módosításához.
Elég különféle esetek, nemzetgazdasági súlyuk és jelentőségük nem egyforma. Ám kimutathatók nagyfokú hasonlóságok. Nem előzte meg érdemi (vagy semmilyen) szakmai konzultáció a közvetlenül érintettekkel. Másodszor: a döntéshozatal gyorsasága és körülményei alapján az valószínűsíthető, hogy a döntés meghozatala előtt nem készült gazdasági hatástanulmány. Ami készülhetett, inkább fókuszcsoportos hangulatelemzés: mire panaszkodnak leginkább a választók.
Improvizációs, rövid horizontú intézkedésként jellemezhetők ezek a döntések. Nem illenek a piaci versenyre épülő gazdasági modellhez; nem csoda, hogy gyakran bizonyulnak utólag uniós normát sértőnek. Bevezetni rendszerint könnyebb, mint kivezetni az ad hoc intézkedéseket, ezt láttuk egy sor esetben, legutóbb a hiteltörlesztési moratóriumnál. De az üzemanyagok árkorlátozása és a mostani élelmiszerár-ügy kapcsán is felmerül a kérdés: meddig lesz érvényben, és mi lesz utána.
A hatósági árak nagy dilemmája, hogy az idő múlásával, a körülmények változásával egyre kevésbé tartható a hivatal által megállapított mérték, és növekedni kezdenek az élet realitásaitól egyre távolabb kerülő árakból fakadó károk, hibás ösztönzési hatások, fölös ellenőrzési költségek.
Professzionális szakapparátus mellett egy fokkal jobban lehet szabályozni az árakat, ezt mutatja a hazai irányított gazdasági rendszerek sok évtizedes története. Meg azt is, hogy nem lehet elég jól irányítani. Személyesen azt tapasztaltam, hogy a Guszev utcában, meg a „spenót házban”, azaz a Roosevelt téren, az Országos Tervhivatal és az Árhivatal akkori közös épületében többségükben jól képzett, sokat dolgozó szakemberek tették a dolgukat. Olyan hatásfokkal, amit megengedett a rendszer. Most nyilván töredék tudás sincs meg a mai államapparátusban, miért is lenne. Elvégre piacgazdaságban élünk. Ha valamiből hiány van, vagy többlet, akkor az ármozgások lendületbe hozzák a kínálati oldalt, és kihatnak a keresletre is, hiszen az emberek gyorsan reagálnak az árak alakulására. Ha pedig az árszint kezdene túlságosan megnőni, hát ott van arra a monetáris politika és a költségvetési politika: időben meghozott kamatlépésekkel és értelmes fiskális korlátozásokkal keretek között tarthatók a nemzetgazdaság egyensúlyi viszonyai.
Ha „nincs megszorítás”, az persze más. Ha a költségvetési pénzforgalmi hiánya a GDP 9 százalékát is meghaladja, amint valószínűleg megesett 2021-ben, az MNB pedig tavaly őszig érdemben nem vett vissza a pénzbőség-politikából, akkor még kedvező külső körülmények között is inflációs az élet. Azon a 2,8 százalékos tej, a csirkemell és egyéb fontos cikk árának időutazása nem segít: túl kevés. Azt viszont nem javasolnám, hogy nekiálljanak kiépíteni egy új árhatóságot. Már a Guszev utcát sem találni a budapesti térképen.
Az EP-képviselők jóváhagyták az Ukrajnának nyújtandó legfeljebb 35 milliárd euró hitelt, amelyet a befagyasztott orosz vagyon bevételeiből fizetnek vissza. 
