Mégis mi teszi olyan különlegessé a Biden–Harris-duót?
A kérdés megválaszolásához érdemes alaposabban megvizsgálni azt az utat, amely számos buktatón és akadályon át ismét a Fehér Házig vezette a Barack Obama mellett alelnökként 2009 és 2017 között már két ciklust maga mögött tudó, veterán demokrata Joe Biden (78) és a korábban kaliforniai legfőbb ügyész, majd ugyancsak demokrata szenátor Kamala Harris (56) párosát.
A „legfetisizmus" szülőhazájában a magamfajta messziről jött ember egy idő után kellőképpen immúnissá válik az újabbnál újabb, gyakran hajuknál fogva előrángatott statisztikai legek és rekordok özönével szemben. Bizony nincs könnyű dolgunk, ha szeretnénk elválasztani az ocsút a búzától, és nyilván az egyéni szempontrendszerek is jelentősen különbözhetnek, ennek ellenére talán nem túlzás azt állítani, hogy léteznek valóban univerzális mérföldkövek, amelyek jelentősége elvitathatatlan.
A Kamala-faktor
Mind közül a legjelentősebb „útjelző” maga Kamala Harris: az USA történetében az első nő, egyben az első afro-amerikai és ázsiai származású jelölt, aki az alelnökségig jutott. (Hillary Clinton négy évvel ezelőtti, sokakat hidegzuhanyként érő elnökválasztási vereségének tükrében ez most még inkább felértékelődik.) Az Egyesült Államokban a fehér nők 1920-ban kaptak választójogot, az ázsiai származásúak 1952, a feketék pedig csak 1965 óta szavazhatnak… 100 évnek kellett tehát eltelnie, amíg a gender és rassz alapú diszkrimináció ma is kitartóan fújó ellenszelében egy fekete/ázsiai/nő alelnökként révbe érhetett.
Persze lehet azon fanyalogni, hogy Harris csupán másodhegedűs, jórészt protokolláris funkciói folytán kvázi kirakatfigura, ilyenformán a személyének nincs valódi súlya és jelentősége, de ha alaposabban megnézzük, hamar rájöhetünk, hogy a kép ennél jóval árnyaltabb. A már említetteken túl három lényeges különbség is látszik a jelenlegi VICE személyét és szerepét illetően.
#1 – Igazi Jolly Joker
Még az amerikai nagypolitika fekete öves elemzőinek is okozott némi meglepetést, amikor az egyébként fontolva haladó, olykor túlságosan is kiszámítható Joe Biden az idők és tanácsadói szavára hallgatva, saját komfortzónájából kilépve – Kamala Harris személyében – húzott egy váratlant. Ám az első pillantásra több szempontból is szokatlan párosítás végül őt, őket igazolta: Harris sokat hozott, Biden mindent vitt. (Megkockáztatom, hogy nélküle a demokraták elveszítik az elnökválasztást, és a hatékony kormányzati munka szempontjából döntő jelentőséggel bíró szenátusi választásokon is a republikánusok felé billen a mérleg nyelve.) Ugyanakkor tévedés volna azt gondolni, hogy ehhez elég volt egy olyan másodpilótát találni, aki életkorát, nemét, származását, családi hátterét tekintve Biden megfelelő komplementere. A sikerhez Kamala Harris kellett. Az ő emberi és politikusi kvalitásai, a nyilatkozataiból, nyilvános szerepléseiből sugárzó higgadtsága, felkészültsége, magabiztossága, kedvessége, szépsége – a személyes varázsa.
#2 – A mérleg nyelve
Az imént csupán zárójelben hivatkozott Szenátus (felső ház) az összetételétől függően a mindenkori elnök és az általa kinevezett kormány olajozott működésének záloga, de akár gátja is lehet. A továbbra is demokrata többségű Kongresszus (képviselőház) által előzetesen elfogadott határozatok és törvényjavaslatok jóváhagyása a 100 közvetlenül választott szenátor – államonként kettő – szavazatán múlik. A 2020/2021-es szenátusi választások eredményeképpen teljesen kiegyenlítődtek az erőviszonyok: mindkét oldal 50–50 szenátorral képviselteti magát (Trump hivatali idejének végén ugyanez 52–48 volt a republikánusok javára). A napi gyakorlatban ez annyit tesz, hogy szavazategyenlőség esetén a Szenátus elnökének szava dönt, aki nem más, mint az USA hivatalban lévő alelnöke. Könnyen belátható, hogy ebben a kényes egyensúlyi helyzetben Kamala Harris szerepe jelentősen felértékelődik. Emlékezzünk csak vissza: Obama második ciklusának kormányzati munkáját a republikánus szenátusi többség lépten-nyomon akadályozta, ezért az elnök, különösen hivatali idejének utolsó két évében, a gyakran kritizált elnöki rendeletek (Executive Orders) egész sorával „segítette" a törvényhozást.
#3 – Potenciális POTUS (President Of The United States)
Harris már a 2020-as elnökjelölti kampányban is megmérette magát. Kalifornia állam szenátoraként beszállt a Demokrata Párt jelöltségért folyó versenyébe, ahol a nagy öregek (Joe Biden és Bernie Sanders) és multimilliárdos riválisok (pl. Michael Bloomberg médiamogul, New York város korábbi polgármestere) sűrű mezőnyében is fajsúlyos indulónak bizonyult. Az országos ismertség hiánya és a rendelkezésére álló források szűkössége okán a végső küzdelembe ugyan nem tudott beleszólni, de azt egyértelműen jelezte, hogy a jövőben – akár a következő, 2024-es választásokon – komolyan számolnunk kell vele. Ezt a várakozást csak tovább erősíti, hogy Biden, a demokrata konvenció győztese végül őt kérte fel alelnökjelöltnek: a többi pedig már a szemünk előtt íródó történelem.
Kampány korona idején
Talán nem szorul különösebb magyarázatra, hogy az Egyesült Államokat fokozottan sújtó, ezidáig már közel félmillió (!) halálos áldozatot követelő koronavírus-pandémia – valamint annak kezelése – nem csupán a 2020-as elnökválasztás egyik meghatározó témájaként volt jelen a közbeszédben, de magának a kampánynak a tervezését és menedzselését is döntően befolyásolta; nem egyszer „last minute” változtatásokra kényszerítve egyik vagy másik oldal döntéshozóit.
Dacára annak, hogy a bő egy éve minden korábbi forgatókönyvet felülíró járványhelyzet mindkét jelölt kampányának lehetőségeit és mozgásterét jelentős mértékben szűkítette, mégis szembeötlő különbségek mutatkoztak az inkumbens republikánus elnök Donald Trump és demokrata kihívója, Joe Biden kampánystratégiája között: a rendelkezésre álló büdzsék allokálásának és időbeli elköltésének alapvető különbözőségeitől egészen az elnök- és alelnökjelölti kampányrendezvények lebonyolításáig.
Nem csak sokat, de okosan is költöttek
Míg Trump elnöki kampányára a republikánusoknak mindösszesen 1,96 milliárd dollárt sikerült összekalapozniuk, addig Biden és a demokraták nagyságrendileg azonos, 1,69 milliárdos keretből gazdálkodhattak. A tengerentúlon kialakult és meghonosodott, javarészt a kampányidőszak alatt gyűjtött adományokra és támogatásokra épülő finanszírozás természetéből fakadóan a totál büdzsé nem állt rendelkezésükre már a kezdet kezdetén, de ez egyik oldalon sem szabott gátat a mértéktelen költekezésnek – két végén égették a bankót.
A teljes választási ciklus alatt itteni léptékben is példátlan összeget, mintegy 8,5 milliárd dollárt (bő 2500 milliárd forint) költöttek el politikai reklámra. Ha ebből kizárólag a két elnökjelölt 2020-as őszi, a választást közvetlenül megelőző személyes kampányának reklámköltéseit vizsgáljuk: Trump 500 milliót fordított fizetett hirdetésekre, ugyanez Bidennél mintegy 660 millióra rúgott. A demokraták tehát összességében valamivel több forrást allokáltak jelöltjük népszerűsítésére a médiában, ám ez önmagában még kevés lett volna a sikerhez.
Érdemi különbségek sokkal inkább a médiabüdzsék térbeli és időbeni felosztásában mutatkoznak. Egyrészt Trump a koronavírus-járvány kezdeti elbagatellizálása okán kialakult súlyos egészségügyi és általános gazdasági válsághelyzet miatt viszonylag korán kénytelen volt beleállni a kampányba fizetett hirdetésekkel is, ami a végére kevesebb tartalékot hagyott neki. Másfelől Joe Biden és kampánycsapata hűvös professzionalizmussal hajrázta le a menet közben is hibát hibára halmozó ellenfelet: anyagi erőforrásaikat az utolsó hétre, illetve arra az 5 csatatérállamra koncentrálták – Arizona, Észak-Karolina, Michigan, Pennsylvania, Wisconsin –, amelyek megnyerésével bebiztosíthatták maguknak a végső győzelemhez szükséges elektori szavazatokat.
Talán minden másnál beszédesebb mutató az elektori voksok (EV) fajlagos költsége. Ebben az összehasonlításban is érdemes tehát egy pillantást vetni a számokra: az országosan összesen elnyerhető 538 db EV-t figyelembe véve a Demokrata Párt (D) a választások napját megelőző héten 28.022 dollárt költött egyetlen EV-re, ezzel szemben a Republikánus Párt (R) csupán 25.489 USD-t – elsősorban a már említett korai túlköltekezés okán.
Az 5 kulcsfontosságú billegő államban a különbség még szembe ötlőbb:
A fenti öt államból négyben – a „hardcore red" Észak-Karolina kivételével –, még ha relatíve kis különbséggel is, de végül Joe Biden győzött. Az országosan megszerzett 306 elektori szavazatából 57-et innen söpört be. (A végső győzelemhez minimum 270 EV szükséges.) Könnyen kiszámolható, hogy ezek az államok nélkül az USA elnökét ma is Donald John Trumpnak hívnák…
Árkorlátozás jöhet. 
