Az év eleji fogyasztóiár-emelkedés megmozgatta a közvéleményt. Ismét az EU legnagyobb inflációja a miénk, január után immár februárban is. Ez önmagában kellemetlen a kormányzatnak, de főleg úgy, hogy egészen más üzenetek szerepeltek az országos méretű propagandában: sikerek, jó hírek, gazdasági repülőrajt. Ezekhez képest túl nagy lett a kontraszt.
Az előállt helyzet cselekvésre serkentette a kormányt, amely addig hónapokon át letudott ügyként beszélt az inflációról. A társadalmi vita elsődlegesen az élelmiszerárak miatt tört ki, így oda irányultak az eddigi a kormányzati beavatkozások. Elsőként jött az ötlet: valamilyen kedvezményt lehetne adni a nyugdíjasoknak, például a zöldség, gyümölcs vásárlásában (kor szerinti áfa-mérséklés, visszatérítéses formában).
Majd kijött a sokkoló februári év/év alapú fogyasztásiár-index: 5,6 százalék (az uniós összehasonlítható módszerek szerint 5,7 százalék). Az EU átlaga 2,7 százalék. A teljes fogyasztói kosár drágulását most ismét jelentősen felülmúlta az élelmiszerek indexe: 7,1 százalék. Az erre adott újabb politikai reagálás: újabb intervenció, ezúttal a kiskereskedelmi árrés limitálása formájában adott termékcsoportokat, a kereskedők kiválasztott körét (a nagy forgalmú cégeket) érintően. Ez a gazdasági kísérlet ezekben a napokban zajlik.
Fotó: Pixabay
Az élelmiszerek drágulása az elmúlt tizenkét hónapban valóban meghaladja az 5,6 százalékot, de azért jegyezzük meg: ez a növekedés elmarad a kilenc százalékos szolgáltatási árindextől. A postai szolgáltatások például 17 százalékkal voltak drágábbak most februárban, mint egy évvel korábban. De két számjegyű volt a járműjavítás vagy a telefonszolgáltatások árindexe, és drágultak a pénzügyi szolgáltatások is.
Ám valóban a kiskereskedők mohósága az infláció fő oka? A kormányzati narratíva valami ilyesmit sugall. Mintha a fogyasztók jogos elégedetlenségét azokra kívánná irányítani, akiknél a vásárló (és egyben: szavazópolgár) a magas és egyre növekő árakkal találkozik.
Hogy van ilyen szándék, azt erősíti az a megfigyelés, hogy a hivatalból nyilatkozók sűrűn keverik a kiskereskedelmi árrés és a kereskedelmi cégek haszonkulcsának a fogalmát. Holott az köztudomásúan nem szinonima. A nagykereskedelemben vagy a termelőktől beszerzett árut el kell juttatni a boltokba, elő kell készíteni eladásra, a bolt működtetéséhez szakszemélyzet kell, fizetni kell a rezsiköltségeket, üzletbérletet, mindenféle kereskedelmi kiadásokat – és ez még csak a szokásos kiskereskedelmi költségek ügye. A nagyobb láncokra az állam kiskereskedelmi különadót is kivet – azt is bele kell préselni a most 10 százalékban maximált árrésbe… Az erős versenyhelyzetben működő kereskedelmi láncoknál egyébként sem szokott nagy rés keletkezni a beszerzett termékek költségszintje fölött, hiszen a vevők meglehetősen ár-érzékenyek, és máshova pártolnának.
A mostani inflációs-megfékezési kísérlet megalkotói ezekkel az összefüggésekkel nem sokat foglalkoztak, talán inkább abból a politikai tényből indulnak ki, hogy a pénztárnál szembesülnek az emberek a valósággal. Pedig tudható, hogy a kassza az áru pályájának már a végállomása, amely előtt sok állomás és megállóhely található.
Mi hajtja a drágulást?
Tekintünk rá a termelői árak alakulására! Már csak azért is, mert ha az ipari, építőipari árak növekednek, akkor egy idő múlva a változások – tompítva vagy felerősítve vagy lényegében hasonló mértékben – megjelennek a kiskereskedelmi árakban.
Nos, 2025 januárjában az ipari árindex 9 százalék volt a 2024 januári bázison. Belső bontása szerint a hazai értékesítés árszintje 6 százalékkal, a kivitelé 10,6 százalékkal nőtt – az utóbbiban persze belejátszott, hogy egy év alatt gyengült a forint-árfolyam. De azért a hat százalék is sok, nagyobb, mint az iparcikkek éves árdrágulása a boltokban. Az ipari termelői ár ekkora növekedése különös jelenség az újabb idők körülményeit tekintve: a gyenge hazai kereslet, az immár évek óta tartó belső ipari pangás mellett az árak emelkedése nem tekinthető szokványosnak.
Hasonló mondható el az építőiparról, amelynek a kibocsátása az utóbbi időkben tartós lejtmenetet mutatott be. Mégis, a zsugorodás ellenére, tavaly 5,9 százalékkal nőtt az építőipari árszint. Ráadásul úgy, hogy 2023-ban 15,9 százalékos volt az éves árnövekedés, és azt megelőzően, 2022-ben 24,5 (!) az építőipari árindex. Aki épített lakást, ismeri a drágulási folyamatot. Ám a speciális építményeknél még brutálisabb árindexeket produkált az építőipar.
Ilyen árazási folyamatok mellett nem lehetne szó elmenni; az európai normákat meghaladó drágulás mögött kell lenniük sajátos helyi tényezőknek.
Ha csupán figyelembe vesszük az az ipari, építőipar termelői árak, terményárak tavalyi emelkedését, év eleji újabb növekedését, okkal lepődhetünk meg azon, hogy a politikusi kör meglepődött a fogyasztási árak emelkedésén. Az pedig különösen meglepő, hogy a kiskereskedelmet teszik meg felelőssé. Olyan szakágazat az, ahol a különböző méretű, tulajdonú, helyzetű gazdasági szereplők között élénk a verseny, a keresleti oldalon állók pedig ár-érzékenyek, Kornai szóhasználata szerint: kemény a költségvetési korlátjuk.
Egyesekkel bőkezűek
Nem minden gazdasági szereplőnek olyan korlátos a büdzséje. Az állam képes igen gavallérosan fizetni. Erre is gondolnunk kell, amikor annak okait keressük, hogy miért nő ilyen gyorsan az árszint a termelésben, nagykereskedelemben, ha egyébként a magyar gazdaság nem dübörög. Márpedig 2024-ben gazdaságunk éppen csak fél százalékkal nőtt; ennek a csöpp növekedésnek pedig a 0,9 százalékos zsugorodást hozó 2023-as év a bázisa. Újabban tehát szó sincs gyors növekedésről, amely mellett a bérek, keresetek, árak bizonyos érzékelhető emelkedése a tempó szokványos kisérőjelensége lehetne.
Az okok persze sokfélék, és egy részüket könnyű kimutatni. Itt van az árfolyam: tavaly januárban 377 és 390 között mozgott az euró ára, 345 és 360 között a dolláré, azt követően viszont nagy kilengésekkel, és érezhető mértékben gyengült a forint. Az is nyilván árszintet növel, hogy nőttek az adók, elvonások: azok kisebb-nagyobb késésekkel beépülnek a vállalati árkalkulációkba. Sőt a cégek gyakran már az adóemelés és egyéb állami döntés előtt változtatják áraikat, anticipálva a leendő fejleményeket. Nőnek a bérek, és azzal főleg az élőmunka-igényes tevékenységeknél a folyó költségek.
Van azonban egy olyan tényező, amelynek kalibrálása nem egyszerű, de léte ismeretes a piacon működők között. Ez pedig a piaci verseny szisztematikus lefojtása, és az állami kiadások jelentős körében tudatosan laza költségviselés.
A közpénzek magánvagyonná konvertálása sokak előtt immár eléggé jól látható folyamat. Azon túlmenően is működnek csatornák, és ezek között talán a legjelentősebb maga a közbeszerzés.
A közbeszerzés olyan intézmény-rendszer, amelyen keresztül a magyar állam rendszeresen óriási összegekkel támaszt vásárlói keresletet. Ha ennek menetében nem szorítja rá a pályázókat a legkisebb költséggel járó, leghatékonyabb ajánlatok benyújtására, vagy pedig a beadott pályázatok között nem hatékonysági elv szerint választja ki a nyertest, akkor sok káros gazdasági következménnyel járó folyamatokat indul be.
A Transparency International Magyarország újabb tanulmánya a 2021 és 2023 közötti közbeszerzések adatai dolgozta fel, és mutatta ki, hogy mekkora összeg áramlott a rendszeresen nyerők szűk körében. A négy legnagyobb nyertes, egyben a kormányzati körökhöz igen közel álló négy személy ezekben az években a kiírt állami közbeszerzésekből a teljes összeg csaknem egynegyedét nyerte el.
Irdatlan nagy összegről van szó, mely eleve torzítja a belső piacokat. Még akkor is versenykorlátozó túlerőben lennének a közpénzekhez jutás nyertesei, ha onnantól saját vagyonuk és üzleti súlyuk birtokában működnének versenypiaci stílusban. Nem titok azonban a gazdasági realitások ismerői előtt, hogy a hatalomhoz közeli „tenderbajnokok” valóban maguk mögött érezhetik az állam, a közigazgatás támogatását. Ezzel még inkább formaivá válik a gazdasági verseny az általuk kiszemelt területeken. Ahol a rendszeres nyerők elindulnak, másnak már nem is érdemes a pályázati dokumentumokat elkészítenie; egyetlen induló esetén viszont a nyertes akár hatalmas haszonréssel is elviheti a munkát. A nagyra duzzadt szerződés (vagy gyakran annak később még tovább emelt, újra tárgyalt értéke) kerül be a statisztikába, formailag növelve az adott év beruházási teljesítményét, ennek révén a bruttó hazai terméket is.
A közpénzek ennyire centralizált, szinte monopolizált elköltése súlyos gondok forrása, de a tényleges helyzet még ennél is rosszabb. A sajátos viszonyokra, rendkívüli jogrendre hivatkozva a kormányzati beszerzések nem csekély részét eleve nem is írják ki közbeszerzésére: így vettek a járvány idején vakcinát, lélegeztetőgépeket, így szerzik be a védelmi cikkeket. Az ilyen ügyek kikerülik még azt a korlátos nyilvánosságot is, ami a közbeszerzésekkel jár nálunk. Ezeknél különösen nagy a korrupciós kockázat és a költségek elszállása.
De a közbeszerzési keretek között is gyakori a keretszerződés megkötése: annak áttekinthetősége, transzparenciája pedig elhanyagolható. Más vállalkozó, ha lenne hatékonyabb, takarékosabb, nem tud bekapcsolódni, amig él a keretszerződés. Ez lényegében monopolhelyzetet állít elő, annak minden közgazdasági hátrányával, értelmezhető társadalmi előny nélkül.
A TI által vizsgált vállalkozások közül 477 esetben találtak 20 százalékos vagy azt meghaladó árbevétel-arányos adózott eredményt olyan cégeknél, amelyek árbevételének többsége közbeszerzésekből származik. Ezeknél aztán lenne ok állami vizsgálatot lefolytatni, szemben a versenypiacon dolgozókkal.
A TU a korrupciós kockázat szempontjai szerint végezte az elemzését, de az ügynek komoly makrogazdasági vonatkozásai is vannak. A „haverok kapitalizmus” (crony capitalism) széles nemzetközi szakirodalma világos összefüggést mutat ki egyfelől a politikai hatalom és egy kiválasztott vállalkozói kör, klán, család versenyt lerontó ténykedése valamint másfelől az adott gazdaság középtávú fejlődésének megrekedése között.
A haveri kapitalista szisztéma visszahúzó hatása középtávon bontakozik ki, illetve akkor válik mérhetővé. Kezdetben a túlszámlázott állami beruházások, a fölösleges és drága beszerzések, a potenciális versenytársak kiszorításának következményei nem mutatkoznak meg drámai módon. A nagy állami költés formailag akár még növeli is felhalmozási rátát. Csakhogy a közpénzek megcsapolása hozzájárul az állami költségvetési viszonyok folyamatos romlásához. Ugyanannyi közpénzből a lehetségesnél kevesebb érték teremtődik. A versenytársak eltűnésével kezd csökkenni a minőség, a szakmai standard.
A folyamatot nehéz megállítani, a haszonélvezőknek elemi érdekük a helyzet fenntartása, és azért sok mindenre képesek. A társadalom tájékozottabb tagjai azonban észlelik a verseny pangását, és idővel a dinamika gyengülése már szélesebb körben megmutatkozik. A nemzetközi összevetésben kezd látszani a relatív elmaradás; annak felismerése mozgósíthat arra, hogy az érdem, és ne a nexus döntsön a gazdasági siker ügyében.
A Benchmark rovat cikkei itt olvashatók el.
Bod Péter Ákos volt a Klasszis Klub Live vendége március elején: a szakember és Csabai Károly főszerkesztő egyebek mellett arról beszélgettek, hogy milyen gazdasági hatásai lehetnek a jegybankelnökváltásnak, hogyan reagáltak erre a piacok, valamint hogy Varga Mihály mennyire tud független jegybankelnökként működni. Emellett szó esett a monetáris politika és a gazdaságpolitika összefüggéseiről, valamint Bod Péter Ákos saját jegybankelnöki tapasztalatairól is:
Jövő héten érkeznek Budapestre a küldöttség tagjai. 
