Születésnapi köszöntő az euróról

Az euró húsz éve került forgalomba bankjegyek és (helyi) fémpénzek formájában tizenkét országban meg hat kisebb entitásokban törvényes fizetőeszközként. Átvette két ország a Balkánon, amelyek igen bölcsen meg sem próbálkoztak saját pénz bevezetésével, és az euró rögtön része lett a napi életnek az európai peremgazdaságokban is, ahol mindig volt keletje az értékálló pénznek, korábban főként a német márkának. Nem volt még annyira régen, hogy ne emlékeznénk: márkában vagy dollárban fizetett a magyar turista a szobáért a jugoszláv tengerparton, mint ahogy a varsói reptéri taxis is DM-ben szabta meg a viteldíjat az 1980-as években. Nem sokat változik a világ, mondhatná a cinikus, aki szerint az euró csak másik neve a német márkának, lám az Európai Központi Bank, az EKB, ugyanúgy Frankfurtban található, mint a Bundesbank, és pénzügyekben a németek diktálnak.

Közös pénz, közös döntések

Pedig dehogyis nem változott sokat a világ. Az EKB ugyan Frankfurtban van, gesztusként a németeknek, akik a közös valutáért a legnagyobb áldozatot hozták, feladva azt a bizonyos márkát, amely a háború után talpra álló Német Szövetségi Köztársaságban hamar a nemzeti büszkeség tárgya lett. Az európai bankot azonban nem mondanám németnek. Vezetésében, szakmai stábjában képviselve van az új Európa, és távolról sem mindig hoz német ízlés szerinti döntést.

Az euró tényleg közös pénz lett. Mi több, a valuták legfőbb ismérveit áttekintve bizonyosan kimondható, hogy jó fizetőeszköz. Némileg más ügy, hogy rendre előjönnek az euróövezet döntéshozatali gondjai, kezdve az euró átvételének ismérveivel, folytatva a tagországok stabilitási szabályaival (meg a szabályok gyakori figyelmen kívül hagyásával). A gondok, úgy vélem, jórészt éppen abból fakadnak, hogy az euró nem úgy nemzetközi pénz, mint ahogy a dollár az, hiszen az első helyen nemzeti valuta. Az EKB viszont, eltérően a FED-től, az amerikai központi banktól, sok ország közös intézménye, következésképpen jogállása és szervezete sajátos.

Naiv, de grandiózus vízió

Az európai közös valuta bonyolult, hosszú tárgyalások, szakmai viták és politikai alkuk során akkor fejlődött ki az 1990-es évtized során, amikor az európai hatok, majd kilencek a Közös Piacból tényleges európai uniót akartak megalkotni az 1989/1990-es csodás két év meghökkentően gyors és roppant ígéretes fejleményei nyomán. Mélyítés és bővítés; ez volt a nagy vízió – némileg naiv – korszaka.

Minden nagy vízió csak akkor születhet meg, ha megalkotói elvonatkoztatnak az ellentmondásos körülményektől, a visszahúzó erőktől, az ellendrukkolóktól, a megvalósítás elkerülhetetlen kompromisszumaitól, azaz kissé naivak. Ha akkor földhözragadtan gondolkodnak a döntéshozók, és nem élnek a rendkívüli történelmi pillanat esélyével, akkor még lassabb lett volna az európai bővítés. Sőt abban is biztos vagyok, hogy ha nem terjed el a némileg naiv nyugati lelkesedés, amelynek akkori hivatali kapcsolataim révén magam is tanúja voltam, akkor a kisebb, újonnan csatlakozó országoknak biztosan nem adnak a tényleges anyagi erejüket és lakosságszámot meghaladó szavazati súlyt, sőt számos ügyben vétójogot a közös döntési eljárásokban. Pedig már volt példa a görög kormányzat kellemetlenkedéseire, újabban pedig a magyar, lengyel ügyben mutatkoznak meg az akkori nagylelkűség hátulütői – de ez más téma.

Halogató magyar álláspont

Annyiban viszont szorosan idetartozik, hogy az euróövezet monetáris politikájáról döntő központi bankban az eurót használó minden egyes tagországa képviselve van, legyen kicsi vagy nagy. Kritikus ügyekben, mint amilyen a jegybanki kamatlábak mértékének megállapítása, vagy annak eldöntése, hogy az EKB vegyen-e és mennyit a tagok államkötvényeiből nehéz időkben, bizonyosan éles viták zajlanak a határozathozatalig. A végül megállapított irányadó kamat lehet némileg alacsony a térség túlfűtött gazdaságai számára, míg a pangó konjunktúrával küszködő országokban még az is magasabb az ideálisnál. Ha pedig az EKB bőven bevásárol a déli országok kincstárai által kibocsátott kötvényekből, akkor a jobb költségvetési helyzetű északi tagországok képviselői morgolódnak. Ezek az eltérő szempontok és érdekek aztán megütköznek a megalkotott intézményi keretek között, és megszületik a döntés.

Mi, magyarok, nem vagyunk ott a döntéseknél. A magyar jegybanki elnök nem tud felszólalni, érvelni, érdek-koalíciót szervezni, hiszen a magyar állam nem lépett be az euróövezetbe. Sem az első lehetséges körben, a 2004-es EU-csatlakozással megnyíló legelső alkalommal nem élt, elérően a szlovénoktól (2008) és a szlovákoktól (2009). Sem pedig a 2008-as pénzügyi válság utáni újra adódó lehetőségeket nem ragadta meg, kimaradva a három balti ország alkotta második hullámból. Sőt az 1989-es alkotmányt felváltó Alaptörvénybe 2011-ben bekerült a forint megnevezése: „Magyarország hivatalos pénzneme a forint” (Alapvetés, K. cikk) - ami nem zárja ki, de nyilván megnehezíti, hogy hazánk eleget tegyen az EU-csatlakozáskor vállalt kötelezettségének a közös európai valuta átvételét illetően. Mindenesetre ez a rövid mondat ékesszólóan jelezi az Orbán-kormánynak a közös fizetőeszközhöz való viszonyát. Így nem meglepő, hogy a most belépésre aspirálók (Horvátország, Bulgária, Románia) között nincs ott Magyarország. Egyébiránt az egyensúlyi mutatóink jelenlegi komoly romlása miatt amúgy sem teljesülne egyetlenegy csatlakozási ismérvünk sem.

Kint és kicsit bent vagyunk

Az EKB kamatlába és értékpapírpiaci tevékenysége közvetlenül kihat a magyar gazdaságra, amelyben ügyletek sokaságát kötik euróban. Külkereskedelmünk nagy hányada az euróövezet országaival, és főként euróban denominálva zajlik. Euróban érkeznek az uniós transzferek, és abban teljesíti a magyar állam a fizetési kötelezettségeit. Mint második valuta, elterjedt a betéti és hitelezési műveletekben, a cégek közötti számlázásban, az üzleti szerződésekben. A félmilliós külföldi magyar munkavállalói kör hazautalásainak nagy része euróban érkezik.

Nyugodtan elmondhatjuk, hogy a magyar gazdaság, társadalom részese az euróövezetnek akkor is, miközben még nem az a hivatalos valuta. A jelenlegi magyar kormány különféle politikai jellegű okok miatt a saját fizetőeszköz megtartása mellett van. Az egyesült ellenzék álláspontja ebben is eltér: a belépési feltételek teljesülése esetén Magyarország csatlakozik az euróövezethez.
Ahogy most a magyar inflációs ráta, kamatláb, államadóssági hányad és a költségvetési hiány mutatói állnak, a csatlakozás – a jelenleg érvényes szabályokat feltételezve – igen távolinak látszik, a reálisan kitűzhető belépési dátumról csak spekulálni lehetne. Ehelyett álljon itt néhány személyes megjegyzés.

Betekintés a „szülőszobába”

Az egyik apropója az, hogy 2021-ben halt meg Robert Mundell, Nobel-díjas kanadai közgazdász, akit gyakran neveztek (alapvetően tévesen) az euró atyjának. Nevéhez fűződik az optimális valutaövezet elméletének a kifejtése az 1960-as években. Az még a globalizáció kiteljesedése előtti időszak, amelyet a fejlett piacgazdaságokban is a kiterjedt devizaellenőrzés gyakorlata jellemzett. A második világháború utáni rögzített – dollárhoz kötött – árfolyamrendszer már szétesett, a piacgazdaságok zöme lebegő valutaárfolyamot alkalmazott. Mundell igen elvont formában arra az akkor még csak teoretikus kérdésre keresett választ, hogy milyen feltételek teljesülése esetén lenne optimális döntés két ország valutáját egymással szemben tartósan vagy végleg rögzíteni, azaz egyetlen valutaövezetet alkotni.

Modellje rugalmas tőkepiacot, így a kamatlábaknak az országok közötti gyors kiegyenlítődést feltételezett, és ezen nyilvánvalóan életidegen premisszák mellett megadta azokat az ismérveket, amelyek teljesülése esetén optimális megoldás két (vagy több) országnak egyetlen valutát alkalmaznia. Ezek: az illető országok egymással szemben legyenek pénzügyileg teljesen nyitottak, érvényesüljön a munkaerő szabad áramlása, az üzleti ciklusaik egymáshoz hasonlóan alakuljanak, továbbá létezzen költségvetési kiegyenlítési mechanizmus a kockázatok megosztására.

Az elvont modelleket mindig kétséges a valódi viszonyokra alkalmazni. A valóság az volt, hogy az egymással erős kereskedelmi és pénzügyi kapcsolatban álló nyugat-európai országok, a későbbi EU mag-államai, meg akartak szabadulni a sokféle nemzeti valuta egymásra váltásából adódó költségektől, a lebegő árfolyam ingadozásaiból adódó kockázatoktól. Így többszöri nekirugaszkodás után nekiláttak a közös valuta létrehozásának, és az 1980-as évtized legvégére jutottak el döntésig, amihez először is kellett az, hogy az akkor még két német állam egyesülését a nyugat-európaiak elfogadják, és az immár egységes német államot szorosan integrálják az európai közösségbe.

A szakmai vitákban sok szó esett az optimális valutaövezetek elméletéről. Magam a magyar jegybankot képviselve havonta legalább egyszer részt vettem a központi bankárok rendszeres bázeli találkozóján a BIS épületében: ez éppen a maastrichti kritériumrendszer kialakításának kritikus időszaka volt, amikor a nagy és kisebb, északi és déli tagállamok jegybankárjai Lámfalussy Sándor BIS-vezérigazgató házigazdai moderálása mellett farigcsálták a közös valuta övezetébe való belépés számszerű szabályait. Mi, keletiek (a lengyel, magyar, cseh és a szlovák jegybank vezetői) a többiek zárt ülésén nem vehettünk részt értelemszerűen, de a szakmai találkozók és a kötetlen beszélgetések során észlelhettük, hogyan alakul ki a nemzetközi kompromisszum - ami aztán a később jövők számára már adottság lesz.

Mundell modellje alapján a közös valuta ellenzői (akkor is voltak, kisebbségben) azt vonhatták le, hogy az eurózónába belépők nem alkotnak optimális övezetet. Az országonként lebegő árfolyamok rendszerét, mint régebbi kor relikviáját elvetők viszont éppen ellenkezőleg, arra utaltak, hogy még az eredeti modellnek a valamikor teljesen életidegen előfeltevései is kezdenek valósággá válni a valutaövezeti gazdaságok konvergenciájának folyamatában. És valóban, amíg a 2008-as pénzügyi válság és annak utóválsága egy időre el nem távolította egymástól a tagállamokat, mind a munkaerőmozgás, mind főleg a banki, pénzügyi konvergálás ügye nagyot haladt előre.

De az akadémiai kutatás is haladt, más és újabb optimalitási ismérveket is megállapítottak. Így azt, hogy a tagállamok gazdasági diverzifikáltsága fontos ismérv: a sokoldalú, számos ágazatból álló nyitott gazdaságoknak komoly előnyük és viszonylag csekély kockázatuk származik a közös valutából. Megjegyzendő, hogy a komoly modellekben sem akkor, sem azóta nem szerepel a potenciális tagok azonos gazdasági fejlettsége mint a közös pénz átvételének előfeltétele. Ami nem csoda: még egyazon országon belül is vannak szegényebb és tehetősebb rétegek, gazdagabb és hátrányosabb helyzetű térségek, de a jövedelmi eltérések léte nem ok arra, hogy ne legyen egyetlen fizetőeszköz az országon belül.

Ami Mundellt illeti, ő nagyon is azt hirdette, hogy Európában elég egy valuta: az eurónak 50 tagállamot jósolt. Észak- és Latin-Amerikának szintén egyet, a dollárt. Ezek a prognózisok mindeddig nem váltak valóra. Mindenesetre az euró ellenzőinek nem nagyon kellene Mundell munkásságára lelkesen hivatkozniuk.

Milyen lett tehát az euró?

Az értékmegőrző funkciót tekintve igen jó: az övezetben az átlagos inflációs ráta tartósan csekély volt az elmúlt két évtizedben, valójában jobban teljesített, mint a német márka a megszűnését megelőző évtizedekben. Az euróra való áttéréskor sem következett be érdemi egyszeri drágulás, bár erről szinte lehetetlen meggyőzni az érintetteket - de ez inkább szociálpszichológia, mint monetáris jelenség.

A világgazdaságban elfoglalt helye erős második a dollár mögött. Az amerikai gazdaság globális részaránya folyamatosan, de igen lassan mérséklődik, Ázsia részesedése lassanként nő, ám sem a kínai, sem a japán fizetőeszköz más-más okok miatt nem válthatja le a dollárt. A többiek, mint a font, svájci frank, kanadai dollár korlátos jelentőségűek. A dollár elsőbbségét a belátható időkben nem veszélyezteti más valuta, viszont az oligopol szerkezetben fontos helye van az eurónak. Egy gazdaságban, akár hivatalos tagja az euróövezetnek, akár csak gyakorlatban kapcsolódik hozzá, az ügyletek igen nagy része ma euróban zajlik, és ez így is marad.

A magyar gazdaságnak az euró léte fontos adottság. A döntési kérdés csupán az, hogy a magyar nemzeti érdeket lehet-e intézményi keretek között képviselni a döntési folyamatban, vagy sem. Koszovó és Montenegró is megvan az euróval, bármilyen beleszólás nélkül. A mi esélyeink azért nagyon mások.

Az elméleti vitákra visszatérve: optimalitási modellel csak igen szélsőséges esetben lehet eldönteni gazdaságpolitikai vitát. Kimondható, hogy egy tényhelyzet nem felel meg egy modell premisszáinak és az azokra épülő követelményeknek, de abból sok nem következik. Igen elvont szinten lehet érvelni a rugalmas (lebegő) árfolyamrendszer gazdaságstabilizációs eszköz-szerepe mellett, de a tényleges viszonyokra az ilyen rendszer sem alkalmazható gond nélkül. Erre éppen a mostani magyar (általánosabb: kelet-európai) helyzet a példa: a nemzeti valuta lebegő árfolyama nem segítség gazdasági nehézségek idején, sőt további bizonytalanságok forrása. Mert nem a hatóság bölcs, előrelátó döntésének alapján történik a leértékelés a külső versenyképesség megőrzése érdekében, hanem a pánikra hajlamos, kockázatokra fokozottan érzékeny spekulánsok döntései nyomán túlzottan devalválódik. Az árfolyam-kilengések kárt okoznak az üzleti szereplőknek és közvetve az egész országnak, így aztán a hatóságok megpróbálkoznak az árfolyam stabilizálásával, emelgetve a kamatokat. Ezzel viszont a kamatkockázat nő meg a hazai gazdaságban, és fennmarad az inflációs hajlam - de ezt tényleg láthatjuk a magyar esetben.

Ez a mi gondunk – az euró ügye ettől független. Húsz (vagy ha beszámoljuk az 1999-es végleges árfolyamrögzítést: huszonkettő) év egy monetáris rendszer életében nem hosszú idő. Szabályai eddig is alakultak, most is változóban vannak. Bárcsak mielőbb részünk lehetne, bármilyen szerény mértékben, az életünket érintő nagy döntések meghozatalában.