A cikk eredetileg laptársunk az eletforma.hu oldalán jelent meg.
Mielőtt azonban nagyon elmerülnénk a részletekben, érdemes talán azon is elgondolkozni, hogy miért is Magyarország legkisebb egyetemének hallgatói álltak ellen a legkitartóbb módon a hatalom erőszakos beavatkozásának, miért az SzFE volt az, amelyik ilyen sokáig húzta.
Színészekkel, színészügynökökkel, casting ügynökökkel és több más szakmabelivel folytattam az elmúlt napokban háttérbeszélgetést, azt szerettem volna tőlük megtudni, hogy miféle lehetőségeik vannak manapság a színészeknek ezen a sajátos piacon. De természetesen nem kerülhettük meg a színinövendékek lázadásának ügyét, hogy miért is ilyen elszántak.
Miért nem mondtak nemet az alapítványi átalakításra annak idején a közgazdasági egyetem hallgatói, az iparművészeti egyetem hallgatói, és még oly’ sokan? A magyarázat kézenfekvő: többségük a nemzetközi színtéren is versenyképes tudást sajátíthat el egyetemén, a színészek viszont a nyelvvel dolgoznak, többségüknek itt, Magyarországon kell megélniük.
Ezért is néztük meg, hogy egy színész miféle megélhetés után nézhet, ha nem elégszik meg a társulati tagsággal járó, néha csak másfél százezer forintnyi havi fix-szel, milyen esélyei vannak, ha szinkronizálni szeretne, ha nagyjátékfilmben játszana, sorozatszerepet vállalna, vagy egy reklámfilmben vállalná el azt, hogy egy bank, vagy egy italmárka arca legyen.
Több sebből vérzik a sokszereplős hazai szinkronipar
A filmforgalmazók, szinkronstúdiók és szinkrondolgozók hármasából a közösen megtermelt jövedelmek elosztásakor gyakorlatilag a leggyengébb érdekérvényesítő képességgel rendelkező szereplők járnak a legrosszabbul, esetünkben a szinkronizálást ténylegesen végző szakemberek: színészek, rendezők, dramaturg-fordítók, hangmérnökök, vágók és gyártásvezetők.
Jövedelmük a legtöbbször nem tükrözi a szükséges szakértelmet, de leginkább a befektetett munka mennyiségét és annak minőségét sem – állapítja meg egy 2019-es kutatás, mely a SzíDoSz (Színházi Dolgozók Szakszervezete) Szinkron Alapszervezet megrendelésére készült.
A jövedelmek szintjét és a munkaszervezés főbb törvényszerűségeit, a szerződéseket ugyanis a szinkronstúdiók, valamint végső soron a filmforgalmazók és a televíziós társaságok, vagyis a megrendelői oldal határozza meg alapvetően. Vagyis az az oldal, ahol a pénz van.
A gyenge alkupozícióban, általában vállalkozói státuszban lévő szinkrondolgozók pedig legtöbbször kiszolgáltatottak a megrendelők néha igencsak nyers gazdasági érdekeinek. Mindenki, elsősorban persze a forgalmazók folyamatosan lefelé nyomják az árakat, és aki a sor végén áll, annak már igazán csak csurran-cseppen, holott a munka dandárját valójában ők, a szinkrondolgozók végzik el. Végső soron ennek köszönhető, hogy névleges bérezésük nem, vagy csak kis mértékben növekedett az elmúlt 15 évben.
A nominális szinten nem változó munkadíjak az említett időszak alatt megközelítőleg 41 százalékos értékcsökkenést szenvedtek el – állapítja meg az említett tanulmány.
Vessünk akkor egy pillantást a szinkrondolgozóknak kifizetett pénzekre. Az összegek természetesen hozzávetőlegesek, fillérre pontosan azért sem tudjuk ezeket meghatározni, egyrészt mert az alku során ezek esetenként igencsak tág határok között mozognak, másrészt az adatokat többektől, az érintettektől szereztük be, így inkább csak egyfajta tól-ig összegekkel szolgálhatunk.
Szinkron esetében úgynevezett "tekercs-árról' beszélünk (a filmet szétszedik jelenetekre, a tekercs ezt jelenti), vagyis, hogy egy tekercsnyi filmet mennyiért magyarítanak meg az értő szakemberek. Ebben az összegben ugyanakkor nemcsak a munkadíj, de a jogdíj is szerepel, ami további problémákat okoz; de erről majd később.
Tévéfilm esetében gyakorlatilag a 15 éve érvényben lévő ár tekercsenként 250 és 500 forint között szóródik, míg mozifilm esetében az ár 800 és 1200 forint között mozog évek óta. A szakma az előbbi esetben egy 2500-5000 forint tekercsárral már ki lenne békülve, míg utóbbi esetben a 12000-15000 forintos árral lenne elégedett. Összehasonlításul: Németországban ezeknek a háromszorosa illeti meg a szinkronizálásban tevékenykedő szakembereket.
Korábban említettük a jogdíjak problematikáját, aminek a rendezetlensége további gondok forrása.
Ma a szinkrondolgozóknak kifizetett összeg egyként tartalmazza az aktuálisan elvégzett munka utáni egyszeri munkadíjat, és – legalább is ezt állítják a forgalmazók – a jogdíjat is, ami pedig minden egyes vetítés, sugárzás után járna a szinkronizálásban közreműködőnek.
Ma ez a két összeg összekeveredik, és egyáltalán nem érvényesül a szinkrondolgozók érdeke, akik most egy olyan közös jogkezelő szervezet létrehozásában látnák a megoldást, mely érvényesíteni tudná a munkájuk során keletkező szerzői és előadói jogokat úgy, hogy ők határoznák meg a jogdíjakat a szinkronos tartalmak másodlagos felhasználása, azaz sugárzása, vetítése kapcsán. Ma minden szereplő külön próbálja érvényesíteni a jogdíj iránti igényét.
És még egy csavar a történetben: a kódolt csatornák most nem fizetnek jogdíjat Magyarországon a szinkronszínészeknek, holott az új európai szabályok szerint a kábeles terjesztőt jogdíj fizetési kötelezettség terheli, amely az előadóművészeket felvételeik felhasználása után illeti meg, akkor is, ha a műsor kódolt csatornán jut el a nézőhöz.
Magyarországon viszont az előadóművészek egy fillért sem kapnak a kódoltan sugárzott felvételeik után. Jelenleg ilyen jogdíjat egyedül az ARTISJUS tud begyűjteni, de kizárólag az általa képviselt jogosultak, a zeneszerzők, szövegírók és irodalmi szerzők számára. Ez ahhoz a gyakorlathoz vezet, hogy míg egy sugárzott film zeneszerzője jogdíjban részesül, a színészei nem.
Reklámszerep, nyomott áron
Egyre nyomottabb árakon lehet már manapság reklámfilmben is szerepet vállalni – állítják többen is az általunk megkérdezett színészek közül. A magyar reklámfilm-gyártás aranykora a kilencvenes évek második felére, és a 2000-es évek első felére tehető, a 2008-os krach beütéséig a cégek marketingbüdzséjéből igencsak nagyvonalúan költöttek.
Egy neves italgyártó – a megszólaltatott forrásaink szerint – akár félszáz milliót sem sajnált egy reklámfilm leforgatására, ahonnan az operatőrök és rendezők, nem is beszélve a kiemelt színészekről, milliós gázsival távozhattak.
A bankoknak is milliókat megért, ha egy-egy ismertebb színész úgymond a pénzintézet arca lett.
A mai viszonyokra talán a legjellemzőbb az, hogy egy-egy reklámfilm teljes költségvetésének összeg néha nemigen haladja meg az egy évtizeddel ezelőtt forgatott hasonló produkcióban kifizetett színész gázsi összegét, ami akkor jó pár milliót kóstált.
Ennek megfelelően fizetnek manapság a színészeknek produkciónként. És ebben az egyszeri munkadíjon kívül benne van – állítólag – a jogdíj is, ami – lásd fent – ezen a területen is megoldatlan probléma.
Manapság ugyanis az internet világában se térben, se időben nem korlátozható már egy reklámfilm megjelenése, így az. hogy hány alkalommal és melyik csatornán ment, gyakorlatilag követhetetlen, és ezzel az esetleges jogdíjigényt sem lehet érvényesíteni.
És hogy miért ennyire nyomottak az árak a reklámfilm-gyártás területén, arra részben válasz lehet a filmes technika, technológia utóbbi időben lezajlott rohamos fejlődése, ami a költségeket a korábbiak töredékére apasztotta.
Másik ok, hogy a megrendelői oldal ma már olyan pénzügyi szakembereket alkalmaz, akiknek egyetlen feladatuk, hogy a költségeket a minimálisra faragják le, és a költéseket, amennyire csak lehet, lenyomják. Ez történik a reklámköltések esetében is.
A filmügynök élete
Magyarországon, ellentétben a filmes nagyhatalmakkal, nincsenek kifejezetten csak filmszínészek. Színházi színészek vannak, akik filmekben is vállalnak szerepet, hiszen idehaza nem akkora a filmes piac, hogy az bárkit is el tudjon tartani.
Ennek megfelelően olyan „munkajogi” kategória, hogy filmes munkaviszony nem létezik, ezek a megbízások projekt alapúak, a javadalmazása is ennek megfelelően alakul ki.
A filmszínész pénzéről pedig (jobb esetben) az ügynöke (máskor saját maga) tárgyal a vevővel, azaz a film készítőjével, az ügynök nem szerez szerepet a színészének, casting ügynökséggel nem áll kapcsolatban, csak akkor lép akcióba, ha a vele szerződéses viszonyban álló színész már megkapta a szerepet.
Ekkor kezdetét veszi a hosszadalmas egyeztetés, hiszen a filmes szerepre felkért színésznek élő szerződései vannak, színházzal, társulattal, a lekötöttségeket számba kell venni, és egyfajta sorrendet kell felállítani az elvállalt szerepek között.
A javadalmazás természetesen függ a szerepre felkért színész személyétől is, de más és más az összeg, ha napi sorozatról, heti sorozatról, kis, vagy éppen nagyjátékfilmről, tévéfilmről van szó. Természetesen az sem mindegy hogy kis, vagy éppen nagy költségvetésű filmről beszélünk: az összegek forgatási naponként 50 és 400 ezer forint között szóródhatnak.
Egy sorozatot akár 3-4 hónapig is forgathatnak, egy nagyjátékfilm pedig elkészülhet három-négy hét alatt is. Ilyenkor a színészek a nap 24 órájában is dolgozhatnak; a szerződésbe ezért beleveszik, hogy mennyi a napi munkaidő, a vállalható túlóra, hogy kapnak-e ellátást, és hogy szállítják-e őket, vagy azt maguknak kell megoldaniuk.
Az ügynökök sikerdíja a 10 és 20 százalék között szóródik.
Akikkel a témában beszélgettünk, mind azt mondták, hogy a legtutibb munka most a sorozatszerep, ez ugyanis viszonylag állandó és biztos jövedelmet jelent a színésznek; azok köre pedig, akiket filmszerepre felkérnek viszonylag szűknek tekinthető.
A resztli
Vállalhat színész persze munkát rádióban, műsorvezetőként, lehet rendezvényszervező, esküvői ceremóniamester, taníthat stúdióban, és felkészíthet magántanítványokat a színészi pályára, ezek többsége alkalmi megbízást, elfoglaltságot jelent. A kisebb volumenű projektek pár tízezer forintot hozhatnak a bevételi oldalon, de a nagyobbak is ritkán haladják túl a százezer forintos tételt.
A könyvbemutatón részt vett Győri Enikő fideszes európai parlamenti képviselő is. 
