Vlagyimir Putyin és Hszi Csin-ping holnap találkoznak a Pekingi Téli Olimpia megnyitóján, ahol aztán széleskörű megbeszélésre is sor kerül. 2019 novembere óta ez lesz az első személyes megbeszélésük, bár időközben a virtuális térben többször is tárgyaltak egymással. A két vezető a találkozójuk után közös közleményt tesz közzé a legfeszítőbb globális biztonságpolitikai problémákról.
Miközben mind a NATO, mind Oroszország részéről folyamatosak a csapaterősítések térségünkben, a kínai és az orosz vezető találkozójának óriási a jelentősége. Moszkva és Peking a taktikai kapcsolatból egyre inkább a stratégiai szövetség felé mozog, bár ilyen óriási tétekkel folyó játszmában mindkét fél óvatosan méregeti a másikat.
Kína kalkulációja
Az amerikai képviselőház külügyi bizottságának rangidős tagja, a republikánus Michael McCaul szerint Kína az olimpia január 20-i befejezése után lerohanja Tajvant. Nos, akár igaza van McCaul-nak, akár nincsen az időpontot tekintve, az bizonyos, hogy az invázió veszélye valós. Nem véletlen, hogy az elmúlt napokban Peking háborúval fenyegette meg Washingtont – ez minden bizonnyal egy kétfrontos konfliktus lehetőségére akarja emlékeztetni az USA-t, ha Ukrajna kapcsán az orosz szövetségese katonai műveleteket indítana.
A kínai néphadseregnek rendelkezésére állnak a megfelelő harci képességek egy ilyen invázió kivitelezéséhez. A tervezés évtizedek óta folyik, a pekingi vezetés elérkezettnek érezheti az időt a támadás megindítására. Különösen akkor, ha úgy érzi, hogy az ukrajnai válság hozzájárul az amerikai globális hegemónia gyengüléséhez.
Ha Moszkva megindítja csapatait Ukrajna ellen, azzal az Egyesült Államok elfordul Kínától, és ez Peking számára olyan nagyságrendű esélyt jelent, mint a 2014-es krími annexió. Azóta Oroszország külkereskedelmében Kína súlya 10 százalékról 20 százalékra nőtt. Ha egy esetleges invázió miatt a Nyugat nagyszabású szankciókat vezet be Moszkva ellen, akkor pedig Oroszország még inkább Kína befolyása alá kerül.
De a 2014-es orosz invázió egyben nehéz helyzetbe is hozta a kínai diplomáciát, amely évtizedek óta a területi sérthetetlenséget hirdeti világszerte. Éppen ezért az ENSZ Biztonsági Tanácsában Kína tartózkodott annál a határozatnál, amely elítélte Oroszország krími annexióját. Kína a mai napig nem ismeri el a félsziget orosz bekebelezését és a magas rangú kínai hivatalnokok nem is utazhatnak a Krímbe – bár minimális publicitás mellett Kína azért hajtott végre pár befektetést.
A Nyugat a 21. század első két évtizedét jórészt abban a hitben töltötte, hogy Kína „konvergál” hozzá. De mára világossá vált, hogy a KKP vezette ország olyan erőteljes leninista egypártrendszer, amely önmagát csúcstechnológiával támogatja meg. A szovjet tömb összeomlása után három évtizeddel az új kínai techno-leninizmus veszélyes vetélytársa lett a liberális demokráciáknak.
Oroszország motivációja
Putyin elnök eddig tökéletesen végre tudja hajtani azt, amit eltervezett: zavarba hozni az amerikaiakat, feltárni a nyugati szövetség gyenge pontjait és kétségeket ébreszteni. A Kreml kihasználja a NATO-n belül meglévő repedéseket, amelyek tovább szélesíthetők katonai fenyegetéssel és gazdasági, valamint energetikai nyomásgyakorlással – amely középtávon akár a NATO szétzilálódásához vezet.
A vezető nyugati sajtó megítélése szerint ennek a fellazításnak már része volt Orbán Viktor Moszkvába rendelése. Peking természetesen szorgalmasan jegyzetel és levonja a tanulságokat.
De az orosz elnök elég ravasz ahhoz, hogy felismerje: az amerikai figyelem elvonása Kínától nem igazán áll Oroszország érdekében. Ez Moszkvát kiszolgáltatottabbá teszi Peking felé, mivel a már elkészült Északi Áramlat II. projekt függőben marad és a szankciók még inkább elszigetelik hazáját az európai piacoktól.
Ha a Nyugat leköti Moszkvát, akkor ráadásul Kína tovább építheti pozícióit a stratégiailag egyre inkább felértékelődő Közép-Ázsiában. Ha pedig végképp elromlik Oroszország és a Nyugat viszonya, akkor erőteljesen behatárolja Moszkva lehetőségeit Nyugat- és Délkelet-Ázsiában.
Végső soron egy ukrajnai háború nem érdeke sem Moszkvának, sem Washingtonnak. Mindkettőnek előbb vagy utóbb ki kellene szállnia az eszkalációs spirálból. A Kremlnek ugyanis el kell döntenie, hogy melyik a nagyobb kihívás: egy liberálisabb Ukrajna vagy egy konfrontáció a NATO-val, mindezt megfejelve egy már visszafoghatatlan Kínával.
Területet, fegyvereket és katonákat is áldoznia kéne Ukrajnának az amerikai béketerv oltárán. 
