Az orosz–ukrán háború jelenlegi szakaszában alig van kilátás az ellenségeskedés tárgyalásos befejezésére. Egyik fél sem kész vagy hajlandó a kompromisszumra: az álláspontok megkeményedtek és berögzültek. Ám még ha mégis lennének tárgyalások, nehéz elképzelni olyan eredményt, amely Ukrajnát és Oroszországot egyaránt kielégíti, és így tartós rendezést eredményezne – tekintettel kölcsönös zsigeri ellenszenvükre és kibékíthetetlen céljaikra.
Bármilyen tárgyalásos eredmény valószínűleg pusztán kényelmetlen fegyverszünethez vezetne. A megoldatlan elemeket minden oldalon sértettség venné körül és a felmerülő kompromisszumokkal elégedetlenek lennének. Az eredmény a régió folyamatos bizonytalansága és instabilitása lenne.
A Szovjetunió utóélete
Ez a szerencsétlen kilátás az orosz fellépések mögött meghúzódó szélesebb körű motivációkat tükrözi. Ukrajna orosz inváziója Moszkva dacos erőfeszítését jelenti, hogy ellenálljon a „közel-külföld” feletti befolyása további eróziójának, megerősítve Oroszország jogát a határai körüli védő befolyási övezetre.
Ezt a birodalmi nosztalgia és az orosz biztonsági szükségletekkel kapcsolatos reálpolitikai számítások egyaránt motiválják. Putyin azonban átesett a ló túlsó oldalára Ukrajna lerohanásával – bár ez a hübrisz nem ismeretlen az egykori birodalmi hatalmak körében.
Ebből a szemszögből nézve az ukrán háború a Szovjetunió lassított felbomlási folyamatának része. És nem ez az egyetlen példa. Az utóbbi időkben Oroszország hatalmas perifériáján kirobbant nyugtalanság hasonlóképpen tükrözi a szovjet birodalom e zűrzavaros végkimenetelét.
Forrongó periféria
Oroszországtól Nyugatra a régi motoros belarusz autokrata, Aljakszandr Lukasenka orosz hátszéllel kitartóan ragaszkodik a hatalomhoz. A Kreml Belaruszt – nem kevésbé, mint Ukrajnát – az orosz örökség részének tekinti, amely döntő fontosságú Oroszország biztonsága szempontjából.
Eközben a Dél-Kaukázusban továbbra is nagy a feszültség Azerbajdzsán és Örményország között a régóta vitatott Hegyi-Karabah területe miatt, amely egy megoldhatatlan konfliktus a szovjet időkből – és korábbról is. Moszkva tekintélye meredeken csökkent az elmúlt évben, ami szembetűnő lett a regionális csúcstalálkozókon, ahol Putyin többször is magányosan álldogált.
Tavaly volt egy rövid, de csúnya konfliktus Tádzsikisztán és Kirgizisztán között is egy régóta húzódó, szovjet idők óta megoldatlan határvita miatt. Itt is árulkodó volt a feszültségek csillapítására irányuló hatékony orosz beavatkozás hiánya, ami a biztonsági vákuum benyomását keltette. Hasonló, a szovjet korszak rendezetlen határkijelölési kérdései az elmúlt években konfliktushoz vezettek Kirgizisztán és Üzbegisztán között.
Kazahsztánban erős a félelem az esetleges orosz irredenta ambíciók miatt az ország északi részén fekvő többségi orosz területeket illetően. Az orosz nacionalisták fenyegetései – amelyeket Asztana elutasított –, hogy támogassa Moszkva ukrajnai invázióját, tovább élezték ezeket a félelmeket. Feltűnő volt azonban, hogy a fővárosba látogató kínai elnök, Hszi Csin-ping tavaly októberben kifejezetten megismételte Peking határozott támogatását Kazahsztán területi integritásához.
Hasonlóan feszült a helyzet Moldovában, ahol az elnök két hete ukrán hírszerzési forrásokra hivatkozva figyelmeztetett: Moszkva meg akarja buktatni a kisinyovi kormányt, hogy az ország orosz befolyás alá kerüljön, és ezzel sikerüljön meggátolni tervezett uniós csatlakozását.
Az orosz hűbéri kapitalizmus
Három évtizede a több ezer nukleáris robbanófejjel rendelkező Szovjetunió kártyavárként omlott össze. A romok alól 15 állam mászott elő, amelyek örökölték az autokrata politikai kultúrát, a diszfunkcionális intézményeket és a mindent átható korrupciót. 30 év után ezek a születési rendellenességek továbbra is hátráltatják a fejlődést az utódállamok többségében – beleértve Oroszországot.
Ahogyan Igor Torbakov orosz történész leszögezi: „az igaz, hogy a Szovjetunió mint állam egy nap alatt eltűnt, de az újdonsült utódállamokban a szovjet intézmények, azok működési módja és a mentális beidegződések felbomlása még jelenleg is tart. Oroszország erre kiváló példa, ahol egy hűbéri kapitalizmus alakult ki, elfojtva a politikai és gazdasági versenyt és fejlődést.”
Következmények a posztszovjet államokra
A szovjet beidegződések átöröklődtek a külpolitikai vonalvezetésre is. Ahogyan Szergej Karaganov, az Orosz Kül- és Védelempolitikai Tanács vezetője kifejti: „Nagyhatalmi státuszt akarunk. Sajnos erről nem tudunk lemondani. Az elmúlt három évszázadban ez beivódott a DNS-ünkbe. Eurázsia központi hatalma akarunk lenni – úgy, hogy az európai félsziget is Eurázsiához tartozzon.”
Ez a gondolkodásmód egyben azt is jelenti, hogy a Kreml világképe szerint a Szovjetunió összeomlása történelmi véletlennek tekinthető, és a posztszovjet államok nincsenek felhatalmazva az állami szuverenitásukra – tehát illegitimek.
Andrew Wood, korábbi, Moszkvába akkreditált brit nagykövet leszögezi: „Az orosz nézőpont szerint ezek az államok történelmileg többé-kevésbé részei Oroszországnak, amelyhez millió személyes és gazdasági szál köti őket, egyben Oroszország körkörös védelmének pufferövezetéhez tartoznak.”
A Kreml gondolkodásmódja szerint a Nyugattól megkövetelt „tisztelet” egyben elismerése ennek a pufferövezetnek, amely Oroszország határain túl 2 millió négyzetkilométer területet és plusz 140 millió embert jelent. A Kreml egészen egyszerűen tényleges vétójogot követel magának a névlegesen szuverén szomszédjai biztonságpolitikai döntéseinél.
Ahogyan túlzásba esve és a népét ijesztgetve Putyin tegnap elmondta az orosz állami televíziónak: „az Egyesült Államoknak egyetlen célja van – a volt Szovjetunió és fő részének, az Orosz Föderációnak a felszámolása”.
(Káncz Csaba szerzői oldala itt érhető el.)
Márciusban alig változtak, minimálisan emelkedtek a globális élelmiszerárak. 
