Ahogyan telnek a hetek, úgy válik egyre világosabbá, hogy a Prigozsin által végrehajtott katonai lázadás nemcsak a legnagyobb politikai kihívást mutatta meg, amellyel Putyin eddigi uralma alatt szembesült, hanem rámutatott a Kreml hatalmi piramisának belső repedéseire és sebezhetőségeire is. Az amúgy is szembetűnő gyengeségek csak növekedni fognak, hiszen Prigozsin számos jel szerint visszafordíthatatlan bomlási folyamatot indíthatott el Putyin Oroszországában.
Putyin döntésképtelensége
Míg Prigozsin szerint a felkeléssel nem Putyin elnököt akarták megdönteni, hanem Sojgu védelmi minisztert és Geraszimov vezérkari főnököt, a lázadás valójában jelentősen csökkentette Putyin elnök befolyását. Éppen Oroszországban, ahol a hatalom egy piramishoz hasonlít, ahol egy erős, könyörtelen, kiszámíthatatlan és kifürkészhetetlen vezetőre volt mindig is szükség ahhoz, hogy a fennálló rezsimet életben tartsa.
Az alattvalók a múltban és a jelenben is kénytelenek alávetni magukat ennek a struktúrának. Ennek a komor szerkezetnek, ahol egy piramis tetején egyetlen személy gyakorolja abszolút hatalmat, és ahol a kompromisszumot a gyengeség jelének tekintik.
Putyin nem hozott olyan alapvető, vagy kemény döntéseket, amelyek megoldanák az Oroszországban kialakult helyzetet a zendülés után. Márpedig az erős, könyörtelen vezetőt követelő orosz hatalmi piramisban egy ilyen látványos megingás aláássa az uralkodó tekintélyét.
Az orosz hatalmi piramisrendszer problémája az, hogy e hivatalos struktúrák egyes képviselői és vezetői érdekellentétben vannak a gazdag üzleti elitekkel és olyan zsoldoscsoportokkal, mint például Wagner. Számos próbálkozás ellenére a Wagner-csoport csak egy volt a sok orosz magánhadsereg közül, amelyet a hagyományos hadsereg nem tudott kezelni.
Közben Putyin a pálya szélén figyelte a két fél közötti konfliktust, de amint a lázadás kitört, az események közvetlenül érintették őt. A sikertelen puccs utóélete a Putyin-rezsim romlásának és az állam gyengülő válságkezelési képességének a jele.
Prigozsin frusztrációja
Prigozsin különféle okok miatt haragudott a védelmi minisztériumra. Ide tartozott a minisztérium teljes közömbössége a szíriai Wagner-csapatokkal szemben, valamint hanyagsága a bahmuti csatában, amikor képtelen volt lőszerrel ellátni Wagner csapatait. A konfliktus idén súlyosbodott, mivel Prigozsin egyetlen célja Bahmut városának bevétele volt, ami azt üzente a Kremlnek, hogy a magánhadseregek jobban működnek, mint a hagyományos katonai erők.
Putyin nem ismerte fel, hogy tiszta vizet kell öntenie a pohárba a lázadás során kialakult nagyon kétértelmű helyzet megoldására. Ez vagy Prigozsin szükségleteinek kielégítése lett volna, vagy az orosz közvéleményben, a politikai elitben és a Wagnerben betöltött befolyásának semmissé tétele.
Ehelyett ezek az események aláásták elittársai Putyinba vetett hitét, mivel Putyin először árulónak nyilvánította Prigozsint, majd hirtelen visszavonta az összes vádat. Ez a befejezés mindenki számára meglepetés volt, de számos kérdést felvetett Putyin oroszországi hatalmának mértékével és általános hitelességével kapcsolatban.
A Kreml rezsim közvetlen biztonsági fenyegetése azóta elhalványulhatott, de Prigozsin valójában felgyorsította az orosz hatalmi struktúra felbomlását. Lehet, hogy Putyin kibírta a puccskísérletet, de egyértelmű jelek mutatkoznak arra, hogy az elit és a közvélemény is elégedetlen maradt. A Don-menti Rosztovban a köznép lelkesen megtapsolta Prigozsint és a Wagnert és mindez csak aláhúzza a rezsim felszíne alatt megbúvó repedéseket.
A Putyin és a szovjet-orosz biztonsági mélyállam által létrehozott rendszer öröksége, hogy rengeteg kíméletlen, egocentrikus egyént szült, akiknek a jelek szerint csak annyi a fontos, hogy minél nagyobb hatalomra tegyenek szert. A rezsim egyes emberei ismét Putyin ellen fordulhatnak, akárcsak Prigozsin június 23-24-én, tovább ásva alá az elnök hatalmi pozícióját.
Az is látszik, hogy Prigozsin nem teljesítette a belarusz száműzetésről szóló megállapodás feltételeit, ahogyan Szentpéterváron több afrikai vezetővel folyatott megbeszéléseit ország-világ láthatta. A puccs kudarca után Prigozsin kijelentette, hogy a Wagner-csoport Afrika felé tart, de kérdéses, hogy lesz-e saját programja Afrikában, vagy a Moszkvával rokonszenvező oroszbarát erőkkel és kormányokkal együtt fog-e harcolni.
Prigozsin és a nigeri puccs
Autonóm felépítése ellenére a Wagner az alapítása óta a Kreml eszköze volt a proxi hadviselés és érdekeik előmozdítására a Közel-Keleten és Afrikában, miközben fenntartotta a „hihető tagadhatóság” fogalmát. Most azonban, hogy Putyin elismerte, a Kreml finanszírozza a csoportot, ez megszűnt, és ezzel valószínűleg a Wagner-csoport feltétlen hűsége is az orosz kormányhoz.
Az orosz kormány és az állami média Prigozsint rágalmazó és elhiteltelenítő kampánya ellenére nehéz lesz eltüntetni egy olyan személy képét, aki számos trollfarmot üzemeltetett, és saját médiáját használja fel érdekeinek megfelelően.
Az orosz kormánytól különálló csoportként működő Wagner valóban hosszú távú, destabilizáló következményekkel járhat a Kreml hatalmára. A nigeri puccsot maga Prigozsin üdvözölte, és a támogatás felajánlása harcosok küldésével kétségtelenül ijesztő, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy Niger a világ hetedik legnagyobb urántermelője.
Márpedig csak idő kérdése, hogy a tömegpusztító fegyverekhez való hozzáféréssel rendelkező magánhadseregek fenyegetése globális biztonsági fenyegetésként jelenjenek meg.
