Ma újra bebizonyosodott, hogy David Cameron előző brit miniszterelnök milyen öngyilkos lépést tett országa számára, amikor kitalálta, hogy megszavaztatja az Egyesült Királyság népeit az európai uniós tagságról, anélkül, hogy felmérte volna, mi történik, ha a kilépésre szavaznak. Az eredmény láttán megrémült és elmenekült, a csődtömeget pártjára hagyva (talán már akkor ki kellett volna írni a választásokat, kimaradt volna egy fölösleges kör).
Könnyűnek hitte
A párt ezek után a bátor és elszánt Theresa Mayt választotta miniszterelnöknek, akiről kezdetben úgy tűnt, hogy megfelelő határozottsággal, de egyben kompromisszumkészséggel talál valamilyen megoldást. Leginkább egy olyan kilépés formájában, ami megadja a kilépéspártiaknak a szuverenitás névleges visszaszerzését, ugyanakkor a tényleges helyzeten keveset változtat, és így norvég vagy svájci mintára országa továbbra is élvezheti az integráció áldásait, formális tagság nélkül.
Nem ez lett a helyzet, a miniszterelnök hamar konfrontálódni kezdett az EU-val, gyorsan csökkentve a norvég vagy svájci út esélyét. Talán abban bízott, hogy az EU megosztható, vagy legalábbis megpuhítható, de nem ez a helyzet: az EU nem is tehet mást, minthogy határozottan és egységesen lép fel, hisz különben egy olyan szervezetté válna, ahol minden tag csak az előnyökre vágyik, így hamar össze is omlana.
Beszűkült lehetőségek
A kilépési folyamat márciusi formális megindítása után ez nyilvánvalóvá is vált, az Unió csak egységesen tárgyal, határozott irányelvek szerint, és először a válásról, utána a későbbi kapcsolatokról. A megosztottság így nemcsak a britek körében, de May pártjában is nagyfokú, Skócia pedig függetlenedni akar, hisz az előző népszavazáson épp az EU-tagság volt a döntő érv, amiért nem szakítottak Angliával.
Miután ebben a helyzetben May lehetőségei beszűkültek, korábbi kijelentésével szemben mégis az előrehozott választásokat látja egyedüli kiútnak. Ha pártja az eddiginél nagyobb többséget kap és így megerősödik az ő miniszterelnöki pozíciója is, kevesebb otthoni akadályba ütközik, és bármilyen eredményre jut az Unióval, népe előtt igazolhatja azzal, hogy felhatalmazást kapott rá. Ha pedig az ellenzék nyer, megszabadul az egész hálátlan feladattól és az iszonyatos felelősségtől, amivel a kilépés levezénylése jár, hisz most már látja, milyen keskeny ösvényen kell egyensúlyozni.
Ellenzéki esélyek
Az ellenzéki győzelem, bár most nem sok esély látszik rá, több lehetőséggel kecsegtetne az ország számára. Akár ki is farolhatnának az egész kilépésből, hivatkozva arra, hogy így például megtarthatják Skóciát, de választhatják a puha Brexitet is, ami maga a svájci, illetve norvég megoldás. A bevándorlás így nem lenne korlátozva, de egyrészt kiderült azóta, hogy a munkaerőhiány miatt úgysem lenne értelme (Húsvétkor egyszerűen nem találtak ügyeletes orvosokat, még a magyarok és lengyelek is távol voltak), másrészt a kelet-európai bérszínvonal robbanásszerűvé vált emelkedése néhány éven belül hozhat akkora felzárkózást, ami lecsökkenti az Angliába vándorlás mértékét.
Népi felhatalmazás
Előfordulhat végül az is, hogy a konzervatívok megint kis többséget kapnak, és akkor ugyanott vannak, ahol most. Ráadásul valószínűleg még erősebb SNP frakcióval kell szembenézniük, hisz ezek után skót legyen a talpán, aki nem a Skót Nemzeti Pártra szavaz. Ha May ilyen körülmények között is vállalja a miniszterelnökséget, ugyanolyan küzdelem vár rá a parlamentben és akár saját pártjában is, viszont legalább népeinek (leginkább az angoloknak és a walesieknek) hivatkozhat arra, hogy bármilyen kilépést is hoz össze, felhatalmazták rá.
