A színfalak mögött Oroszország szánalmas képet mutat. A gazdasági fronton a kamatlábak és az infláció is szárnyalnak, ami a stagfláció mérgező elegyét eredményezte. A munkaerő-fronton Putyin annyira fél egy esetleges újabb mozgósítástól, hogy kénytelen észak-koreai sorkatonákra támaszkodni. A taktikai fronton pedig Putyin nincs közelebb az ukrán összeomláshoz, mint 2022 elején volt.
Bedőlő dominók
Az orosz birodalom helyreállítása helyett pedig egy elsorvadó hatalmi erőkivetítést látunk.
Az első dominó 2023-ban dőlt le, amikor az azerbajdzsáni csapatok berontottak a Hegyi-Karabah szeparatista enklávéjába, tömeges menekülésre kényszerítve az örmény etnikumúakat.
Ahelyett, hogy a stabilitás feltételezett garanciája lett volna – és a Hegyi-Karabahot évtizedeken át támogató Örményország kulcsfontosságú biztonsági partnere –, Oroszország meghajolt Azerbajdzsán nyomulása előtt. Az orosz csapatok teljesen elhagyták a régiót, és felszámoltak egy katonai támaszpontot, ahol egykor közel 2000 orosz katona állomásozott.
Egy évvel később a következő dominó is ledőlt. Basar al-Aszad szíriai elnök megbuktatásával Oroszország nem csak kulcsfontosságú regionális szövetségesét veszítette el, hanem azt is végignézte, ahogy az autokratikus rezsimek biztonsági garanciavállalójaként fennálló hitelessége is szétesik.
Propaganda és valóság
Valóban, Oroszország tárgyalási pozíciója nem tekinthető erősnek, annak ellenére, hogy a Kreml és az orosz média folyamatosan ismételgeti Oroszország harctéri erejét. Még akkor is, ha figyelembe vesszük az ukrán fronton elért orosz előretöréseket, amely a kis előrehaladás ellenére napi 100-150 orosz katona életébe kerülnek.
Fotó: MTI/EPA/Szputnyik/Orosz elnöki sajtószolgálat/Grigorij Sziszojev
Egy évvel ezelőtt Andrej Zemcev nyugalmazott orosz ezredes elismerte, hogy Moszkva katonai erőben nem rendelkezik elegendő előnnyel Harkiv és más ukrán városok elfoglalásához. Ez egyértelmű ellentmondást jelent az orosz katonai képességek valósága és az orosz lakosságnak bemutatott erőnarratívák között.
Független szakértők megjegyzik, hogy a szerződéses katonák belépése az orosz hadseregbe érezhetően csökkent az elmúlt évben.
Napjainkban az orosz katonai elemzők nyíltan elismerik, hogy „egyelőre nincs nagy lehetőség arra, hogy az orosz hadsereg gyors áttörést érjen el a fronton”, ezért „nincs értelme komolyan fontolóra venni a kijevi rezsim feltétel nélküli megadását”.
Eközben Oroszország külpolitikája nem teremt erős tárgyalási pozíciót sem Ukrajnával, sem a Nyugattal. Tavaly Oroszország hivatalos szövetségesei a gyengeségét a maguk javára használták ki. Moszkva várakozásaival ellentétben a BRICS nem vált Nyugat-ellenes mozgalommá, és nem hozta létre a saját valutáját, amelyre a Kreml számított a szankciók megkerülése érdekében.
Emellett Moszkva különösen elégedetlen azzal, hogy a G20 (Húszak csoportja) keretében olyan államok folytatják a Nyugattal való kapcsolattartást, amelyeket orosz elemzők a „globális nem-Nyugat” részének tekintenek. A Kreml elemzői élesen bírálják a G20-akat, és azt „egyfajta osztálybéke hangsúlyozására tett kísérletnek nevezik a kizsákmányolók és a kizsákmányoltak között”.
Az azeri figyelmeztetés
Még Azerbajdzsán, Oroszország egyik legközelebbi partnere a régióban és a Független Államok Közössége tagja is határozottan fellépett Moszkvával szemben, miután tavaly december 25-én lezuhant az Azerbaijan Airlines Embraer típusú repülőgépe, amelyet nyilvánvalóan az orosz légvédelem lőtt le. Ilham Alijev azerbajdzsáni elnök Moszkvát tette felelőssé a katasztrófáért, ellenállt az incidens eltussolására tett kísérleteknek, és kártérítést követelt a Kremltől.
Bár Alijev kapott egy telefonhívást Putyin elnöktől, amelyben az bocsánatkérését fejezte ki „a tragikus incidensért”, Alijev továbbra is elítéli, hogy „az orosz állami szervek eltussolták ezt az incidenst”, és azt állítja, hogy „az azerbajdzsáni állampolgároknak ebben a katasztrófában bekövetkezett haláláért az Orosz Föderáció képviselői a felelősek”.
Az orosz ellenzék egy része azt sugallta, hogy Baku ilyen független álláspontja Azerbajdzsán legközelebbi szövetségese, Törökország egyre nagyobb befolyásának eredménye. Függetlenül attól, hogy mennyire indokoltak az ilyen feltételezések, külföldi szakértők már régóta megfigyelték Ankara befolyásának növekedését a Dél-Kaukázusban, és az azerbajdzsáni politikusok nyíltan üdvözlik ezt.
Bár Moszkva a Kaukázust hagyományosan befolyási övezetének tekinti, az orosz tisztviselők és propagandisták szorgalmasan igyekeztek figyelmen kívül hagyni a Törökországgal kialakuló és növekvő érdekellentétet. Éppen ellenkezőleg, az ukrajnai teljes körű invázió kezdete óta Ankarát a hivatalos állami médiában kizárólag partnerként vagy szövetségesként emlegetik, valamint a propaganda aktívan felhasználja a „saját érdekeinek védelmét célzó” sikeres szuverén politika példájaként.
Ugyanakkor a propagandisták igyekeznek elfedni az orosz-török kapcsolatok valódi ellentmondásait, és Azerbajdzsán kemény álláspontját azzal magyarázzák, hogy az EU „ráállította” Alijevet Oroszországra. A probléma eltussolása azonban nem változtat azon, hogy Ankara gyakran saját érdekeit követi Oroszország rovására, és ezért nem Moszkva szövetségese a szó teljes értelmében.
Az iráni kártya gyengesége
Az orosz propaganda nagy reményeket fűz az Iránnal január 17-én aláírt átfogó stratégiai partnerségi megállapodáshoz is, amely révén nemcsak gazdasági, hanem katonai együttműködésre is számít. Még a 2016-ban az orosz Állami Dumáért induló, majd 2019-ben az iráni kormány által őrizetbe vett Julija Juzik is megjegyzi azonban, hogy a dokumentum nem tartalmaz semmilyen konkrét megállapodást.
Még az Iránnal való kereskedelmi folyosó fejlesztésével is, amelyre a Kremlnek égető szüksége van, egyre több probléma merül fel. Moszkva valódi pozíciója a nemzetközi színtéren gyengébb, mint azt a Kreml szeretné felfedni, és ezt a Nyugatnak fontos figyelembe vennie az esetleges tárgyalások során.
