Jókora követ dobott az állóvízbe megint Donald Trump a hétvégén. Saját közösségi médiaplatformján közölt „az összes NATO-országnak és a világnak szóló” üzenetében az elnök azzal indít, hogy „kész vagyok jelentős szankciókra Oroszország ellen”. Ezután azonban meghatározza feltételeit is.

„Amikor az összes NATO-ország beleegyezik és elkezdi ugyanazt csinálni [mármint szankciókat kivetni], és amikor az összes NATO-ország BEFEJEZI AZ OROSZ OLAJ VÁSÁRLÁSÁT”.

Az amerikai elnök ezután arról beszél, hogy „mint tudják” a NATO messze nem tett meg 100 százalékot a győzelem érdekében, és az orosz olaj „egyesek általi” vásárlása

„sokkoló!”

Ugyanis ez az elnök szerint nagyban gyengíti a tárgyalási és alkudozási pozíciókat Oroszország irányába.

„Mindegy, és kész vagyok ’indulni’, amikor ti is. Csak szóljatok, mikor?” [sic!]

Trump azzal folytatja, hogy úgy véli, ezen felül még egy dolog szükséges „ennek a NEVETSÉGES HÁBORÚNAK a BEFEJEZÉSÉHEZ”, mégpedig a NATO-országoknak Kínára kellene 50-100 százalékos vámokat kivetni, amelyeket a háború vége esetén teljesen visszavonnának.

Utóbbi feltételt az elnök azzal indokolja, hogy Kínának nagy befolyása van Oroszország felett, és ezek a vámok megtörhetik „a szorítást”. Majd a tőle immár megszokott módon a háborúról közölte, hogy az nem az övé, hanem Bidené és Zelenszkijé (Putyint nem említette), és leszögezte, hogy ő csak azért van itt, hogy segítsen lezárni. Végül pedig így búcsúzik:

„Ha a NATO úgy tesz, ahogy mondom, a háborúnak gyorsan vége lesz, és az a sok élet megmenekül! Ha nem, akkor csak vesztegetitek az én időmet, és az Egyesült Államok idejét, energiáját és pénzét.”

Jól hangzik, de...

Akkor most mit is jelent mindez? Ha úgy vesszük, Ukrajna és az Ukrajnát támogató államok szempontjából egyfajta reménysugárnak tűnhet ez a poszt, hiszen Trump újra az Oroszországra kivetendő kemény szankciókról beszél. Csakhogy itt az egyik kulcsszó az újra. Hasonlót helyezett kilátásba az amerikai elnök a nyáron is, amikor ultimátumot adott Putyinnak, majd még rövidebbre is szabta a határidőt – hogy aztán az alaszkai csúcstalálkozó után az egészet úgy, ahogy van, el is felejtse.

Ráadásul akkor még nem volt szó feltételekről az elméletileg legalábbis az Egyesült Államok szövetségeseinek számító államok felé. Most pedig két nagyon is kemény feltételt szabott Trump. Nézzük az elsőt, az orosz olajra vonatkozót!

Magyar olvasóként természetesen először Magyarország (és Szlovákia) jut eszünkbe erről. Mint tudjuk, az uniós vezetés is jóideje igyekszik e két országot rávenni az orosz energiahordozókról való leválásra, eddig nem sok sikerrel. Ilyen szempontból tehát azt is mondhatnánk, „Brüsszel” segédkezet kap Washingtontól abban, hogy kikényszerítse a leválást a magyar és a szlovák kormánytól.

Azonban van két csavar is a történetben. Az egyik az, hogy Trump már korábban is hangzatos szavakkal ítélte el az orosz energia vásárlását, de akkor arról volt szó, hogy a továbbra is orosz fosszilis energiát vásárló országokra az Egyesült Államok fog büntetővámokat kivetni (sőt ezt India esetében meg is tette). Az uniós vezetés régóta küzd a „renitens” tagállamaival orosz energia ügyében, de valódi kényszerítő eszközök híján eddig nem járt sikerrel. Most Trump ahelyett, hogy megtámogatná ezt a büntetővámok újbóli kilátásba helyezésével (esetleg világos határidő és egyértelmű, ezután bevezetendő szankciók írásban rögzítésével), igazából visszarúgja a labdát Brüsszel térfelére.

Ez annál is problémásabb, mivel az uniótól még csak-csak elvárható lenne, hogy „rendet tegyen a saját portáján”, Trump ugyebár nem az EU-s országokat, hanem a NATO-tagállamokat szólítja fel a vásárlások leállítására.

A két halmaz között egy igazán fontos eltérés van e tekintetben: Törökország.

Márpedig Törökország nem holmi elhanyagolható lábjegyzet ebben a történetben, hanem éppenséggel az orosz olaj jelenlegei harmadik legnagyobb vásárlója Kína és India után. Erdogan török elnök eddig egyetlen szóval sem utalt arra, hogy leállítani tervezné az orosz olaj vásárlását, és ez a komoly gondokkal küzdő török gazdasági, illetve a feszült belpolitikai helyzetben nem is tűnik túlságosan reálisnak.

És akkor még nem beszéltünk az orosz gázról. Ugyan nem világos, hogy Trump valóban csak az olajra gondol-e, vagy csak egyszerűen elfelejtett a gázról is beszélni, Törökország a Török Áramlaton keresztül az orosz gáznak is nagy vásárlója, a vezetéken pedig Törökországon keresztül a Balkán számos országába, illetve Magyarországra is érkezik az orosz gáz.

Törökországra pedig az Európai Unió igazából nyomást sem tud túlzottan gyakorolni, ráadásul a Fekete-tenger ellenőrzése miatt stratégiailag is megkerülhetetlen, arról nem is beszélve, hogy a NATO papíron mindenképpen második legerősebb hadereje is Ankara ütőkártyái közé tartozik bármilyen nyomásgyakorlás vagy alkudozás közepette.

A török kormány mindenesetre már korábban jelezte, nem tervez semmilyen korlátozást bevezetni az orosz energiára vonatkozóan.

„Törökország kizárólag az ENSZ Biztonsági Tanácsa által elfogadott szankciókat lépteti életbe”

- szögezte le közleményben a török külügyminisztérium a uniós területre érkező földgáz eredetének monitorozására tervezett uniós lépések kapcsán. (Ha valaki elfelejtené, Oroszország vétójoggal bíró állandó tagja a Biztonsági Tanácsnak.)

Nekimenni Kínának?

És akkor még nem beszéltünk a másik követelésről, a Kínára kivetendő 50-100 százalékos vámokról. Ez már olyasmi, amiben az Európai Unió is minimum nagyon megosztott. Ugyan az uniós országok többsége igyekszik valamilyen formában keretek közé szorítani a kínai importot, illetve megvédeni bizonyos stratégiai iparágait az állami támogatással és dömpingárakkal dolgozó kínai ipartól, az európai gazdaságnak, illetve az európai vásárlóknak a legkevésbé sem hiányzik, hogy minden kínai árucikkre ilyen hatalmas vámokat vessenek ki.

Eleve kérdés, hogy ez azt jelentené-e, hogy ebben az esetben az Egyesült Államok is megemeli a végül 30 százalékon stabilizálódott vámjait Kína irányába, és ha igen, mi tartaná vissza a kínai vezetést attól, hogy ugyanazokkal a lépésekkel válaszoljon, mint korábban – és amelyek sikeresen kényszerítették meghátrálásra Trumpot.

Az Európai Unió pedig már csak azért sem szívesen nyitna újabb kereskedelmi háborús frontot Kína ellenében, mert éppen csak sikerült többé-kevésbé elfogadható eredményekkel megegyezni az Egyesült Államokkal a vámok kapcsán, azonban Trump több ügyben is próbálja tovább zsarolni az uniós vezetőket, folyamatosan lebegtetve a magasabb vámok lehetőségét az európai árukra.

Abban alapvetően igaza van Trumpnak, hogy ha van egy ország, amely valóban gyorsan rávehetné Putyint a háború befejezésére, az Kína. Kínának azonban egyelőre nem érdeke elvágni az orosz gazdaságot és hadiipart életben tartó köldökzsinórokat. Erre Hszi Csin-pingéket pedig legfeljebb akkor lehetne rávenni, ha a Nyugat eltökélten és egységesen lépne fel – csakhogy az Európai Unió hátához éppen az Egyesült Államok tart kést.

Kína mindenesetre első körben igencsak elítélően nyilatkozott Trump tervéről. Vang Ji kínai külügyminiszter Ljubljanában újságírói kérdésre azt mondta, hogy országa nem vesz részt háborúkban és nem is tervez háborúkat. A háború Ji szerint nem oldja meg a problémákat, a szankciók pedig csak tovább bonyolítják ezeket.

Az Európai Unió egyelőre óvatosan nyilatkozott.

„Az EU folyamatosan kapcsoatban van – és továbbra is kapcsolatban marad – minden fontos globális partnerrel az Oroszországgal szembeni szankciók, illetve azok végrehajtásának ügyében”

– nyilatkozta az Európai Bizottság szővivője Trump szombati posztját követően.

Mit akar Trump igazából?

Összességében tehát szokás szerint nehéz kiigazodni azon, amit Trump leírt. A NATO, mint katonai szövetség gazdasági kérdésekbe való belekeverése eleve nagyon furcsa felvetés, az általa szabott feltételek pedig legjobb esetben is rendkívül nehezen teljesíthetőek, ha nem egyenesen lehetetlenek. Ha ezekhez ragaszkodni fog Trump, akkor nem vállalunk nagy kockázatot azzal, hogy nem várhatók újabb, keményebb szankciók Oroszország ellen amerikai részről.

Persze Trumpnál soha nem lehet tudni, hogy mit fog mondani egy hét, egy hónap vagy egy év múlva ugyanerről. Azt sem lehet kizárni, hogy egyszerűen eltévesztett valamit, mondjuk elfelejtette, hogy Törökország is a NATO tagja, de nem része az Európai Uniónak, és valójában az európai NATO-szövetségesekre gondolt, Törökországot nem számítva.

Az igazán fontos kérdés tehát talán nem is az, mit mond most éppen Trump, hanem az, amit szándékairól és motivációról feltételezni lehet ez alapján – valamint az, amit mindez Oroszország felé közvetít.

Nagyon úgy tűnik, hogy az amerikai elnök valójában nem akar kemény szankciókat kivetni Oroszországra. Miközben azzal vádolja a NATO-t (tehát éppenséggel – és tegyük hozzá, teljes joggal – saját magát is), hogy nem tett meg mindent a győzelemért, valójában az Oroszország elleni szankciók ígéretét felhasználja saját érdekeinek előmozdítására. Az Egyesült Államoknak jól jönne az unió támogatása a Kína elleni kereskedelmi háborúban, és persze jól jönne, ha Európa még több amerikai olajat és LNG-t vásárolna – cserébe megkaphatják, amire úgy vágynak: keményebb szankciókat Oroszország ellen.

Ugyan alapvetően Trump jó irányban keresgél azzal, hogy Oroszországra az energiaiparon és Kínán keresztül lehetne nyomást gyakorolni, mostani felvetése nem azt sugallja, hogy hajlandó lenne valóban elmenni a falig ezekben a kérdésekben. Már az az állandó retorikai fogása is, hogy állandóan „Biden és Zelenszkij” háborújáról beszél, azt mutatja, hogy az Egyesült Államok nem a NATO többségéhez igazodva szeretne egy fenntartható és a lehetőségekhez mérten igazságos, a további orosz agressziót nem bátorító békét elérni Ukrajnában. E helyett Trump semleges államként pozícionálja az Egyesült Államokat, amelynek csak egyéb céljainak teljesülése és egyéb érdekeinek figyelembe vétele mellett, egyfajta fizetségért cserében érdeke Ukrajna támogatása és az orosz agresszió elleni kiállás.

Nagyon úgy tűnik, hogy Trump a világ közvéleménye, saját szavazótábora (és talán saját felesége – állítólag Melania Trump az egyike az elnök környezetében az Oroszország elleni keményebb fellépést leginkább szorgalmazóknak) felé is azt akarja mutatni, ő keményen próbálkozik a békére kényszeríteni Oroszországot, csak hát ez a többi NATO-ország, Zelenszkij és Biden miatt nem megy, ő pedig egy idő után kénytelen lesz felhagyni azzal, hogy „az Egyesült Államok idejét, energiáját és pénzét” erre pazarolja.

Ez pedig nem fogja elrettenteni Oroszországot a háború folytatásától. Bendarzsevszkij Anton tanulságos posztjából kiderül, hogy az orosz vezetés minden, az elméletben a háború lezárását célzó tárgyalás után fokozta az Ukrajna elleni csapásokat – ez pontosan megmutatja, hogy ahogy sokan rámutattak, Putyin valójában az időt húzza minden tárgyalással. Minden újabb kör, amelyben további letárgyalandó feltételek kerülnek elő, tökéletesen Moszkva kezére játszik abban, hogy valós következmények nélkül beszélhessen a békéről, miközben továbbra is teljes erővel a háborúra koncentrál.

És ne feledjük, mindez pár nappal azután történik, hogy orosz drónok eddig példátlan módon hatoltak be Lengyelország, azaz a NATO légterébe. A világ árgus szemekkel figyeli, mit lép erre a világ legerősebb katonai szövetsége nagykövetek behívásán és a szavakon túl. És akkor a szövetség vezető államának feje teljesíthetetlennek, vagy nagyon nehezen, ki tudja mikor teljesíthető feltételeket szab saját szövetségeseinek, mielőtt megadná a várt kemény választ? Ha Putyin tényleg a NATO-t tesztelte a drónok lengyel légtérbe küldésével, akkor somolyoghat a teszt eredményén.

Szorul a hurok a magyar kormány körül

Ez azonban nem jelenti azt, hogy a sok tekintetben a moszkvai irányvonalat követő magyar kormány is nyugodtan hátradőlhet. Ha valami egyértelmű, és immár hónapok óta visszatérő eleme Trump követeléseinek, az az orosz energiáról történő leválás. Lehet, hogy az amerikai elnök annyira nem gondolja komolyan Oroszország békére kényszerítését, de úgy tűnik azt igen, hogy minél több országot kényszerítsen rá az orosz energiáról való leválásról.

Úgy tűnik, India és Kína esetében ez nem fog menni, ahogy Törökország is valószínűleg megteheti, hogy fittyet hány erre a kérésre. Magyarország (és Szlovákia) azonban jóval kevesebb ütőkártyával rendelkezik, miközben saját szövetségi rendszerük is nyomást helyez rájuk. (Szintén a Klasszis Médiához tartozó laptársunk, az Mfor egy hete közölt elemzést az orosz olajról való magyar leveálás lehetőségeiről, illetve következményeiről.)

A Politicónak nyilatkozó uniós tisztviselők is arról beszéltek, hogy Brüsszelben most úgy érzik, Trumppal a hátuk mögött végre megtörhetik a magyar és szlovák ellenállást az orosz energia ügyében – miközben egyáltalán nem ilyen derűlátóak abban, hogy sikerül az Egyesült Államokat rávenni arra, hogy valódi nyomást helyezzen Oroszországra.

Nagyon úgy tűnik, hogy Orbán Viktoréknak hamarosan választani kell, hogy Donald Trump vagy Vlagyimir Putyin haragját vonják a fejükre. Hétfő délutánig a magyar kormány képviselői nem reagáltak a Trump által meghatározott feltételekre, ami nem is csoda. Egy ideig ugyanis retorikai szinten működhet az a bravúr, hogy egyszerre állunk ki „Trump elnök úr” béketeremtő szándéka, illetve az orosz energia további vásárlása mellett, de nagyon úgy tűnik, hogy a két dolog hamarosan összeegyeztethetetlen lesz. És akkor még arról nem is beszéltünk, milyen nehéz dolga lenne a magyar kormánynak, ha még egy Kína elleni közös amerikai-uniós kereskedelmi háború is reálisan a képbe kerülne...