Bár a baleset Kijevtől északra, a fehérorosz határ közelében történt, a radioaktív felhőt hamarosan Észak- és Közép-Európában is észlelték. A szovjetek mégis mindent elkövettek, hogy megakadályozzák a valódi információk terjedését. Ezért évtizedek óta kutatók, politikai vezetők és érdekvédelmi csoportok dolgoznak a nukleáris katasztrófa történetének feltárásán.
Bár a tudomány már lehetővé tette, hogy megértsük magának a robbanásnak a körülményeit, sokkal több munkára volt szükség ahhoz, hogy feltárják a rossz működtetés, a hanyagság és a félretájékoztatás rétegeit, amelyek emberi szenvedést, ökológiai katasztrófát és gazdasági károkat okoztak.
Az egyik probléma például az volt, hogy az eseményről szóló hivatalos feljegyzések közül sok – például a KGB-akták (a KGB a Szovjetunió állambiztonsági feladatokat ellátó szerve volt) – Moszkvában találhatók, és szinte senki számára sem hozzáférhetők. Van azonban egy részleges megoldás: mivel az NDK nem volt a Szovjetunió tagállama, a hivatalos dokumentumok a berlini fal leomlása után is az országban maradtak. Így 1991-ben, Németország újraegyesítése után lehetővé vált a Stasi – az egykori NDK titkosrendőrsége és hírszerző szolgálata – egyes dokumentumai titkosításának a feloldása. Ezek betekintést nyújthatnak Csernobil rossz irányításába.
„Az elmúlt három évet a Stasi-akták olvasásával és a volt keleti blokkban terjedő félretájékoztatás kutatásával töltöttem, találkoztam a Stasi levéltárosaival Berlinben, és megtekintettem az eredeti levéltári szobákat a volt Stasi-központban”
– írja Csernobil 40 éves évfordulóján Lauren Cassidy, a New York-i Binghamton Egyetem német és orosz tanulmányok szakértője a The Conversation cikke szerint.
A KGB és a Stasi közötti szigorúan titkos kommunikáció szerint egyértelmű, hogy annak ellenére, amit nyilvánosan állítottak, hogy mindent kézben tartanak, mindkét hírszerző ügynökség tudta, hogy a robbanás pusztító erejű volt.
Részletes feljegyzéseket vezettek a kórházi kezelésekről, az áldozatokról, a károsodott terményekről, a szennyezett állatállományról és a sugárzási szintről. De csak az NDK és a Szovjetunió legfelsőbb tisztviselői férhettek hozzá ezekhez az információkhoz. A KGB és a Stasi legfőbb félelme pedig nem a lakosságot károsító sugárzás volt, hanem az országuk hírnevét ért kár.
Fotó: DepositPhotos.com
Hamis üzenetek
A nukleáris katasztrófa után kiemelt fontosságú volt a sajtó kezelése. A Szovjetunióban a magas rangú kormánytisztviselők saját tájékoztatókat készítettek a média számára, amelyeket előre megtervezett időpontokban tettek közzé. Ám egy kormánytisztviselő bátran megmentett és később nyilvánosságra hozott titkosított dokumentumgyűjteménye leleplezi a konkrét hazugságokat.
Például Mihail Gorbacsov, a Szovjetunió akkori vezetője (a kommunista párt főtitkára) a Politikai Bizottság magas rangú kormánytisztviselőkkel tartott ülésén a következőket mondta: „Amikor tájékoztatjuk a nyilvánosságot, azt kell mondanunk, hogy az erőművet akkoriban újították fel, nehogy rossz fény vetüljön a reaktorberendezéseinkre.”
Később, ugyanazon a találkozón egy másik magas rangú szovjet tisztviselő, Nyikolaj Rizskov azt javasolta, hogy készítsenek három különböző sajtóközleményt: egyet a szovjet népnek, egyet a kommunista államoknak, egyet pedig Európának, az Egyesült Államoknak és Kanadának.
Az NDK-ban a Stasi-jelentések is ezt az üzenetet tükrözték: a nyilvánosságot arrók kell tájékoztatni, hogy „semmilyen veszély” nincs. Ugyanakkor a keletnémet kommunista államban az 1980-as évek közepén már rengetegen tudták fogni a nyugati tévé- és rádióadókat, és ezáltal szembesültek azzal, hogy a saját kormányuk nem mondja el nekik az igazat. Az akkori keletnémet és szovjet propaganda nagy része abban bízott, hogy az ellentmondásos információk majd kifárasztják az embereket.
A gazdasági aggodalmak lekicsinylése
A katasztrófát követően a Stasi egyik fő aggodalma az NDK-t fenyegető gazdasági kár volt. Amint az emberek tudomást szereztek a radioaktív felhőről, félni kezdtek az élelmiszerektől. A gyerekek elkezdték megtagadni a tejivást az iskolában, miközben az emberek azt kérdezték a zöldség-gyümölcs árusoktól, hogy a termékeiket üvegházban vagy szabadban termesztik-e. Mivel a félelem miatt ezekből az árukból többlet keletkezett, az NDK-s kormány tervet dolgozott ki a szennyezett árukból való bevételszerzésre.
Ennek keretében a Stasi növelte ezen áruk nyugat-németországi exportját. A korábban titkosított aktákban tisztviselőik azt állították, hogy az export megosztja a radioaktív termékek fogyasztását, így senki nem eszik túl sok, egészségre már káros mennyiségű szennyezett húst és gyümölcsöt. Igenám, de az NSZK gyorsan módosította a kelet-nyugati határátlépésekre vonatkozó szabályozását, bizonyos szintű sugárzást kibocsátó járművek pedig többé nem léphették át a határt. Válaszul az alacsonyabb rangú Stasi-dolgozókat a radioaktív járművek tisztítására kötelezték. Ezzel az állam tudatosan kockáztatta saját tisztviselőinek egészségét és biztonságát.
A keletnémet élelmiszerexport-tervet a szovjet kormány által kidolgozott terv mintájára hozták létre. A szovjet stratégia azonban nem a szennyezett áruk külföldi exportja, hanem a szennyezett húskészítmények szovjet régiókba küldése volt – Moszkva kivételével.
A dezinformáció lett a rendszer Achilles-sarka
Amikor a Stasit 1950-ben megalapították, sok alkalmazottja őszintén hitt a keletnémet kommunista államban. Miután tanúi voltak a náci Németország borzalmainak, sok idősebb Stasi-dolgozó az NDK-ban látta a megoldást egy igazságos és méltányos társadalom megteremtésére. Az 1980-as évekre azonban ez az érzés megkopott. Időközben sok Stasi-tisztviselő a munkáját már csak jövedelemszerzési eszköznek tekintette.
Mint a The Conversation írja, ennek eredményeként sok dolgozó kiábrándult és érdektelenné vált. Nem meglepő tehát, hogy a Stasi alig tanúsított ellenállást, amikor a tüntetők 1990-ben, hónapokkal a berlini fal leomlása után megrohamozták a központjukat. Bár számos tényező játszott szerepet a kommunista blokk bukásában, az, ahogy az NDK-s és a szovjet kormány kezelte a csernobili katasztrófa utóhatásait, nagyban hozzájárult a mindkét rezsimmel szembeni ellenséges közhangulat erősödéséhez.
Az NDK-ban a nukleáris katasztrófa utáni dezinformációs kampány csak megerősítette azt az üzenetet, hogy az állam nem a nép érdekeit tartja szem előtt, és hajlandó feláldozni egészségüket és jólétüket egy bizonyos imázs fenntartása érdekében.
