Közeledsz a bejárathoz, és valami furcsa, ismerős, tömény illatot érzel, amely mindent átjár. Igen, a sóét, mert ez itt több millió éves, és persze nem finomított, és amelynél nincs nagyobb érték az emberek számára. (Úgy szeretlek, Édesapám, mint az emberek a sót – emlékezzünk erre a népmesei idézetre.) Eredetileg ugyanis a só nem egy hófehérre tisztított, porszerű nylonzacskós valami volt a szupermarketek polcán, hanem szürkés vagy olykor fehéres-sárgás kőzet.
Kisváros a föld alatt
Erre a varázslatos földalatti városra a lengyelországi Wieliczkában találtam rá. Fölötte pedig az évről-évre fejlődő, egyre profibb turisztikai infrastrukturális hálóra. Mások a léptékek Lengyelországban, mint nálunk: egy-egy régió, mint Malopolska, azaz Kis-Lengyelország, akkora és annyi látnivalóval bír, mint hazánk negyede. Ha Krakkóba tartunk, mindenképpen látogassunk el ide. Lehet, hogy a fiatalabb korosztálynak még vagy már Krakkó se ismerős, de a szocialista érában az egyik legkedveltebb célpontja volt a huszon-harmincéveseknek, hiszen olcsón oda lehetett jutni vonattal.
Wieliczka a 13. századtól 1772-ig a lengyelországi sóbányászat központja volt. A bányában jelenleg már nem folyik hagyományos módszerrel sókitermelés. Az elmúlt évtizedekben komfortos turistaattrakcióvá vált, vezetett túraútvonalakkal és múzeummal, amelyet évente többmillió látogató tekint meg. 1978-ban felkerült az UNESCO világörökségi listájára.
Fotó: Depositphotos
Bár a föld alá megyünk, ne gondoljunk csak szűk beugrókra, szurdokokra, barlangokra: hatalmas termek, impozáns csillárokkal, kápolnák, múzeum, komfortos lobbi, kórház, helyi vezetőkkel részben bejárható – mindent egybevéve összesen több száz kilométeres! – tárnák, járatok és kamrák várják itt az érdeklődőt. Amikor először látogattam el ide, még a bányászok által használt, egyszerű nyitott felvonókkal szállítottak a mélybe bennünket. A húsz teremből álló, körülbelül három kilométer hosszú túra időtartama körülbelül két óra. (Túravezető és nem csúszós talpú túracipő erősen ajánlott.)
A Kárpátok lábánál elterülő sótelepek 15 millió évesek, a miocénben keletkeztek. A só a középkorban már kincs volt, több mágnás család ennek révén alapozta meg óriási vagyonát. A bányászok a társadalom megbecsült tagjainak számítottak, nem egyszerű munkások voltak, hanem saját szerszámokkal rendelkeztek, ami ritka volt. A király az általuk bányászott sót megvásárolta, ami szintén nem volt jellemző.
A bányászok fahordókban tárolt, őrölt sót állítottak elő, mintegy három méter hosszú tömböket, „sóbálványokat” faragtak ki, és ebben a formában szállították el nagyobb távolságra. Ma a sót nem bányásszák, hanem vízzel kioldják és lepárolják.
A bányában mindegyik teremnek saját történelmi hagyományai vannak. A barokk stílusú Szent Antal-kápolna a fennmaradtak közül a legrégibb és a legimpozánsabb. A bányászok számára 1698-ban celebrálták itt az első misét.
Szent Kinga kápolnája a világ legnagyobb föld alatti temploma, 101 méter mélyen „magasodik.”. Padlója sóból faragott lapokból áll, a hatalmas sókristályokból összeállított csillárok a mennyezetről 12 méternyire lógnak le. A kápolnában misét szoktak tartani a védőszent, Szent Kinga és Szent Borbála napján és karácsonykor. Hála a kitűnő akusztikának, különböző zenei műfajú koncerteknek is helyet ad.
Legenda, magyar szállal
Magyar vonatkozásnak itt sem vagyunk híján, akárcsak szerte Lengyelországban. A legenda szerint, amikor Kinga, IV. Béla magyar király lánya megérkezett Lengyelországba, szeretett volna új hazájának valami rendkívüli ajándékot adni. Amikor megtudta, hogy Lengyelországban nem termelnek ki kősót, apjától az egyik magyarországi sóbányát kérte nászajándékba. Amikor meglátogatta ezt a sóbányát, jegygyűrűjét az egyik aknába dobta annak jeléül, hogy birtokába vette.
Fotó: Wikipédia/Renata3
Míg Lengyelországba utazott, a só a gyűrűvel csodás módon követte úrnőjét. Amikor Wieliczkába ért, megparancsolta, hogy az egyik dombon kezdjenek ásni, és csodák csodája, néhány ásónyom után megtalálták a Magyarországon eldobott gyűrűt – meg a sót. Legalábbis így szól a legenda. Kingát II. János Pál pápa sok száz év után, 1999-ben hivatalosan is a sóbányászok védőszentjévé avatta.
Léteztek föld alatti vándorkápolnák is, amelyek berendezését a bányászok mindig abba a terembe vitték el, amely közel volt éppen a tárnához, ahol dolgoztak.
Rendkívül eredeti látványosságok a kristálybarlangok, melyekben hatalmas méretű halit sókristályok láthatók. A 19. században a világ legfontosabb műgyűjteményeinek adtak el ilyen óriási kristályokat, közte a bécsi Természettudományi Múzeumnak. A bánya egyébként már virtuálisan is bejárható a Google Street View-val.)
Butikhotel egy bájos parkban, szökőkúttal
Ha már töviről hegyire bejártuk a különleges földalatti világot, és vásároltunk is a felszíni shopokban, akkor érdemes áttekinteni a mára jócskán kiépült turisztikai infrastruktúrát. Hol lehet itt például lakni vagy egy jót vacsorázni?
Fotó: Wikipédia/Magistratwieliczka
Ha van elég pénzünk, akkor a patinás Grand Sal Hotelben, amely egy történelmi stílusú, kastélyszállókra emlékeztető épület. Bár a szálloda, neve ellenére, nem nagy, ma inkább négycsillagos butikhotelnek neveznénk. Közvetlenül a sóbánya bejáratánál található, a szobákból pompás a kilátás a szökőkutas Szent Kinga parkra. Azoknak is ideális, akik este nem kérnek a közeli Krakkó nyüzsgéséből és a híres Kazimierz negyedbe sem szeretnének kiruccanni. A környéken gyalogtúrákat, sétaútvonalakat is ajánlanak, sokan nordic walkingoznak.
A svédasztalos reggelinél ne a „globalizált” fogásokat válasszuk, hanem a tipikus lengyel sajtokat és halféléket, a túró alapú krémeket, a sonkaféléket, a helyi gyümölcsöket. Kávé helyett inkább igyunk teát, a lengyelek ugyanis nem a kávéjukról híresek.
A bánya levegője gyógyít
Wieliczka hivatalos gyógyüdülőhely, gyógyszállóval is rendelkezik. A sóbánya levegője számos betegséget enyhít, olyanokat is, amelyekben Magyarországon sokan szenvednek. Jó lenne, ha nemcsak nézelődni, hanem gyógyulni is járnánk ide, vannak olcsóbb panziók is.
Ha esetleg van időnk, keressük fel a szintén a régióban lévő kiváló termálfürdőket: Muszyna, Krivnica, Rabka Zdrój, Szczawnica egyaránt fogadnak lengyel és külföldi betegeket, vagy csak pihenni vágyókat, akik menekülnek a csendes kúra helyszínekre a nagyvárosi stresszes nyüzsgésből.
A Világjáró többi cikkét itt olvashatják.
Egyre több a külföldi áldozat. 
