Egy tengerentúli járaton ülve, a kifutópályán várakozva van néhány olyan mondat, amit senki sem hall szívesen: a „furcsa szagot éreztünk a gép elejében, többen rosszul lettek, a cseregépre legalább három órát kell várni” is például ilyen. Örök optimistaként azonban a helyzet kellemetlenségén való merengés helyett inkább megörülünk, hogy a hiba nem az Atlanti-óceán felett derült ki, és gond nélkül átvészeljük, míg előáll az újabb A330-as, amellyel végül öt óra késéssel, de sikerül eljutni New Yorkba.

A fogatlanul vigyorgó taxis a Queensben található címet hallva csak sokatmondóan bólint, ekkor még nem tudjuk, hogy miközben New Yorkban éjfélt üt az óra, szállodánkhoz is szép nagy kerülőúton jutunk el, a reális ár közel másfélszereséért, de sebaj, megérkeztünk. Végre.

Az a bizonyos metró…

Amerikában minden nagyobb, és ez alatt most nem csak arra gondolok, hogy reggel a Queens Plaza felhőkarcolóiban gyönyörködve reggelizünk az 5. emeleten, hanem hogy az első kihívást rögtön maga a metróhálózat jelenti. A barátok közt is közel 400 kilométeres pálya mögött Budapest elbújhat nemcsak hosszban, hanem utazási kultúrában is; ráadásul a New York-i metró megdöbbentően könnyen, egy mobilappal magabiztosan navigálható.

A MetroCard már-már szimbóluma lehetne ennek a városnak, a mindenhol feltölthető sárga fecni megvásárlásával elönt az igazi „tényleg New Yorkban vagyunk”-érzés, ennek örömére pedig első utunkat a helyiek által csak nemzetközi expressznek becézett 7-es metróval tesszük meg. Az egyébként minden napszakban teljesen kulturált és biztonságosnak érződő vonal beceneve lényegre törő, hiszen a Queens Flushing városrészéig közlekedő járat csupa olyan környéken halad át, ahol a lakosság döntő többsége néhány generációs bevándorló. Hazaérve bevallhatom: a ’34 St Yards – Flushing Main St’-feliratos metrók igazából a szívemhez nőttek ez alatt az egy hét alatt. Erről ennyit.

Óriásmúzeumok

A Met, avagy teljes nevén a The Metropolitan Museum of Art minden túlzás nélkül a világ egyik legjelentősebb múzeuma, és nem csak azért, mert alapterületét tekintve is hatalmas, hanem mert kollekciója is elképesztő: ottjártunkkor éppen egy Degas és Manet különleges barátságáról és párhuzamos karrierjéről szóló kiállítás várta a nagyközönséget, egészen kiemelkedő képekből összeállítva.

Mindez azonban csupán kis szeglet, az impresszionisták mellett minden különösebb erőfeszítés nélkül találhatunk Picasso, Matisse, Renoir, Gaugain festményeket is, csak hogy néhány nagyobb nevet említsünk – ez a múzeum nem egy néhány órás program, valószínűleg napokat lehetne eltölteni minden egyes szegletének felfedezésével.

Hasonlóan gigászi a természettudományi múzeum is, amelyben egyrészt megcsodálhattuk a hírhedt, felfüggesztett kék bálnát, valamint a minden kontinens kihalt, védett és leggyakrabban megtalálható állatait bemutató diorámákat is – itt például pumák lebzselnek szinte megfogható közelségben:

Ez a múzeum egyébként nemcsak természettudományi feladatot lát el, hanem néprajzit is, így az állandó kiállítótérben jelentős hangsúlyt fektetnek az Észak-Amerikában őshonos kisebbségi népcsoportok kultúrájának és kihívásainak bemutatására is. Megjelenítve azt, a New Yorkban egyébként viszonylag általánosnak tűnő igényt, hogy az amerikai társadalom ismerje el és nyíltan nézzen szembe múltjának olyan kevésbé dicsőséges részeivel is, mint például a kisebbségek elnyomása és a velük szembeni, sokszor katasztrofálisan rossz bánásmód. 

A Central Park valahogy mindig ott van

Nehezen felfogható, hogy egy olyan betondzsungelben, mint Manhattan, hogyan rejtőzhet mégis egy zöld oázis – a Central Park azonban nevéhez illően minden turista barangolásának állandó eleme. Akár két múzeum között sétálva, akár az Ötödik Sugárúton lefelé tartva, a felhőkarcolók bámulása között kacsint ránk a legendás park, mindig megéri betérni; ha másért nem, hát azért, hogy a kacsaúsztatóként is funkcionáló víztározó mellett üldögélve együk meg a hotdogunkat.  

Összetéveszthetetlen fehér spirál

A Met is a része a Museum Mile néven emlegetett New York-i környéknek: az Upper East Side Ötödik Sugárút mentén meghúzódó szegletében összesen hat múzeum várja a látogatókat, ezek közül az egyik legismertebb a Guggenheim. Ha névről ez a múzeum nem ismerős, képről már bizonyosan beugrik majd: a jellemzően modern művészeket felvonultató kiállítótér ikonikus, fehér spirálja semmi mással nem téveszthető össze.

Ez a látogatás nagy álmom, amelyben minden percben újból és újból szerelembe esek. A múzeumcsoda előtt üldögélve és a közelben álló, mosolygós egyiptomi lány által üzemeltetett foodtruck menüjét majszolgatva pedig csak még inkább minden rendben van a világban.

Manhattan madártávlatból

A Hudson-folyó meglepően széles, így a Duna budapesti szakaszánál széltében valószínűleg kétszer nagyobb vízfelület felett tomboló jeges szél páratlanul hideg, ám a fagyoskodás minden kincset megér, a felhőkarcolók sorát ebből a szögből is látni kell. A lista egyáltalán nem áll meg itt a Szabadság-szobornál vagy az Alsó-Manhattan aljából látványosan hiányzó egykori World Trade Centernél, hiszen a New Yorkot jelentő kerületek mindegyikére vethetünk egy pillantást a hajóból.

Ami biztos, hogy megadjuk a módját, hiszen egy sokdolláros miniborral koccintunk, ahogy áthaladunk a Brooklyn-híd alatt – ráadásul itt még azt sem halljuk, hogy a híd gyalogos részén várakozó mutatványosok unásig játsszák Alicia Keys Empire State of Mind című számát.

A tragédia, amit nem lehet elfelejteni

Kevesen vannak, akik nem emlékeznek arra, hogy mit csináltak 2001. szeptember 11-én, amikor nagyjából negyed óra különbséggel a világ egyik kereskedelmi központjának számító World Trade Center két tornyát támadás érte: terroristák eltérített repülőgépekkel pusztították el New York egyik legismertebb épületegyüttesét.

Ma a két torony egykori helyszínén nem áll új épület; a tragédia valamikori színterére kilátogató turisták a Ground Zero rendkívül megrázó emlékművével találkoznak: a felhőkarcolók egykori alapzatába végtelen szökőkút bukik le, az eltűnő víz szimbolizálja a rengeteg elvesztett életet.

A föld alatt, a tornyok egykori aljzatánál létrehozott múzeum végtelenül megrázó és megterhelő, meglátogatása magával hordozza a tragédia súlyának legalábbis ideiglenes átérzését, kíméletlenül szembesítve annak minden részletével: a túlélők, az elhunytak és a mentésben résztvevők személyes tárgyait is látjuk.

Túlélni a tragédiát

A Ground Zero örökkön tragikus volta mellett egyszersmind azonban a New York-i néplélek jelképe is: az elpusztítani kívánt terület mostanra parkká vált a szökőkút körül, amelyet a környéken dolgozók teljes természeteséggel osztanak meg a turistákkal. Ezt a „csakazértis”-hozzáállást jelképezi maga a One World Trade Center is; hiszen a 2013-ban átadott, nyilat formázó, testvéreinél magasabb felhőkarcoló dacosan mutatja a világ számára, hogy New York túlélte a tragédiát, és a lerombolt tornyok mellett az élet nem áll meg. New York megy tovább.