„Ha én lennék Maradona, azt kiabálnám a FIFA-nak, hogy nagy tolvajok vagytok!” – énekelte Manu Chao anno Kusturica filmjében az argentin focilegendáról, aki folyamatosan hadakozott a nemzetközi labdarúgást irányító nagyhatalmú szervezettel.
Korrupt társaság
A FIFA már a nyolcvanas években is kétes hírű társaság volt, amelyet rendszeresen megráztak korrupciós ügyek és egyéb botrányok. Több korábbi elnök, Joao Havelange vagy éppen Sepp Blatter neve aligha ok nélkül forrt össze a korrupcióval, mégha a bíróság nem is ítélte el őket.
Minden idők egyik legbotrányosabban elcsalt mérkőzése, a 2002-es Dél-Korea-Olaszország vb-negyeddöntő pedig ékes bizonyítéka volt annak, hogy a FIFA-rendezvényeken a leggyomorfogatóbb dolgok is megtörténhetnek. (Az talán sosem derül ki, hogy az ecuadori bíró, bizonyos Byron Moreno mellett még ki volt benne a csalásban.)
Kisebb csoda, hogy a foci-vb a botrányok ellenére is megőrizte varázsát: még mindig képes lázba hozni a kijutó országokat és a képernyő elé ültetni a fél világot.
Az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján nem volt nagy meglepetés, hogy a FIFA 2010-ben, még Blatter elnöksége alatt két problémás országnak, Oroszországnak és Katarnak adta a 2018-as, illetve a 2022-es vb rendezési jogát. Előbbi döntést akkor még meg lehetett védeni, hiszen az oroszoknál van hagyománya a focinak, Katar mellett ugyanakkor csak egyetlen valódi érv szólt: a pénz. Méghozzá nagyon sok pénz.
A döntések botrányos hátteréről már számos leleplező cikk született, az amerikai igazságügyi minisztérium pedig 2020-ban, több éves vizsgálat után megállapította: a két rendező ország képviselői FIFA-tisztviselőket vesztegettek meg a rendezés odaítélése érdekében.
Ha – és koncentráljunk a mostani vb-re – ehhez hozzávesszük, hogy Katarnak finoman szólva is komoly problémái vannak az emberi jogokkal, kvázi rabszolgaként tartott vendégmunkások véráldozata árán építette fel stadionjait (csak az áldozatok száma kérdéses), futballkultúrája hangyányi méretű, klímája pedig alkalmatlan nyári vb-rendezésre, akkor nyilvánvaló, hogy hiba volt az elmúlt években helybenhagyni a 2010-es döntést.
Azt, hogy a foci mennyire idegen az arab országtól, jól mutatja, hogy a Katar-Ecuador nyitómeccs félidejében ezrével hagyták el a nézők a stadiont. Ha mindehhez hozzávesszük azt is, hogy az ottani csillagászati árakat csak a tehetős szurkolók engedhetik meg maguknak, minimum álságos a jelenlegi FIFA-elnök, Gianni Infantino ígérete, miszerint ez lesz minden idők legjobb vb-je.
Politika a pályán
Ezzel együtt mégsem állok be a katari vb-t magasról lenéző, bojkottot hirdető véleményvezérek nem rövid sorába – mindez ugyanis csak az érme egyik oldala.
Ha már megváltoztathatatlan tény, hogy a vb-t Katar rendezi, akkor – tetszik vagy nem – az oda látogatóknak illene ott tartózkodásuk idejére elfogadni az ottani szabályokat.
Például azt, hogy az ottani értékrendbe nem fér bele a sörözés meccs közben vagy éppen a szivárványszínű zászlók lobogtatása. Más szemlélet, más értékrend, más kultúra, ami több ezer éves hagyományokban gyökerezik.
Ugyanígy visszásnak tűnik az az erőszakosság, amivel egyes európai csapatok próbáltak keresztülnyomni egy kvázi politikai agendát a FIFA-n és a házigazdákon. Hét ország (Anglia, Wales, Németország, Dánia, Hollandia, Belgium és Svájc) ugyanis azt szerette volna, ha csapatkapitányaik One Love feliratú karszalagot viselnek a vb mérkőzéseken – tiltakozásul a diszkrimináció ellen, egyúttal támogatva az LMBTQ (leszbikusok, melegek, biszexuálisok, transzneműek és queerek) közösséget. Ettől a tervtől csak azért álltak el, mert a FIFA szankcionálta volna játékosaikat.
A mindenfajta diszkrimináció elleni tiltakozás természetesen üdvözlendő – az ugyanakkor kérdéses, hogy miért éppen az LMBTQ közösség ügyét tűzték zászlajukra az említett csapatok.
Hiszen ilyen alapon más, szintén hátrányos helyzetű társadalmi és egyéb csoportok mögé is be lehetne állni.
Ráadásul a FIFA hosszú évek óta futtat antidiszkriminációs kampányokat, és most is lehetőséget kínál arra, hogy a csapatkapitányok egy általános diszkrimináció-ellenességet hirdető karszalagot (#NoDiscrimination) viseljenek a meccseken.
Gondoljunk csak bele: mi lenne, ha mondjuk Szenegál a gazdag államok okozta klímaváltozás miatt is éhező afrikai gyerekek, Brazília az üldözött keresztények, Japán pedig az elnyomott ujgurok vagy tibetiek ügyét akarta volna felvinni a pályára? És a sort még folytathatnánk. Hova vezetne, ha minden csapat saját, sporthoz nem kapcsolódó üzenettel traktálná a nézőket?
Számomra úgy tűnik: az, hogy melyik üzenet megy át, inkább múlik a háttérbeli lobbierőkön, mint az adott ügy fontosságán.
Összegezve: a diszkrimináció elleni kiállás üdvözlendő, a politikai színezetű témaerőltetés visszás. Utóbbinak is van persze helye: a pályán kívül.
A Nagyító rovat korábbi cikkeit itt olvashatják.
A lex MBH-4iG az Alkotmánybíróság előtt. 
