|
| Forrás: Hír TV - printscreen |
„Ez meg most mi a franc?” – kérdezgettük egymástól a Hír TV székházában 2015. február hatodikán, azon a napon, amikor Simicska Lajos végleg szembefordult Orbán Viktorral.
„Mindenkit kibaszok”
Habár a korábbi hónapokban voltak jelei annak, hogy a magát politikai értelemben agyonnyerő miniszterelnök és a közbeszerzéseken multimilliárdossá érett oligarcha viszonya megromlott, és ezt – úgymond a tartalomgyártásra gyakorolt hatása miatt – az akkori szakmai vezetés is megszellőztette a dolgozók előtt, a szakítás és annak módja mégis mindenkit meglepett.
Simicska Lajos azóta szállóigévé vált mondatai – „Orbán egy geci”, „most bemegyek a szerkesztőségbe, és mindenkit kibaszok”, „kirúgok minden orbánistát” – már csak azért is sokkolták a kollégákat, mert az ilyen kirohanások addig elképzelhetetlenek voltak a szorosan összezáró Fidesz-birodalomban.
Egy olyan erőtérben, ahol nem szoktak nemet mondani, ahol a vélt vagy valós értékek jelentette összetartozás, a közös ellenségkép és az anyagi biztonság összekovácsolta a kollektívákat, szürreálisnak tűnt, hogy valaki egyszer csak kilép a rendszerből, és világgá kürtöli: elegem van, bazmeg, menjetek a picsába!
A nagy kísérlet
Simicska Lajos ezt tette, és ezzel nem csak a politikában indított el lavinát, hanem akarva-akaratlanul több mint hároméves szociálpszichológiai kísérlet alanyaivá tette a médiájában dolgozókat. Mert hogy viszonyuljunk ahhoz, ha felsőbb utasításra hirtelen megváltozik a narratíva, ha a barátból ellenség, az ellenségből barát lesz, ha a nemzeti média kontextust felváltja a hatalom-elszámoltatás kontextusa, ha lassan, de biztosan eltolódnak a hangsúlyok, átíródnak a leadek, és más lesz a cikkek végkicsengése?
Az új helyzetnek sok olvasata volt, és ennek megfelelően mindenki máshogy reagált. Volt, aki elment egy hét szabadságra, majd úgy döntött, hogy marad. Mások azonnal távoztak, megint mások néhány hónap vagy év után álltak fel – olykor önként, olykor kényszerből. De a legtöbben – köztük én is – végül maradtak, mert úgy érezték, hogy a korábbinál szabadabban dolgozhatnak, vagy mert úgy gondolták, hogy közelebb áll hozzájuk az új narratíva – vagy más, olykor személyes okokból döntöttek a maradás mellett.
A döntést persze lényegesen befolyásolta, hogy ki milyen poszton és milyen magasan volt a hierarchiában, és mennyire tarthatta magát távol a belpolitika mocskától. Voltak, akik a G-nap előtt és után is relatív szabadon dolgozhattak, mások keze viszont könyékig benne volt a biliben – utóbbiak esetében a váltás erős gyomrot vagy gyors megvilágosodást igényelt.
A helyzetet nehezítette, hogy a G-nap nem egy alulról szerveződő forradalom, hanem két ember személyes konfliktusának eredménye volt. Nem a hajófenéken dolgozók lázadtak fel, hanem két vezérbika ment egymásnak. Ha nincs a nagy összeveszés, akkor azok az emberek, akik azóta napi szinten árulózzák és propagandistázzák egymást, talán még ma is együtt gürcölnének a szerkesztőségek mélyén.
Ki az áruló?
Arra, hogy mi történt a G-nap után a Simicska-birodalomban, két orrvérzésig ismételt narratíva létezik. Az egyik szerint szimpla árulásról volt szó: akik ott maradtak, cserben hagyták a jobboldalt, és a baloldaliak, liberálisok szekértolói lettek.
A másik narratíva szerint a G-nap utáni Hír TV (Magyar Nemzet és Heti Válasz) a sajtószabadság utolsó szigete lett, ahol az újságírók végre azt csinálták, ami a dolguk: ellenőrizték a hatalmat. Eszerint az igazi árulók azok a médiamunkások, akik kiszolgálnak egy gátlástalanná vált, a valódi jobboldalra már csak nyomokban emlékeztető hatalmat, és ezzel elárulják szakmájukat.
De milyen volt a G-nap utáni Hír TV valójában? Egyrészt nyilván szabadabb, mint a korábbi. A tévé annyiban kétségkívül sajtószerűen működött, hogy legalább megpróbálta ellenőrizni a hatalmat. A szerkesztőséget egy ideig a jótékony anarchia szelleme járta át, amely néhány tök jó műsor megszületését eredményezte.
Puzsér Róbert Sznobjektívje például médiatörténeti jelentőségű volt – nem csak azért, mert Simicska tévéjében simicskázott, és okosan, új perspektívából és hiteles nyelvezeten szólt a nézőkhöz, hanem azért is, mert kendőzetlen nyíltsággal tárgyalt fontos társadalmi témákat (is). Miközben más csatornákon percemberek csámcsogtak azon, hogy melyik celebnek nagyobb a csöcse, vagy saját politikai szektájuknak celebráltak misét, addig Puzsér össznépi pszichoterápiát tartott, amely kísérletet tett a társadalmi szintű tabuk, szorongások, félelmek kibeszélésére.
Fordult a csatahajó
A Hír TV azonban – ahogy erről már írtam – ebben az időszakban sem veszítette el csatahajó jellegét: ugyanúgy tüzelt, mint korábban, csak éppen más célpontra. A televízió ekkor is Simicska Lajos érdekeit szolgálta ki – „a kibaszok minden orbánistát” fenyegetést nehéz nem úgy értelmezni, mint a szerkesztőségekre gyakorolt nyomás –, csak a sors úgy hozta, hogy ezek az érdekek részben segítették a sajtószerű működést.
A régi reflexek működtek, a „Gyurcsány egy geci” mantráját idővel az „Orbán egy geci” mantrája váltotta, és emiatt a hírműsorok egy része egyre hiteltelenebbé vált. Aki érvényesülni akart, az igazodott az új szelekhez. Aki erre nem volt hajlandó, és ragaszkodott a saját szabadságához, az előbb-utóbb gyanús lett, és azt kockáztatta, hogy felkerül a kirúgandók listájára.
Végeredményben mégis szerettem a Hír TV-nél dolgozni. A politika mocsarától függetlenül (vagy annak ellenére) léteztek ugyanis vállalható szakmai műhelyek, és volt egy közösség, ahová tartozni lehetett – függetlenül attól, hogy Simicska Lajos éppen mit gondolt a világról.
A végjáték
Az oligarcha tavaly nyáron kapitulált, és minden búcsúüzenet nélkül eladta a birodalmát. Aki odafigyelt arra, hogy mit és hogyan mondott korábban, az tudja, hogy az elmúlt négy év nem színjáték volt – Simicska Lajost egyszerűen legyőzték.
Azzal, hogy a Magyar Időket éppen a G-nap négyéves évfordulóján keresztelték át Magyar Nemzetre, szimbolikusan felnégyelték, holttestét pedig kitűzték a vár négy fokára. Az üzenet nyilvánvaló: így jár minden ”áruló”, aki szembefordul a rendszerrel.
Mindezek után kérdés, hogy hány olyan újságíró maradt még, aki nem fél, és továbbra is el meri mondani a véleményét, táboroktól függetlenül. És hány olyan szerkesztőség van még, amely komolyan gondolja a sajtószabadságot.
(A szerző 2013. június és 2018. április között dolgozott a Hír TV-nél külpolitikai szerkesztőként.)
Igaz, volt honnét erősödni. 
