<img height="1" width="1" style="display:none" src="https://www.facebook.com/tr?id=947887489402025&amp;ev=PageView&amp;noscript=1">
9p

Ha egy lesajnált kis ország fél évszázad alatt három világhatalommal bánik el, az azért meglátszik az emberek viselkedésén is. Világjáró rovatunk Vietnámból jelentkezik.

Ha Délkelet-Ázsiába készül az ember, és előtte beszámolókat olvasgat a lehetséges célpontokról, akkor sokszor találkozhat azzal a megállapítással, hogy a vietnámiak modora hagy némi kívánnivalót maga után, sőt egyesek akár odáig mennek, hogy „nyers”-nek, „bunkó”-nak titulálják őket. Alapvetően persze nem túl szerencsés népek tagjait ily módon egy kalap alá venni, és természetesen ahogy minden országban, Vietnámban is vannak nagyon kedves, valamint pokróc durvaságú egyének is szép számmal.

Ennek ellenére tény, hogy míg mondjuk Mianmarban vagy Kambodzsában szinte már zavarba ejtően kedvesen és már-már túlzottan szolgálatkészen viselkednek többnyire az emberek, addig Vietnámban sokszor érezhetjük úgy turistaként, hogy igazából egy kicsit idegesítjük a helyieket. Akikkel átlagos utazóként kapcsolatba kerülhetünk, azok persze a pénzünket szívesen látják, de jó részük cserébe nem hajlandó hitelesen eljátszani, hogy áldásként éli meg, hogy egyáltalán megszülettünk, és nagy kegyesen pont azt a szállodát, kirándulást, taxit, éttermet választottuk, amelyiket.

Sőt, néha elkaphatunk egy-két olyan szemvillanást, amiből inkább az sugárzik, hogy „még egy hülyeséggel betalálsz, előveszem apám háború végén elásott Kalasnyikovját, aztán majd megbeszéljük, tényleg akkora probléma-e, hogy rántotta helyett tükörtojást kaptál reggelire”.

A helyzeten az sem javít, hogy a vietnámi nyelvből átlagos európaiként egy árva kukkot sem értünk, sőt, még a hangnemet is nehéz beazonosítani, ezért simán elképzelhetjük, hogy a mosolyogva bólogatás után az egymás között váltott szavaik tartalmaznak néhány ránk vonatkozó válogatott sértést – ahogy ez valószínűleg elő is fordul. Tovább növelheti a kognitív disszonanciát a tény, hogy a vietnámiak többnyire viszonylag alacsony és a legtöbbször igen vékony emberek, szívósnak igen, erősnek nem nagyon látszanak, ez a kicsit fenyegető légkör tehát egyáltalán nem fizikai megjelenésükből sugárzik.

Vietnámi katonák díszszemlén a 2000-es években. Valószínűleg ma sem lenne könnyű megtörni őket. Fotó: Wikimedia
Vietnámi katonák díszszemlén a 2000-es években. Valószínűleg ma sem lenne könnyű megtörni őket. Fotó: Wikimedia

Mindez azért is lephet meg sokakat, mert Vietnám alapvetően egy szegény, a kommunizmussal is megvert, ázsiai viszonylatban nem túl nagy és politikailag sem annyira jelentős országként él a fejünkben, amely még turisztikai célpontként sem kiemelkedő. Kambodzsában ott van Angkor, Thaiföldön a gyönyörű strandok és a világ összes szolgáltatása vár ránk elérhető áron, Mianmar egzotikusabb, Laosz misztikusabb – tudat alatt szinte elvárnánk a vietnámiaktól, hogy mutassanak egy kicsit több hálát azért, hogy pont ott akarjuk elkölteni a hozzájuk képest átlagban jóval könnyebb munkával megkeresett pénzünket.

Való igaz, hogy jártunk olyan vidéken, ahol a turizmus máshogy elérhetetlen távlatokat nyithat meg a helyiek előtt, ahol mondjuk a földeket művelve havonta lehet annyit megkeresni, mint amennyit a külföldiek egy néhány órás, a rizsteraszokat végigjáró túráért fizetnek. De még ott sem viselkedtek úgy velünk, mintha mi lennénk a messzi földről érkezett, kegyes fehér istenek, akik nyomán virágok (és dollárok) nőnek ki a földből.

Nem törtek meg

Nekem igazából a saigoni háborús múzeumban esett le, hogy ez miért is lehet. A vietnámi – vagyis hát az ő szemszögükből persze amerikai – háborúnak szentelt múzeum nem különösebben jól felszerelt, és néhány órányi dokumentumfilmből sokkal többet meg lehet tudni a háborúról, mint itt, viszont az egészből valahogy töményen sugárzik ugyanaz a dacos büszkeség, ami jobban-rosszabbul elfojtva oly sok vietnámi emberből is árad.

„Gyere, próbálj csak meg baszakodni velünk!”

- nagyjából így tudnám megfogalmazni a tárlat üzenetét. Egy idő után az járt a fejemben, hogy mit érezhetett egy félkilós steakeken nevelkedett, mondjuk Texasból a vietnámi háború frontjára küldött „kemény tökű” amerikai, amikor szembesült azzal, hogy ezek az 50 kilós, napi pár marék rizsen megélő fickók – és nők! – egyszerűen nem adják fel.

Egy B-52-es amerikai bombázó hajt végre szőnyegbombázást a vietnámi háború idején. Ettől csak még elszántabbak lettek az észak-vietnámiak. Fotó: Wikimedia
Egy B-52-es amerikai bombázó hajt végre szőnyegbombázást a vietnámi háború idején. Ettől csak még elszántabbak lettek az észak-vietnámiak. Fotó: Wikimedia

Kapják a napalmot, porig bombázzák a városaikat, növényirtóval pusztítják a dzsungeljüket és mérgezik meg a gyerekeiket, egy nukleáris arzenállal felszerelt szuperhatalom legmodernebb fegyvereivel néznek szembe, miközben ők szó szerint gyalog hozzák be az utánpótlást, és nem. Még úgy sem sikerült megtörni őket, hogy az ország fele – elvileg legalábbis – az amerikaiak oldalán állt.

„Ti meg fogtok ölni tízet közülünk, mi meg fogunk ölni egyet közületek, de a végén ti fogtok előbb belefáradni”

- mondta állítólag Ho Si Minh, Észak-Vietnám vezetője, és a végén neki lett igaza. Népe persze borzalmas árat fizetett ezért, de végül az amerikaiak menekültek a saigoni követség tetejéről pánikszerűen a helikopterekre felkapaszkodva, nem a Vietkong kért békét.

A háború rettenetes dolog, és persze arról sem kell meggyőződve lennünk, hogy a vietnámi emberek átlagban jobban jártak az északiak győzelmével, mint ha az amerikaiak támogatta déliek nyertek volna, de az biztos, hogy ha pusztán a háborús teljesítményt nézzük, a vietnámiak e győzelme megsüvegelendő eredmény. Ott van a helye a legnagyobb háborús hőstettek sorában, hiszen az észak-vietnámiak egy elképesztő technikai, gazdasági fölényben lévő ellenséget tudtak legyőzni pusztán kitartásuk és önfeláldozásuk révén.

A Ho Si Minh-ösvényen utánpótlást szállító vietnámiak. Fotó: Wikimedia
A Ho Si Minh-ösvényen utánpótlást szállító vietnámiak. Fotó: Wikimedia

Ezért is üt akkorát, amikor ezután szembesül az ember vele, hogy a vietnámiak nemzeti identitásában az „amerikai” háború igazából talán éppen felfér a dobogós helyekre. Az amerikai turistákat semmivel sem veszi körbe fagyosabb légkör, mint a többi fehér embert, sőt néha még egy kis, a közös múltból származó bajtársiasság is érzékelhető az irányukba.

Ha az Amerika elleni háborúról esik szó, akkor olyan megnyilvánulásokkal találkozhatunk, mint amikor egy focicsapat szurkolói a nagy rivális feletti megalázó, de régi győzelmet emlegetik fel: ja, nagy meccs volt, jól elvertük őket, mi? – de hagyjuk is, az már történelem. Miközben valószínűleg nincs olyan vietnámi, akinek szűkebb családjában ne lenne a háborúban meghalt, súlyosan megsebesült ember, az Agent Orange a miatt torzan született kisgyerek (az amerikaiak által bevetett növényirtószer, emberi szervezetekbe jutva borzalmas betegségeket okoz, a becslések szerint közvetlenül mintegy 400 ezer embert ölt meg és félmillió gyermek született miatta súlyos károsodásokkal).

Gyakorlat teszi a mestert

De vietnámi szempontból Amerika valóban csak epizódszerepet játszott a történelmükben. Ha csak a modern időket nézzük, a „vietnámi háború” előtt, mintegy bemelegítésként a vietnámiak kiverték az országukból a világ második legnagyobb gyarmattartó hatalmát, Franciaországot, 1979-ben pedig visszavertek egy kínai inváziós kísérletet is, és ezután 1991-ig folyamatos határvillongások közepette tartották féken északi szomszédjukat, a hatalmas Kínát. Most a szárazföldön épp nem, csak a tengeren nyújtózkodnak Kína csápjai Vietnám felé a Dél-kínai-tengeren, nem is nézik ezt túl jó szemmel arrafelé, és a vietnámiak az elvileg közös ideológia ellenére inkább keresik a szövetségeseiket az olyan kapitalista országok között, mint mondjuk Thaiföld vagy Japán, ha a másik oldalon Kína áll.

A vietnámi történelem már nagyjából kétezer éve szól arról, hogy küzdenek a kínai befolyás, illetve a nyílt hódítási kísérletek ellen, hosszú távon több, mint kevesebb sikerrel. Ugyan a vietnámi, főleg az észak-vietnámi kultúra vagy éppen gasztronómia elválaszthatatlan a kínaitól, igazi gyűlölet sokkal inkább övezi Kínát, mint mondjuk Franciaországot vagy az Egyesült Államokat. Az, ami a világ legtöbb országának nemzetformáló alapélménye lenne, azaz a szuperhatalomként érkező Amerika véres fejjel hazaküldése, a vietnámiaknak a rendes üzletmenet része, alfejezet a kínaiak ellen zajló, valóban sorsdöntő, történelmi léptékű küzdelem történetében.

Gondoljunk bele, ha a magyar történelem kulcsfontosságú pillanatai nem a muhi és a mohácsi csata, vagy a doni katasztrófa lennének, nemzeti ünnepeinken nem az elvesztett szabadságharcokra és a levert forradalmakra, illetve ezek kétségtelenül hősies, de végső soron elbukott kulcsfiguráira emlékeznénk. Nem tudom, miben lenne más – ha van ilyen egyáltalán – a nemzeti karakterünk, de valószínűleg kevesebb beletörődés és keserűség lengené körül ezt az országot.

A vietnámiak borzasztó áldozatokkal, sok száz év küzdelmével, a világ legnagyobb hatalmai közül háromnak a véres fejjel hazaküldésével kivívták a jogukat arra, hogy kicsit morcosabban reagáljanak a távoli, gazdag és csillogó országokból érkező turisták ügyes-bajos problémáira. Sőt, még azt az egy-két dolláros, nekik sok, nekünk kevés borravalót is megérdemlik, még ha kicsit ki is röhögték valamelyik szerencsétlenkedésünket.

Ezt már csak azért is érdemes megjegyezni, mert nagyon úgy tűnik, hogy a szomszédunkban éppen egy hasonló történet zajlik. Úgy tűnik, a magyar társadalom egy jelentős részének saját történelmi tapasztalatai nem voltak elegendőek ahhoz, hogy valóban ki tudjon állni egy sokkal erősebb hatalom által eltiporni próbált nép mellett. Talán ha lennének a vietnámiakhoz hasonló történelmi tapasztalataink, akkor ez máshogy lenne, de a jövőre nézve inkább az a fontos, hogy az olyan népek, amelyek nagyhatalmakat vernek meg, nem szeretik, ha packáznak velük. És nem biztos, hogy néhány dollár itt a szomszédban is majd elég lesz, hogy legalább egy kényszeredett mosolyt ki tudjunk csikarni belőlük.

A Világjáró rovat további cikkeit itt találja.

Szubjektív Végre átadták a 3-as metrót, de szép lett? - utasvélemények a felújításról
Izsó Márton - Vég Márton | 2023. április 1. 19:21
Öt és fél év után március 20-tól teljes vonalon jár a 3-as metró. Ez Magyarország legforgalmasabb vasútvonala, a napi sok százezer ember utazását biztosítja. A teljes felújítás összesen 225 milliárd forintba került, ennek nagy részét az Európai Unió állta. De szép lett? Az utasok véleménye kiderül a videóból.
Szubjektív Vad romantika szaunával és vodkával – Helsinkiben jártunk
Elek Lenke | 2023. április 1. 05:47
Első találkozásom Helsinkivel nem volt zökkenőmentes: amikor leszálltunk, egy órán keresztül el sem lehetett hagyni a gépet. Akkora volt a hó, hogy meg kellett várni, amíg a hókotró utat csinál a poggyászszállító autóhoz. Nyáron viszont, ha kifogjuk a jó időt, várnak a strandok. A Világjáró ezúttal a finn fővárosból jelentkezik.
Szubjektív A nap képei: varázslatos dolog történt ma Budapesten
Wéber Balázs | 2023. március 26. 20:31
Virágoznak a japán cseresznyefák.
Szubjektív Hinduk, mohamedánok, keresztények és buddhisták összezárva egy szigeten? Nem lesz ebből baj?
Vég Márton | 2023. március 25. 05:46
Politikai és gazdasági válságok sora sújtja ezt a csodaszép szigetországot, ahol ráadásul négy világvallás követői próbálnak meg egymás mellett boldogulni. Világjáró rovatunk Srí Lankán járt, ahol az elefántok bölcsességére van szükség.
Szubjektív A nap képe: rövid asztalhoz ültette Putyin Hszi Csin-pinget
Wéber Balázs | 2023. március 21. 11:18
Úgy tűnik, hogy kis asztal csak a barátoknak jár.
Szubjektív Egy különleges szigetország – A máltaiak szeretnek és tudnak élni
Elek Lenke | 2023. március 18. 05:59
Merhba! – ez volt az első szó, amit hallottam, amikor Vallettán leszálltunk, és aztán még sokszor köszöntöttek így a következő napokban. Ez a különleges szigetország, amely akkora sincs, mint Budapest, a levegőből nézve kopár homokkő birodalom. Ám ha kicsit közelebbről megismerjük, kiderül, hogy teli van élettel, és minden szeglete több ezer éves történelemmel büszkélkedhet. A Világjáró e heti állomása: Málta.
Szubjektív Tényleg nácisodik a brit kormány? Hatalmas öngólt lőtt Gary Lineker
Wéber Balázs | 2023. március 14. 19:11
A középcsatárból lett megmondóember a náci Németországot emlegette a brit bevándorlási szigorítással kapcsolatban, miközben az valójában egy életveszélyes és illegális gyakorlatnak akar véget vetni. Lineker annyit elért, hogy most mindenki róla beszél a valódi problémák helyett. Nagyító alatt egy buta komment és az azt követő médiavihar.         
Szubjektív Az egymillió rubeles kérdés: miért nem megy Orbán Viktor Kijevbe?
Wéber Balázs | 2023. március 7. 19:27
 Miközben szűkebb és tágabb térségünk vezetői egymásnak adják a kilincset Ukrajna fővárosában, Orbán Viktor mindeddig nem tett eleget a többszöri meghívásnak. De miért? Nagyító alatt egy meg nem történt látogatás, és mindaz, ami mögötte van.
Szubjektív Járt már a Szakítások Múzeumában? A világ legkülönlegesebb tárlatai
Elek Lenke | 2023. március 4. 05:46
Bécsben testközelből szemlélhetjük a talajban zajló életet, Bordeaux-ban szó szerint beléphetünk a festményekbe, Zágrábban köldökszöszöket nézegetve merenghetünk el az emberi kapcsolatok tartósságán vagy mulandóságán. A Világjáró ezúttal nem mindennapi múzeumokba látogatott el. 
Szubjektív "Most akkor felemeljük végre fejünket Putyin kebléről?" - Így emlékszünk vissza a háború kitörésére
Privátbankár.hu | 2023. február 26. 05:52
Egy évvel ezelőtt tört ki az orosz-ukrán háború a szomszédunkban. Kollégáink így emlékeznek vissza arra, amikor megtudták, hogy Oroszország lerohanta Ukrajnát. 
Privátbankár
Mfor
Piac és Profit

Munkatársakat keresünk!

Online lapcsaládunk bővítéséhez újságírókat, szerkesztőket keresünk.

Részletek

hírlevél
Ingatlantájoló
Együttműködő partnerünk: 4iG