Ha Délkelet-Ázsiába készül az ember, és előtte beszámolókat olvasgat a lehetséges célpontokról, akkor sokszor találkozhat azzal a megállapítással, hogy a vietnámiak modora hagy némi kívánnivalót maga után, sőt egyesek akár odáig mennek, hogy „nyers”-nek, „bunkó”-nak titulálják őket. Alapvetően persze nem túl szerencsés népek tagjait ily módon egy kalap alá venni, és természetesen ahogy minden országban, Vietnámban is vannak nagyon kedves, valamint pokróc durvaságú egyének is szép számmal.
Ennek ellenére tény, hogy míg mondjuk Mianmarban vagy Kambodzsában szinte már zavarba ejtően kedvesen és már-már túlzottan szolgálatkészen viselkednek többnyire az emberek, addig Vietnámban sokszor érezhetjük úgy turistaként, hogy igazából egy kicsit idegesítjük a helyieket. Akikkel átlagos utazóként kapcsolatba kerülhetünk, azok persze a pénzünket szívesen látják, de jó részük cserébe nem hajlandó hitelesen eljátszani, hogy áldásként éli meg, hogy egyáltalán megszülettünk, és nagy kegyesen pont azt a szállodát, kirándulást, taxit, éttermet választottuk, amelyiket.
Sőt, néha elkaphatunk egy-két olyan szemvillanást, amiből inkább az sugárzik, hogy „még egy hülyeséggel betalálsz, előveszem apám háború végén elásott Kalasnyikovját, aztán majd megbeszéljük, tényleg akkora probléma-e, hogy rántotta helyett tükörtojást kaptál reggelire”.
A helyzeten az sem javít, hogy a vietnámi nyelvből átlagos európaiként egy árva kukkot sem értünk, sőt, még a hangnemet is nehéz beazonosítani, ezért simán elképzelhetjük, hogy a mosolyogva bólogatás után az egymás között váltott szavaik tartalmaznak néhány ránk vonatkozó válogatott sértést – ahogy ez valószínűleg elő is fordul. Tovább növelheti a kognitív disszonanciát a tény, hogy a vietnámiak többnyire viszonylag alacsony és a legtöbbször igen vékony emberek, szívósnak igen, erősnek nem nagyon látszanak, ez a kicsit fenyegető légkör tehát egyáltalán nem fizikai megjelenésükből sugárzik.
Mindez azért is lephet meg sokakat, mert Vietnám alapvetően egy szegény, a kommunizmussal is megvert, ázsiai viszonylatban nem túl nagy és politikailag sem annyira jelentős országként él a fejünkben, amely még turisztikai célpontként sem kiemelkedő. Kambodzsában ott van Angkor, Thaiföldön a gyönyörű strandok és a világ összes szolgáltatása vár ránk elérhető áron, Mianmar egzotikusabb, Laosz misztikusabb – tudat alatt szinte elvárnánk a vietnámiaktól, hogy mutassanak egy kicsit több hálát azért, hogy pont ott akarjuk elkölteni a hozzájuk képest átlagban jóval könnyebb munkával megkeresett pénzünket.
Való igaz, hogy jártunk olyan vidéken, ahol a turizmus máshogy elérhetetlen távlatokat nyithat meg a helyiek előtt, ahol mondjuk a földeket művelve havonta lehet annyit megkeresni, mint amennyit a külföldiek egy néhány órás, a rizsteraszokat végigjáró túráért fizetnek. De még ott sem viselkedtek úgy velünk, mintha mi lennénk a messzi földről érkezett, kegyes fehér istenek, akik nyomán virágok (és dollárok) nőnek ki a földből.
Nem törtek meg
Nekem igazából a saigoni háborús múzeumban esett le, hogy ez miért is lehet. A vietnámi – vagyis hát az ő szemszögükből persze amerikai – háborúnak szentelt múzeum nem különösebben jól felszerelt, és néhány órányi dokumentumfilmből sokkal többet meg lehet tudni a háborúról, mint itt, viszont az egészből valahogy töményen sugárzik ugyanaz a dacos büszkeség, ami jobban-rosszabbul elfojtva oly sok vietnámi emberből is árad.
„Gyere, próbálj csak meg baszakodni velünk!”
- nagyjából így tudnám megfogalmazni a tárlat üzenetét. Egy idő után az járt a fejemben, hogy mit érezhetett egy félkilós steakeken nevelkedett, mondjuk Texasból a vietnámi háború frontjára küldött „kemény tökű” amerikai, amikor szembesült azzal, hogy ezek az 50 kilós, napi pár marék rizsen megélő fickók – és nők! – egyszerűen nem adják fel.
Kapják a napalmot, porig bombázzák a városaikat, növényirtóval pusztítják a dzsungeljüket és mérgezik meg a gyerekeiket, egy nukleáris arzenállal felszerelt szuperhatalom legmodernebb fegyvereivel néznek szembe, miközben ők szó szerint gyalog hozzák be az utánpótlást, és nem. Még úgy sem sikerült megtörni őket, hogy az ország fele – elvileg legalábbis – az amerikaiak oldalán állt.
„Ti meg fogtok ölni tízet közülünk, mi meg fogunk ölni egyet közületek, de a végén ti fogtok előbb belefáradni”
- mondta állítólag Ho Si Minh, Észak-Vietnám vezetője, és a végén neki lett igaza. Népe persze borzalmas árat fizetett ezért, de végül az amerikaiak menekültek a saigoni követség tetejéről pánikszerűen a helikopterekre felkapaszkodva, nem a Vietkong kért békét.
A háború rettenetes dolog, és persze arról sem kell meggyőződve lennünk, hogy a vietnámi emberek átlagban jobban jártak az északiak győzelmével, mint ha az amerikaiak támogatta déliek nyertek volna, de az biztos, hogy ha pusztán a háborús teljesítményt nézzük, a vietnámiak e győzelme megsüvegelendő eredmény. Ott van a helye a legnagyobb háborús hőstettek sorában, hiszen az észak-vietnámiak egy elképesztő technikai, gazdasági fölényben lévő ellenséget tudtak legyőzni pusztán kitartásuk és önfeláldozásuk révén.
Ezért is üt akkorát, amikor ezután szembesül az ember vele, hogy a vietnámiak nemzeti identitásában az „amerikai” háború igazából talán éppen felfér a dobogós helyekre. Az amerikai turistákat semmivel sem veszi körbe fagyosabb légkör, mint a többi fehér embert, sőt néha még egy kis, a közös múltból származó bajtársiasság is érzékelhető az irányukba.
Ha az Amerika elleni háborúról esik szó, akkor olyan megnyilvánulásokkal találkozhatunk, mint amikor egy focicsapat szurkolói a nagy rivális feletti megalázó, de régi győzelmet emlegetik fel: ja, nagy meccs volt, jól elvertük őket, mi? – de hagyjuk is, az már történelem. Miközben valószínűleg nincs olyan vietnámi, akinek szűkebb családjában ne lenne a háborúban meghalt, súlyosan megsebesült ember, az Agent Orange a miatt torzan született kisgyerek (az amerikaiak által bevetett növényirtószer, emberi szervezetekbe jutva borzalmas betegségeket okoz, a becslések szerint közvetlenül mintegy 400 ezer embert ölt meg és félmillió gyermek született miatta súlyos károsodásokkal).
Gyakorlat teszi a mestert
De vietnámi szempontból Amerika valóban csak epizódszerepet játszott a történelmükben. Ha csak a modern időket nézzük, a „vietnámi háború” előtt, mintegy bemelegítésként a vietnámiak kiverték az országukból a világ második legnagyobb gyarmattartó hatalmát, Franciaországot, 1979-ben pedig visszavertek egy kínai inváziós kísérletet is, és ezután 1991-ig folyamatos határvillongások közepette tartották féken északi szomszédjukat, a hatalmas Kínát. Most a szárazföldön épp nem, csak a tengeren nyújtózkodnak Kína csápjai Vietnám felé a Dél-kínai-tengeren, nem is nézik ezt túl jó szemmel arrafelé, és a vietnámiak az elvileg közös ideológia ellenére inkább keresik a szövetségeseiket az olyan kapitalista országok között, mint mondjuk Thaiföld vagy Japán, ha a másik oldalon Kína áll.
A vietnámi történelem már nagyjából kétezer éve szól arról, hogy küzdenek a kínai befolyás, illetve a nyílt hódítási kísérletek ellen, hosszú távon több, mint kevesebb sikerrel. Ugyan a vietnámi, főleg az észak-vietnámi kultúra vagy éppen gasztronómia elválaszthatatlan a kínaitól, igazi gyűlölet sokkal inkább övezi Kínát, mint mondjuk Franciaországot vagy az Egyesült Államokat. Az, ami a világ legtöbb országának nemzetformáló alapélménye lenne, azaz a szuperhatalomként érkező Amerika véres fejjel hazaküldése, a vietnámiaknak a rendes üzletmenet része, alfejezet a kínaiak ellen zajló, valóban sorsdöntő, történelmi léptékű küzdelem történetében.
Gondoljunk bele, ha a magyar történelem kulcsfontosságú pillanatai nem a muhi és a mohácsi csata, vagy a doni katasztrófa lennének, nemzeti ünnepeinken nem az elvesztett szabadságharcokra és a levert forradalmakra, illetve ezek kétségtelenül hősies, de végső soron elbukott kulcsfiguráira emlékeznénk. Nem tudom, miben lenne más – ha van ilyen egyáltalán – a nemzeti karakterünk, de valószínűleg kevesebb beletörődés és keserűség lengené körül ezt az országot.
A vietnámiak borzasztó áldozatokkal, sok száz év küzdelmével, a világ legnagyobb hatalmai közül háromnak a véres fejjel hazaküldésével kivívták a jogukat arra, hogy kicsit morcosabban reagáljanak a távoli, gazdag és csillogó országokból érkező turisták ügyes-bajos problémáira. Sőt, még azt az egy-két dolláros, nekik sok, nekünk kevés borravalót is megérdemlik, még ha kicsit ki is röhögték valamelyik szerencsétlenkedésünket.
Ezt már csak azért is érdemes megjegyezni, mert nagyon úgy tűnik, hogy a szomszédunkban éppen egy hasonló történet zajlik. Úgy tűnik, a magyar társadalom egy jelentős részének saját történelmi tapasztalatai nem voltak elegendőek ahhoz, hogy valóban ki tudjon állni egy sokkal erősebb hatalom által eltiporni próbált nép mellett. Talán ha lennének a vietnámiakhoz hasonló történelmi tapasztalataink, akkor ez máshogy lenne, de a jövőre nézve inkább az a fontos, hogy az olyan népek, amelyek nagyhatalmakat vernek meg, nem szeretik, ha packáznak velük. És nem biztos, hogy néhány dollár itt a szomszédban is majd elég lesz, hogy legalább egy kényszeredett mosolyt ki tudjunk csikarni belőlük.
A Világjáró rovat további cikkeit itt találja.
Ez volt a legellentmondásosabb évük. 
