A francia-német határhoz közel fekvő Bázelt eredetileg csak a repülőtere miatt kerestem volna fel, mivel az Európai Parlament márciusi ülésszakára igyekeztem tudósítani, és az EuroAirport repülőtéren szálltam át a Strasbourgba vivő buszra. A város és környékének rendhagyó farsangi szokásairól a repülőn mellettem ülőtől értesültem. Nem számítottam rá, mivel már a böjt idejére esik, és így kilóg az „igazi” farsangból. 

Szeretek beszélgetni, mert így beszélgetőtársaim személyes látószögéből tárul fel a világ. A helyhez kapcsolódó érdekességek, történelem is beszivárognak saját élményeim közé.

A különleges státuszú reptér

A teljes nevén EuroAirport Basel-Mulhouse-Freiburg egy különleges jogi státuszú nemzetközi repülőtér, amelyet Franciaország és Svájc közösen üzemeltet. A francia-német-svájci hármashatár közvetlen közelében, Franciaország területén, Saint-Louis községben helyezkedik el, mindössze 6 kilométerre Bázeltől. Különleges jogállását egy 1949-ben kötött szerződés alapozza meg, amely lehetővé teszi a közös igazgatást.  Korábban a reptér útlevélkezelés szempontjából két részre oszlott, mivel Svájc nem volt tagja a schengeni egyezménynek. Ez azonban 2009 márciusában, Svájc csatlakozásával megszűnt. 

A reptér egyedülálló státuszát jelzi, hogy három IATA repülőtérkóddal is rendelkezik: a BSL (Bázel) a svájci kód, az MLH (Mulhouse) a francia kód, az EAP (EuroAirport) pedig a nemzetközi jelölés.

A megosztottság miatt két kijárata is van, az egyik Franciaországba, a másik Svájcba vezet. A csapóajtókon már nem lehet visszamenni. Schengen ide vagy oda, egy kerítés húzódik a két határ között, ami az épületből való kilépés után rögtön látszik. De ne essünk kétségbe! A beszállási oldalon megtalálhatjuk a kulturált átjutás lehetőségét a másik országba.

Ahogy útitársam is figyelmeztetett, a telefonhálózatokkal Svájcban vigyázni kell. Itt nincs Schengen, és ha nincs megfelelő előfizetésünk, akkor „meglepetés érhet” minket a barangolásos díjszabással. Engem nem ért meglepetés.

Továbbá, mivel a reptér területét Svájc csak bérli, perre mentek az országok azzal kapcsolatban, hogy melyikük felségterületén üzemelnek a mobiltársaságok. Ez francia győzelemmel végződött: a repülőtéren francia mobilcégek működnek, EU-barát tarifákkal.

A reptérről az 50-es busz repít be Bázel főpályaudvarához, amely sétálótávolságra van az óvárostól. A kétnapos városi bérlet annyiba kerül, mint egy oda-vissza út. A busz többcsuklós, és úgy néz ki, mint egy gumikerekes villamos.

Az 1907-ben épített impozáns pályaudvar a svájci vasutakat szolgálja ki. Van egy francia pályaudvar TGV-gyorsvasúttal és egy német pályaudvar is. Itt egy nagy előcsarnokban svájci hegyeket ábrázoló freskók vannak. A pályaudvar előtti tér egy szintben van. Nincs járda, nincs padka. Óvatosan közlekedik mindenki.

A böjti karnevál

A „Csókhoz” címzett kis asztalos, kis parkban lévő étterem mellett indultam el az óvárosba. Egy templom oldalában kávézó volt, a torony aljából szolgálták ki a vendégeket. A kávézóba belépve egy kis ajtón egy feliratot vettem észre: templom. Beléptem. Zenekar próbált, gondolom a karneválra készültek.

A fesztivál hamvazószerdát követő hétfőn, pontosan hajnali 4 órakor kezdődik – teljes sötétségben, írja a látványosságot bemutató egyik honlap. Az ekkor kezdődő „Morgestraich” során a belvárost kézzel festett, világító lámpások tengere árasztja el, miközben ezrek vonulnak végig a városon csapatokban, beöltözve, kosztümben, fúvósokkal és dobbal kísérve – egészen csütörtök hajnalig, amikor az „Ändstraich” pontosan négy órakor véget vet az ünnepségsorozatnak.

Innen a szomszédos, modern színházhoz mentem. Vonzanak a brutalista stílusú épületek. Itt a beton könnyed, ívelt vezetését csodáltam meg a hatalmas belső térben, amely egyben előtér és kávézó is. A színház előtt kis tó található, amelyben vicces, mozgó szobrok vannak: spriccelnek, lapátolnak, zubogtatnak.

Már azt hittem, hogy lemaradok a fő, karneváli eseményről, amikor a díszes városháza előtt egy clique-be botlottam. Így hívják az azonos jelmezű felvonuló zenekarokat, amelyek az óvárosban nagy kört tesznek meg. Két hídon is átmennek, és az „új” óvárosban, a Rajna túlpartján is kiváló hangulatot okoznak. Ez az északi városrész a lapos, azaz a „pesti” oldal a „budaival” szemben. 

Átmenve a hídon még két clique-kel találkoztam. A helyiekhez csatlakozva kiültem a Rajna napfényben úszó partjára, ahol lépcsős partoldal van, az üldögélők kedvére téve. A hattyúkat is néztem a hömpölygő folyóban. Kedvem támadt egy jövőbeni úszásra, de ez egy másik történet lesz.

A katedrális

A Rajna bal partján, a déli oldalon kis domb fekszik. Ezen áll a svájci németül Basel Minster, németül Basel Münster néven ismert katedrális. Az 1356-os bázeli földrengés után újjáépítették. A mester a freiburgi, az ulmi és a strasbourgi dómon is dolgozott, és a strasbourgival némi hasonlóságot is véltem felfedezni. 1500-ban fejezték be a déli Szent Mártonról elnevezett torony építését, amelyre élvezettel másztam fel.

A katedrális könnyed építmény, a szomszédos kerengőt is érdemes megtekinteni, valamint a kilátást a Rajnára a templom mögötti, kőkorláttal védett kilátótérről. A templom hajóját fa padlóba rejtett, fémrácsos kürtőkön keresztül meleg levegővel fűtik.

A fő vonzerő a kilátás a tornyokból. Egyedül nem engedik fel az embert az esés veszélye miatt. Így bevártam egy kedves hamburgi nyugdíjas párt és együtt másztunk fel. A lépcső szűk és nincs világítás, csak az eredeti ablakok által. A gótikus, szellős stílus miatt ez épp megfelelő. Én szeretem az autentikusságot, és remélem, a jövőben sem teszik csili-vilivé a tornyokat a biztonsági előírások miatt. Már-már azt hittem, hogy nincs feljebb, de volt! A kilátás egyszerűen fantasztikus, és egy harangot is jól szemügyre vettem.

A vörös templom

Számomra a katedrális külön szót érdemel Louis Aragon Bázeli harangok című regénye miatt. A cím a város főtemplomának harangjaira utal. A középkorban a harangoknak fontos szerepük volt a város védelmében, mivel riasztórendszerként is működtek: figyelmeztették a lakosságot a közelgő veszélyre, például támadásokra vagy ostromra. A későbbi idézet érthetősége érdekében megemlítem, hogy 1476–1477-ben Merész (Burgundiai) Károly több hadjáratot is indított Svájc ellen, de végül vereséget szenvedett a kantonok szövetségétől.

1912-ben a II. (Szocialista) Internacionálé tartotta a városban a háborúellenes kongresszusát, amely Aragon regényének záró- és csúcspontja. A bázeli kongresszus egy rendkívüli ülés volt az európai háborús feszültségek fokozódása miatt. Európa szocialista politikusai ebben a semleges városban gyűltek össze, hogy tiltakozzanak a militarizmus ellen, és a béke érdekében szólaljanak fel.

A város vezetése, valamint az egyház képviselői engedélyezték a bázeli katedrális használatát a gyűlések számára. A szimbolikus helyszínválasztás a kongresszus erkölcsi és politikai üzenetét erősítette.

„Jusson eszükbe a kormányoknak (...) valahányszor felidézik a háború veszedelmét, milyen könnyű, milyen egyszerű volna a népeknek kiszámítani, hogy tulajdon forradalmuk sokkal kevesebb áldozatba kerül, mint a mások háborúja” – mondta a francia szocialista Jean Jaurès a vörös zászlókkal teli katedrálisban. Két évvel később merényletben meggyilkolták.

Aragon az első világháború megakadályozásának elbukott kísérletét, a kongresszus vezérszónokának fellépését  keserűen kommentálja. Szabad fordításban:

„Hiába gondolta az ember, hogy a katedrális is része az eseménynek, hogy épp ott fog felcsendülni a béke szava, a harangok zúgása visszavonhatatlanul a vészharang hangját idézte. A háborút, a veszélyt hirdették. Nem tudtak megszabadulni évszázados szerepüktől. Súlyosan jajdultak fel, akárcsak Merész Károly idejében.”

Az Európai Parlament épp az idei bázeli böjti farsang alatt, március 12-én szerdán szavazott az európai védelem megerősítésével kapcsolatos álláspontjáról, amelyet 419 szavazattal, 204 ellenében és 46 tartózkodás mellett fogadtak el.

Reméljük, a bázeli harangok most nem vészjelzést adnak, hanem végre a békét hirdethetik.

A Világjáró többi cikkét itt olvashatják.