Filmet forgatni egy még élő diktátorról elég merész ötlet – igaz, nem példa nélküli

Az egyik dokumentumfilm, a Mr. Senki Putyin ellen (Mr. Nobody Against Putin), melyet David Borenstein és Pavel Talankin rendezett, a másik A Kreml mágusa, amely játékfilm, de a forgatókönyv szerinti szereplők nagy része élő személy – vagy az volt, amíg hirtelen nem érte őket egy baleset.

A dokumentumfilm nem a fényes Kremlbéli bevonulásokat, parádékat, államfői fogadásokat mutatja be, nem is az ukrán frontot, hanem a hátországot. Egy iskolában vagyunk, egy szegény bányavárosban, Karabasban, az Urál-hegység közelében. Miközben egy Talankin nevű, az iskolában dolgozó fiatalember a diákjait filmezi, egyben dokumentálja a Putyin-kormányzat lépéseit is, amelyekkel a közvéleményt próbálják befolyásolni a folyamatban lévő orosz-ukrán háborúról. Már maga a forgatás is bravúr volt, a produkció több szakmai kitüntetésben részesült.

Talankin az ukrajnai háború megkezdése után kezdte komolyan venni a dokumentálást, amikor a kormányzat előírta az iskoláknak a rendszeres „hazafias bemutatók” megtartását és az állami tanterv használatát a diákok előtt, amely igazolja az ukrajnai lerohanás szükségességét.

Ezzel egyidejűleg a kormányzat előírta, hogy ezekről a bemutatókról felvételeket kell feltölteni egy állami portálra, mintegy dokumentumként, hogy teljesítették a kötelességüket. Ez tette lehetővé Talankin számára, hogy szabadon filmezze az iskolai megbeszéléseket, órákat és látogatókat.

A végletes propaganda és a kezdeti ellenállás epizódjait egyaránt bemutatja, valamint a körében élők véleményét, köztük egy Putyin-párti történelemtanárt; egy Mása nevű diákot, akinek a testvére harcol, majd később meghal a háborúban, és egykori diákokat, akiket besoroznak a hadseregbe.

Talankin titokban elmenekült Oroszországból 2024 nyarán, producerei és Borenstein, a társrendező segítségével, akik azon dolgoztak, hogy menedékjogot szerezzenek neki Európában, ugyanis, nem meglepő módon, a rendőrségi elkezdte megfigyelni, amelyről a filmben is szó van. A forgatás finanszírozása és a felvételek Oroszországból való kijuttatása nem volt egyszerű feladat.

A film gyártási folyamata nyilvános vita tárgyává vált, különösen, ami az etikai megfontolásokat illeti. Mivel a felvételek nagy részét titokban rögzítették, a kritikusok az aggodalmukat fejezték ki amiatt, hogy a diákokat és kollégáikat beleegyezésük nélkül filmezték le, beleértve azokat a kiskorúakat is, akik nem tudtak érdemi módon beleegyezni a részvételbe.

Egyes megfigyelők megkérdőjelezték, hogy az ilyen anyagok felhasználása potenciális kockázatoknak teszi-e ki a résztvevőket, különösen a téma politikai érzékenységét tekintve. Ez az indokolás mindenesetre jól jött azoknak, akik el kezdték kritizálni a filmet, hozzátéve, hogy Oroszországot „nyugati lencsén keresztül szűri át”. A nyugati szűrő itt tulajdonképpen azt jelenti, hogy azok szemével láttatja a helyzetet, akik ellenzik az ukrán lerohanást.

A kiskorúak filmezési jogaiba kapaszkodtak bele az orosz politikusok és jogászok, meg sem említve, hogy hány ezer gyerek és fiatal felnőtt halt meg négy év alatt értelmetlenül a frontokon. Elképesztően cinikus intézkedésnek tekinthető, hogy márciusban az Orosz Elnöki Civil Társadalom és Emberi Jogok Tanácsa fellebbezést nyújtott be a Nemzetközi Filmművészeti és Filmtudományi Akadémiához, miszerint vizsgálja felül, hogy a Mr. Nobody megfelel-e a gyermekvédelmi előírásoknak.

A szélsőségesség és terrorizmus propagandája

Ugyanebben a hónapban – nem meglepő módon – egy cseljabinszki bíróság betiltotta a dokumentumfilm forgalmazását Oroszországban. A vádiratban a fehér-kék-fehér zászló – amelyet az Oroszország Szabadsága Légiójának szimbólumának tekintenek – a „szélsőségesség és terrorizmus propagandájának” nevezték. Az ügyészek azt is állították, hogy a film „negatív hozzáállást fejez ki a háborúval és a jelenlegi kormánnyal szemben.” Ami bizony ma bűn Oroszországban.

Demokráciáról persze errefelé nem érdemes álmodni se. Mert a viszonylagos szabadsággal sem tudott mit kezdeni a nép. A Kreml mágusa című, nemrég bemutatott, vitatható színvonalú játékfilm – amely annak a szemében, aki Moszkvában élt évekig – néhol elfuserált dokumentumfilmnek tűnik. De tökéletesen bemutatja, hogy ide bizony cár atyuska kell. Mert aki nem elég erős – viszont idült alkoholista, mint Jelcin, az csak egy báb. Helyette kellett találni valakit.

A valaki szó hallatán errefelé mindenkinek a KGB jut az eszébe. Ennek az is az oka, hogy a KGB tisztjei részesültek mindig a legmagasabb szintű oktatásban – nyelveket illetően is – a Szovjetunióban, és nincs ez ma sem másképp. A film alaptémája, hogyan segített néhány ember hatalomra juttatni egy jelentéktelen, ám annál erőszakosabb, kegyetlenebb embert, pénzzel, marketinggel, médiaötletekkel. Akik aztán mind eltűntek a süllyesztőben, ha már nem kellettek. Mert annak van errefelé a legnagyobb veszélyben az élete, aki sokat tud, meg persze ha rossz tanácsot ad. Netán jót, de már kegyvesztett.

A film érdekessége, hogy háromnegyedóráig meg se jelenik a Putyint alakító Jude Law a filmvásznon. Helyette a Paul Dano alakította, képzeletben létező, ellenszenves, kiismerhetetlen arcú, újkori Raszputyint látjuk. Azt, hogy hogyan lett egy színészet felé kacsintó, majd valóságshow rendezőből akkora hatalmasság, hogy szinte bármikor bemehetett az elnökhöz – illetve a cárhoz, ahogy röviden hívták –, sőt megmondhatta neki, mikor döntött rosszul és mit hogyan kellene csinálni. Igaz, ezért fizették, de ez semmit nem jelent.

Berezovszkijt is megelevenítik a filmben: a milliárdos oligarcha évekig egyengette Putyin útját, aztán kegyvesztett lett, mert rámutatott némi realitásra és aztán titokzatos körülmények között meghalt.

A film egyik tévedése, hogy a „’90-es évek elején Kelet-Európa végre fellélegezhetett: a Szovjetunió tagországai független, szabad államokként válhattak ki az összeomló szuperhatalomból, ami egyszerre jelentett számukra megváltást és óriási feladatot”. Ezt csak Nyugaton gondolták így. E cikk szerzője szerint – aki épp ott élt ezekben az években Moszkvában – soha nem szabadultak fel igazán ezek az államok, elég csak a tragikus ukrajnai Majdan tüntetésre emlékezni, vagy a csecsen háborúra, no meg utalni a gazdasági függőségre. Annyi történt, hogy óriási lett az infláció és a bűnözés, a sok meggondolatlan privatizáció, és megugrottak a jövedelemkülönbségek.

A filmben látható, nagy szabadságot, sőt, szabadosságot mutató jelenetek egy szűk moszkvai vagy szentpétervári elitet jellemeztek, a vidéken élő, akkor még vagy 170 millió ember mindennapjai nem változtak semmit.

Feszes és félelmetesen aktuális

Vagyim Baranov, a meglehetősen félelmetes és ellenszenves főhős, valójában Vlagyiszlav Szurkov fiktív alteregója, akit Giuliano da Empoli alkotott meg 2023-as, A Kreml mágusa című könyvében, ebből forgatott két és fél órás filmet Oliver Assayas. A művekben Baranov az író szerzői énjét – a filmben: egy amerikai újságírót, Rowland-et (Jeffrey Wright) – vezeti be Vlagyimir Putyin (Jude Law) Oroszországának kulisszái mögé. A túl hosszúra sikeredett filmben sok az üresjárat, különösen az elején, de aztán amikor belelendül a cselekmény, „egy feszes és félelmetesen aktuális, erősen társadalomkritikus politikai thrillerré és karakterrajzzá növi ki magát” – ahogy a filmtekercs.hu fogalmaz.

Jude Law nagyszerűen idézi meg a diktátort. Még a lépéseit, fejtartását is tökéletesen megtanulta, amikor bevonul a Kremlbe. A szótlanság, blazírtság, a manírok, a sportmánia, a hiúság mind részei ennek a megszállott, hatalomra törő kegyetlen embernek, aki képtelen megbocsátani Amerikának, hogy az nagyhatalom, ugyanakkor butának tartja az amerikaiakat és mérhetetlenül lenézi. Mást igazából nem tekint ellenfélnek.

Baranov, azaz Szurkov, okos manipulátor, látja a nyugati és az orosz értékeket is, intelligens, de évekig szó nélkül tudomásul veszi a tömeggyilkosságokat, a hazugságok terjesztését, miközben magánbeszélgetéseiben szűkszavúan diskurál.

Talán még emlékeznek sokan Litvinyenko, a volt magas rangú KGB-tiszt megmérgezésére, aki 2006-ban hunyt el a londoni University College egyetem klinikáján. Halálát a szervezetébe került polónium okozta. „Az, hogy megmérgeztek, azt mutatja, jó irányba indultam. A Kreml szokása, hogy megöli az igazmondó embereket” – idézi szavait a Wikipedia. Nos nemcsak az igazmondókat öli meg, hanem – teljesen kiszámíthatatlanul – azokat is, akik nem mondtak sose ellent, csak túl sokat tudtak.

A két és fél órás film nézése közben a hatalomról való elmélkedés során óhatatlanul felmerülnek a magyar vonatkozások. A hatalomhoz való kétségbeesett ragaszkodás, a szétesés, a pénz és luxusimádat,  az oligarchává válás, a környezetében ellentmondást nem tűrő vezér figurája sokszor visszaköszön. Kérdés, mikor születik magyar játékfilm a hazai helyzetről…

(via Pravda)