„Háborús időkben az új katonai információt nem lehet mindig azonnal megerősíteni, akkor sem, ha hivatalos források állítják. Kérjük, kezelje kritikusan!” Ez a figyelmeztetés szerepel a rigai székhelyű orosz ellenzéki újság, a Meduza orosz-ukrán háborúról szóló hírei egy részének a végén.
Háború a newsroomban
Ez akár mottó is lehetne minden külföldi és magyar média számára, hiszen az orosz-ukrán háború – mint ahogy manapság minden háború – nemcsak a hadszíntéren, hanem az információs térben is zajlik. A kétes megbízhatóságú vagy akár hamis információk terjesztése, a kényes információk elhallgatása vagy éppen kiszivárogtatása a hadviselés része lett, és naivitás lenne azt hinni, hogy ezzel az eszköztárral csak az egyik fél él.
A háború természeténél fogva kegyetlen „műfaj”, hiszen a tét a túlélés. Ha jogilag nem is, a gyakorlatban sajnos szinte minden megengedett – a random mészárlás éppúgy, mint a számító manipuláció.
Aki „meg tudja dolgozni” a médiát, az jó eséllyel megnyeri a közvéleményt, aminek pedig nagyon komoly politikai haszna van – belföldön a stabil hátország, külföldön a szövetségesek megnyerése, sok pénz és temérdek fegyver.
A szerkesztőségek, newsroomok háborús színterek lettek. Kinek higgyünk? Mi az igaz, a féligaz és a hamis információ? Miről szól valójában egy adott hír és – néha ez a fontosabb – mi nincs benne? Hogyan döntsük el, hogy mi történik tőlünk sok száz kilométerre egy olyan konfliktusban, ahol az információk legfőbb birtokosai, a hivatalos szervek aligha morális, hanem inkább politikai-katonai szempontok alapján határoznak azok sorsáról?
Tényleg szánt szándékkal öltek civileket? Vagy „csak” eltévedt egy rakéta?
Vannak persze nagyjából megbízható híroldalak, helyszíni tudósítók és helyi források. De sokszor ők is csak másodkézből tájékozódnak vagy épp elszenvedői a háborúnak, és nehezen tudják értelmezni, ami körülöttük történik.
A dilemmát a szakértők és újságírók egy része úgy oldja fel, hogy saját meggyőződése, világnézete és értékítélete alapján szűri az információkat. Azt fogadja el hitelesnek és emeli hírré, ami a saját narratívájába beleillik. Így lesz a végeredmény, ami a néző és az olvasó elé kerül, részben szubjektív.
A végzetes rakéta
De vegyünk egy konkrét példát! Szombaton egy orosz rakéta eltalált egy lakóházat a kelet-ukrajnai Dnyipro városában. Eddig legkevesebb 44-en meghaltak. Ennyit rögzíthetünk tényként hírügynökségi beszámolók alapján.
A Meduza szerint ez volt a legsúlyosabb, civil épületet ért támadás 2022 júliusa óta.
De szándékosan ölt-e halomra ártatlan civileket, nőket és gyerekeket az orosz hadsereg? Az ukrán vezetés szerint igen. Ők azt mondják, hogy terrortámadás történt, Ukrajnának pedig emiatt is még több fegyverre van szüksége.
Moszkva viszont azt állítja, hogy katonai és ipari célpontokat vettek célba. Dmitrij Peszkov elnöki szóvivő szerint az orosz erők nem lakóépületeket, hanem katonai célpontokat támadnak, „akár egyértelműeket, akár álcázottakat.”
A helyzetet tovább bonyolítja, hogy – a Putyin-pártisággal aligha vádolható 444.hu hírösszefoglalója szerint – Alekszij Aresztovics ukrán elnöki tanácsadó szombaton azt mondta: a rakétát lelőtték és az ezt követően találta el a lakóházat és robbant fel, azaz közvetve az ukrán erők okozták a tragédiát.
Az infót az orosz háborúpárti média nyilván felkapta, míg az ukrán közvélemény és politika haragra gerjedt, egyúttal aláírásgyűjtés indult a tanácsadó elmozdítására. Aresztovics magyarázkodásra kényszerült, végül pedig bocsánatot kért a tragédia okára vonatkozó – mint fogalmazott – "túl korai, téves verzió"-ja miatt, és lemondott.
Mi történt tehát pontosan Dnyipróban? Nem tudjuk.
Annyit tehetünk, hogy leírjuk, amit az egyik és a másik fél mond, idézünk szakértői véleményeket, esetleg – jelezve, hogy ez már vélemény – adunk egy értelmezési keretet a történteknek. Aztán mindenki azt és annak hisz, amit és akinek szeretne.
Vér és szenvedés
Persze ne essünk bele abba a csapdába sem, hogy kilométeres távolságtartással beszélünk mindenről, és megfoghatatlan történéshalmazként kezeljük az ukrajnai háborút.
Vannak nagyon konkrét tények: meghalt minimum több tízezer, egyes becslések szerint több mint 100 ezer katona és az ENSZ szerint legkevesebb mintegy 7 ezer civil. (A konkrét számokról itt írtunk.)
Olyan mértékben lőnek szét egy országot, amire a II. világháború óta nem volt példa Európában.
Tegyük hozzá azt is, hogy egybehangzó helyszíni beszámolók és vizsgálatok szerint az orosz hadsereg számos alkalommal brutális eszközökkel lép fel az ukrán lakosság ellen, egy szeptember végi ENSZ-vizsgálat már megállapította háborús bűncselekmények elkövetését. Az energiainfrastruktúrát érő sorozatos támadások miatt pedig becslések szerint többmillió ember maradt és marad hosszabb-rövidebb időre fűtés, áram és víz nélkül.
Arról se feledkezzünk meg, hogy a mostani vérontás elsődleges felelőse továbbra is Vlagyimir Putyin – ő hozta meg a döntést egy szuverén ország elleni átfogó katonai támadásról, és ezáltal ő indította el az egyelőre végeláthatatlan vérontást.
Persze ez a történet sem teljesen fekete-fehér: egy másik ENSZ-jelentés szerint mindkét fél kínzott hadifoglyokat, az Amnesty International emberjogi szervezet pedig helyszíni vizsgálatában azt állapította meg, hogy az ukrán hadsereg lakóövezetekben, iskolákban és kórházakban is létesített katonai bázisokat, és lakott területekről is indított támadásokat.
Ne hallgassuk el azt sem, hogy Oroszországnak is vannak jogos biztonságpolitikai igényei, és – okkal vagy ok nélkül – a világon nem mindenhol osztják teljesen a nyugati álláspontot. Idézhetjük például Brazília új elnökét, Lula da Silvát, aki egy tavaly májusi interjúban kijelentette: ha az EU és a NATO kimondta volna, hogy Ukrajna nem lesz NATO-tag, az „megoldotta volna a problémát”.
Összegezve: a tényeket ismerjük el és fel, de ne essünk a nagy narratívák fogságába. És gondoljuk meg kétszer, hogy kinek és minek hiszünk!
A Nagyító rovat cikkeit itt olvashatják.
Igaz, volt honnét erősödni. 
