NATO-csúcs: cinkosak a bénák

Összegyűlt tehát a nyugati világ krémje Washingtonban. A NATO-csúcs eredetileg arra lett volna hivatott, hogy demonstrálja Oroszország és nem mellesleg Kína felé is, hogy a Nyugat egységes és erős – „You shall not pass!”

De sikerült? – tehetnénk fel a Magyarországon Gandalféhoz hasonlóan szállóigévé vált kérdést. Hát nem, nem igazán. Kezdjük azzal, hogy az egész csúcs voltaképpen egy erőfelmérővé változott Joe Biden számára. Az amerikai fociban tartanak az igazolási szezon előtt egy nagy nyilvános dzsemborit NFL Scouting Combine néven, ahol a reménybeli szerződtetett játékosok bemutathatják a képességeiket.

A NATO-csúcson Joe Biden is ezt teszi, csak 40 yardos futás vagy fekvenyomás helyett ő azt demonstrálja, hogy képes összefüggő mondatokban beszélni, nem összekeverni a mai vezetőket a hosszú évek óta halottakkal, meg úgy egyáltalán, állva maradni.

Ez önmagában elég szomorú állapota a dolgoknak (és a világ vezető hatalmát irányító elnöknek), különösen, ha tudjuk, novemberben ki győzheti le Bident és ez milyen következményekkel járhat az Egyesült Államok, a NATO, Ukrajna és a világ számára.

Tüske a köröm alatt

De ha csak erre koncentrálunk, illetve a megtett bejelentésekre, akkor nem vesszük észre – ahogy azt angolul mondanánk – az elefántot a szobában. Nem, nem Orbán Viktorra gondolok, bár természetesen az is megérne egy misét, hogy miként lehetséges, hogy a napokkal korábban éppen a szövetség két legnagyobb ellenfelénél uniós felhatalmazás nélkül gazsuláló magyar miniszterelnököt úgy fogadták, ahogy Washingtonban. Amit Orbán azóta csinál, hogy Oroszország nyílt, hódító háborút kezdett Ukrajna ellen, az gyakorlatilag a szövetségi rendszer elárulása (orosz jelenlét a külügyminisztérium informatikai rendszereiben, a közös uniós katonai segítségnyújtási tervek gáncsolása – hogy csak két példát mondjunk).

Nem azt mondom, hogy a magyar miniszterelnököt elrettentésül négybe vágva ki kellett volna szögelni a NATO emblémájának négyágú csillagának végeire, de közös csoportképen mosolyogni vele, a kezét rázogatni, csak finoman jelezni, hogy ez így nem volt teljesen oké, az azért kicsit gyenge válasz.

De az igazán szomorú még nem is ez. Orbán Viktor az, ami: bot a küllők között, tüske a köröm alatt – ő maga is elmondta. De nem több ennél. Azért itt mégiscsak a világ egyértelműen legerősebb katonai szövetségéről van szó, amely nem mellesleg a világgazdaság egy tekintélyes része felett is diszponál. És a most Washingtonban összegyűlt tagállami vezetők hétfőn mélységesen sajnálkoztak a kijevi gyermekkórházat – és aznap egész Ukrajnában számos civil célpontot – ért orosz támadás miatt. Sőt, mélységesen el is ítélték azt.

Ugyanezt tették az előző hasonló támadás, illetve a bucsai vérengzés, vagy a mariupoli színházat ért támadás alkalmával, és sorolhatnánk. Vlagyimir Putyin pedig – ha érzelmes napja van – megvonja a vállát, és folytatja tovább a háborúját úgy, ahogy ő akarja.

Véráldozat

És akkor még az ukrán katonai áldozatokról nem beszéltünk. Hány ukrán katona halt meg vagy nyomorodott meg egész életére csak idén, 2024-ben, két évvel a nyílt háború kezdete óta azért, mert nem volt elég lőszer, ágyú, páncélos, légvédelmi eszköz, harci repülőgép, cirkálórakéta az ukrán haderő birtokában. Ötezer? Tízezer? Még több?

És miért nem volt elég ezekből az eszközökből? Mert a Nyugat, és elsősorban a NATO nem szállított eleget. És miért nem? Számos indokot lehetne felsorolni a békeidőben ostoba módon leépített hadiipari kapacitásoktól a belpolitikai problémákon és a gazdasági nehézségeken át éppenséggel akár Orbán Viktorig. De lássuk be: mindez ócska, nevetséges kifogás.

Két és fél éve tart a háború. Legalább két éve nyilvánvaló, hogy az ukránok hajlandók vért – sok-sok vért – adni azért, hogy kiverjék országukból az orosz megszállókat, és ezzel mellesleg távol tartsák a Nyugattól az orosz fenyegetést, miközben „demobilizálják” az orosz haderő és katonai eszközök egy jelentős részét. Körülbelül ugyanennyi ideje egyértelmű, hogy béke, pláne tartós béke csak akkor lesz, ha az orosz haderőre döntő, kimagyarázhatatlan vereséget mérnek.

Az is gyorsan kiderült – legkésőbb 2022 őszén –, hogy az oroszok igenis megverhetők, és erre az ukránok képesek is lehetnek. Ha ehhez megkapják a szükséges eszközöket, azaz fegyvereket, lőszert, kötszert, üzemanyagot, pénzt és még fegyvereket. Sok-sok fegyvert. Szerencséjükre szavakban mögéjük állt a világ legnagyobb és legerősebb katonai szövetsége, benne a világ egyértelműen, messze legerősebb katonai hatalmával, tehát minden esély meglett volna arra, hogy mondjuk 2023 nyarára az oroszok mindenhol visszavonulóban legyenek, és Putyin asztalára le lehessen tenni egy visszautasíthatatlan, éppen csak annyi engedményt tartalmazó békeajánlatot, hogy az orosz elnöknek egy hajszálnyival vonzóbb legyen az egész világot elpusztító atomháborúnál.

E helyett mi történt? A fegyverek éppen csak csordolgáltak, hónapokig ment a szerencsétlenkedés néhány tucat Leopard tankon, a légvédelmi rendszereket gyakorlatilag egyesével küldték, az F-16-osok átadása máig nem valósult meg, lőszerből annyi ment, ami éppen csak elég volt, aztán annyi sem – sorolhatnánk.

Közben Oroszország mozgósított, gyakorlatilag átállt hadigazdaságra, megtalálta Iránt és Észak-Koreát, mint katonai eszközökkel is segíteni képes szövetségest, kiépítette a szankciós nyugati áruk alternatív beszerzési útvonalait, Kínától is értékes segítséget kapott (bár ennek nyilván meglesz majd a böjtje később). A viszonylag gyors ukrán győzelem esélye ezzel elszállt, és megkezdődött egy brutális, mindkét oldalon borzalmas áldozatokat követelő felőrlő háború, ami még most is tart.

Ülnek a... babérjaikon

És a NATO közben mit csinált? Úgy nagyjából semmit. Most, két és fél évvel a háború kezdete után jutottunk el odáig, hogy talán, talán jövő ilyenkorra már felpöröghet annyira a nyugati lőszergyártás, hogy az ukrán tüzérek az oroszokét megközelítő számú lövést tudjanak naponta-hetente-havonta leadni. De még ez sem biztos, friss hírek szerint ugyanis baj van az uniós lőszergyártási programmal, a kiépülő kapacitások mégsem fogják elérni a tervezett mértéket. Miközben amikor mondjuk arról volt szó, hogy Németország gázellátását kellett megoldani, akkor 194 nap alatt felhúztak a semmiből egy úszó tároló és visszagázosító terminált Wilhelmshafennél.

Azt még talán csak-csak meg lehet érteni, hogy sokmillió dolláros, bonyolult fegyverrendszerek gyártását nem olyan egyszerű felpörgetni, de most 155 milliméteres, NATO-sztenderd tüzérségi lőszerekről beszélünk. Ha nem is 194 nap alatt, de mondjuk egy, másfél év alatt nem lehetett volna felhúzni néhány gyárat, ami ontja magából ezeket? Ja, hogy akkor nem a német gazdaság működőképességéről, kemény eurókról, fázós uniós szavazópolgárokról volt szó, hanem csak ukrán katonák életéről? Én kérek elnézést.

Közben pedig megy a fanyalgás azon, hogy ezek a fránya ukránok nem akarnak már annyira harcolni (és ha kell, meghalni) a fronton, mint a háború elején. Létszámhiánnyal küzd az ukrán hadsereg, egyre keményebb módszerekkel kell sorozni. Tényleg felháborító. Igaz, a háború már rég véget érhetett volna, e helyett pedig egyre veszélyesebb ukrán katonának lenni, mert például vadászgépek és légvédelmi eszközök hiányában az ukránok nem tudják megakadályozni, hogy az orosz légierő naponta(!) száznál is több 500, 1000 vagy 1500 kilós siklóbombát dobjon le az állásaikra.

Sok beszédnek kevés fegyver az alja

A NATO-csúcson persze egymást követték az újabb felajánlások Ukrajnának, voltak újabb szép és kemény, kemény és szép szavak arról, hogy tűzön-vízen keresztül támogatják tovább az ukránokat. Itt van ezekből a hírekből néhány:

Lelkesítő olvasni már a címeket is, ugye? Röpködnek a millió dollárok, a légvédelmi rendszerek, sőt, az ukránok már – 2,5 évvel azután, hogy az országukat lerohanták, a városaikat bombázni kezdték, a gyerekeiket Oroszországba hurcolták átnevelni, az asszonyaikat megerőszakolták, a fegyvertelen férfiaikat (is) mészárolni kezdték – akár mélyen Oroszországban található katonai célpontok ellen is bevethetnek brit Storm Shadow cirkálórakétákat. Hát nem csodálatos? Vajon miért nem gyúltak örömtüzek Kijev utcáin?

Talán azért, mert Kijev utcáin a becsapódó orosz rakéták gyújtanak tüzeket? Talán. Ezeket a felajánlásokat egyébként úgy érdemes olvasni, hogy közben nem felejtjük el, a korábban, hónapokkal, de van hogy már egy évnél is régebben nagy dérrel-dúrral bejelentett, a küldő országok által már szépen elszámolt, leköltségelt felajánlások közül rengeteg van, ami még mindig nem érkezett meg Ukrajnába.

Tavalyi, az alábbi ajánlóra kattintva olvasható cikkünkben írtunk arról, hogy a NATO gazdasági ereje folytán fél kézzel képes lenne egy anyagháborúban is legyőzni Oroszországot, a technológiai fölényről nem is beszélve. Azóta azonban nem sok változott. A NATO-tagállamok vezetői veregethetik egymás vállát, hogy 2024-re már a szövetség tagjainak nagy része valóban eléri a GDP-arányos két százalékot a védelmi kiadásokban. Oroszország nagyjából a 30 százalékát fordítja kiadásainak a háborúra, és így sincs a fasorban sem a NATO-hoz képest.

Csakhogy mennyi is megy ebből Ukrajnába? Mennyi megy Ukrajnába papíron, és mennyi a valóságban? Az Egyesült Államok például 2024-ben alsó hangon 841 milliárd dollárt költ védelmi célokra. Ebből ugye a nagy nehezen átnyomott segélycsomag 61 milliárd dollárt irányoz elő Ukrajnának, de ebben már jövő évre átnyúló programok is vannak, plusz beleszámolnak mindent, az európai bázisok megnövekedett fenntartási költségeitől a logisztikai költségekig, sokszor pedig az átadott, elavult fegyverek újra cserélésének beszerzési ára szerepel a papíron, nem annak a tényleges értéke, ami Ukrajnába megy (sokszor az is majd csak valamikor, ugye).

És az Egyesült Államok így is messze-messze a legnagyobb katonai segítséget nyújtó ország. Szóval amikor a NATO-tagállamok vezetői sajnálkozva emlegetik a kijevi gyermekkórházban meghalt és megsérült áldozatokat, akkor azért tegyük hozzá, hogy az ártatlan ukránok vérének egy része bizony pont az ő kezükhöz tapad. A nagy és dicsőséges NATO két és fél alatt nem tudta elérni, hogy Ukrajnának legyen olyan légvédelme, amely képes egy ilyen támadást megakadályozni. Persze tudjuk, a felelősség nem egyenlően oszlik el a tagállamok között, olyanok is vannak, amelyek erőn felül, de legalábbis elfogadhatóan teljesítenek, és vannak a sor végén sunnyogók, meg persze a tüskék a köröm alatt. De hadd ne válogassuk már ki, hogy a fenti csoportképen ki milyen mértékben felelős ezért a szánalmas összteljesítményért. Az orosz bombák és rakéták sem válogatnak.

Csak az egyértelműség miatt azért itt is szögezzük le: természetesen a háborúért, a katonai és polgári áldozatokért mindkét oldalon egyértelműen Oroszország és Vlagyimir Putyin a felelős, ahogy Oroszország vethetne véget is - nagyjából amikor csak akarja - a háborúnak, a vérontásnak és a pusztításnak. De gyilkosok mellett cinkos, aki béna - a NATO nem tett meg mindent Ukrajnáért és a világ biztonságáért.