Kevés annál szebb helyen vezettem, mint az SP17-es út Cagliari és Villasimius között. A part mentén kanyarog, gyakorlatilag végig szerpentinekkel mássza meg a hegyeket, és közben olyan panoráma nyílik a tengerre, hogy nagyon nehéz a vezetésre koncentrálni. Elvileg leginkább harminccal, de legfeljebb ötvennel lehetne itt menni a táblák szerint, ezt a helyiek persze lassúnak találják, ezért a bérelt autóval haladó turisták mögött gyakran egymás seggében vonatoznak a kocsik, és alig várják, hogy végre leelőzhessék a sebességkorlátozást betartó autókat. Az élesebb kanyarokban talán ezért láthatók mécsesek, virágcsokrok. Az olaszok köztudottan elmebeteg módjára vezetnek, de itt, Szardínián ez most különösen veszélyesnek tűnt. De legalább szép helyen zuhantunk volna le a tengerbe.

Már másodszor jártam Szardínián. Talán tíz éve Algheróba repültem, ami a sziget északi része, és igazából nem hagyott bennem mély nyomokat. Most viszont a déli Cagliariban landoltunk, és a Villasimiusig tartó mintegy 60 kilométeres szakaszon egymást érik a szebbnél szebb, homokos strandok. A víz lassan mélyül, kristálytiszta, és a hibátlan, magazinokba illő homokos strand olyan, hogy azért a fél világ Dubajba vagy a Maldív-szigetekre szokott elrepülni. Pedig Cagliari mindössze másfél óra repülővel, ennyi idő alatt szinte a Balatonra sem lehet leérni Budapestről.

Nem mondom, hogy úgy megismertem volna Szardíniát, mint a tenyeremet, hiszen csak a Villasimius környéki strandokat jártuk be kisgyerekkel. Csak ajánlani tudom. Előző nyáron Jesolóban voltunk, ahhoz képest ez maga a földi paradicsom.

A legszebb egyértelműen Porto sa Ruxi, amit a szárdok talán ruzsinak ejtenek, ez a dél-szardíniai tengerpart egyik gyöngyszeme, ahol a kristálytiszta víz és a finom homok találkozik. Mindössze öt kilométerre fekszik Villasimiustól, ami régen egy halászfalu volt, de most már egy kisváros lett belőle. Kisgyerekkel teljesen biztonságos, kis öblök váltogatják egymást, hátterben a hegyekkel tényleg festői. Nem kiépített, teljesen természetes, nincsenek boltok, nincs tömeg. Egy köves, sziklás horvát tengerparthoz képest ezerszer jobb. Drágának mondjuk drága, míg Mallorcán például 18 euró egy napra két napozóágy és egy napernyő, itt 50 euró volt.

Fogalmam nincs, hogy mennyit keresnek a helyiek, de gyanítom, hogy számukra nem olyan drága itt az élet, mint egy magyar újságírónak. Szokták mondani, hogy a Balatonnál milyen horrorisztikus árakkal lehet találkozni, hát ez itt sokkal durvább. Az éttermek drágábbak, a bevásárlás többe kerül, a benzin literje közel 2 euró, ami ugye 800 forintot jelent a magyar 600 forinthoz képest. Ami Magyarországon 1000 forintba kerül, az itt 1500-2000 forintba. Ezért mi a kibérelt házunkban főztünk, de azért így is ettünk szardíniai raviolit, aminek a neve culurgiones. Ez egy tésztazacskó, a töltelék burgonya és pecorino sajt. Viszont nem kóstoltuk meg a casu marzut, ami egy illegálisan előállított helyi sajt, undorítóan büdös, amire a legyek lerakják petéiket, és kukacok kelnek ki benne.

Szardínia déli része nem a leggazdagabb vidék, a turizmus nagyjából csak az 1960-as években indult be, az olasz csúcsgazdagok inkább a sziget észak-keleti részét preferálják. Nem véletlen, hogy Silvio Berlusconi kormányfő is ott tartotta híres unga-bunga bulijait a villájában. Délen sokkal visszafogottabb az építkezés, nincsenek hatalmas, tízemeletes szállodák, a házak szépen belesimulnak a tájba, nem magasabbak a fáknál. A szemetet szelektíven gyűjtik, próbálják védeni a környezetet. Légkondi nélkül viszont nehéz meglenni, mi június végén, július elején voltunk itt, de ekkor is 35-38 fok volt napközben.

Ami feltűnt, hogy a szigeten mindenki Cagliari-drukker. Nem egy világverő focicsapat, de többnyire az olasz élvonalban játszik, a legutóbbi szezonban a 15. helyen zárt. Sok helyen találkozni a csapat zászlóival, mint ahogy a szárd zászlóval is. Több monda is kering róla, mindenesetre négy mór király levágott feje van rajta, bekötött szemmel. Eleve meglehetősen hányattatott a sziget történelme, az évszázadok alatt aki csak erre járt, meghódította. A szárdok sokat küzdöttek a kalózok ellen is, ezért inkább a hegyekbe húzódtak pásztorkodni, ahol az elzártság miatt számos nyelvjárás alakult ki.

A nagy melegben és a gyerek miatt nem kirándultunk, de még a kocsiból vagy a strandról is megpillanthatók a sziget történelmének nyomai a hegyekben: a nurágik. Ezek a toronyszerű építmények gránit- és bazaltkövekből épültek, kötőanyag nélkül még az időszámítás előtt.

A Világjáró többi cikkét itt olvashatják.