Szembejött Mussolini, Putyin és Trump is – a Garda-tónál jártunk

Fogtuk magunkat és május közepén, majdnem egy hajtásra elkocsiztunk a Garda-tóig. Csak 880 kilométer lett volna, de megpihentünk a szlovén-olasz határ által kettévágott Goriziában (a város egyik fele Nova Gorica névre hallgat és nagyon szlovén). Nem bántuk meg, nem a fű zöldebb, hanem az espresso finomabb, a pizza meg rendesen olaszos, és jól esett hozzá a helyi sör, az olasz Moretti. A tónál aztán Riva lett a végállomás, ott fenn, az északi csücsökben, amit csak a szörfösök Mekkájaként említ minden útikönyv. És tényleg, kalapunkat ugyan nem kellett fogni az első napon, de szélből nem volt hiány, tele is lett szépen a rivai öböl vízibalettező, szélszerető szörfösökkel.

Apropó, kalap. Azt mondtam magamban: eljött az idő, hogy lecseréljem a nagy karimájú, egyébként erősen viseltes szalmakalapomat egy elegánsabbra. Az olaszok (és a kínaiak) gyártanak ilyeneket, úgyhogy van remény. Majdnem vettem is egyet Sirmionéban, a tó déli végén lévő aprócska faluban, de régen hűséget esküdött kísérőm végül lebeszélt róla. Mint kiderült, jó hogy hallgattam rá [megint és (majdnem) mindig], mert pár nappal később, Vicenzában féláron klasszabbat vettem. Ehhez tudni kell, hogy Sirmione boltosai kihasználják, hogy még az előszezonban is olyan emberáradat tart oda, hogy szinte bármit bármilyen áron eladhatnak. Az ennivaló, a gelato és a borok kifogástalanok, de drágák, ez van, ezt is szerettük ott.

Amilyen sok szél fogadott minket Rivában, olyan sok vagy még több esőbe ment át az időjárás a következő másfél napban. A főutcán lévő hotelünk ablakából viszont kitűnően láthattuk, hogy a turisták többségét mindez egyáltalán nem zavarta: a szemközti fagyishoz este fél 12 körül is folyamatosan érkeztek az édességre vágyó esernyősök. Mivel másnapra is heves égi áldást jósolt a szeretett accuweather.com oldal, csak azért is elhajtottunk Roveretóba és a tőle 20 kilométerre lévő Trentóba, két érdekes városba, ahol múzeumnapot tartottunk. Na, itt jönnek a képbe a címben említett diktátorok és akarnokok.

Roveretóban pár éve építészetileg is érdekes kortárs művészeti központ működik. Egy hatalmas kerek szitát kell elképzelni, ez a múzeumi és oktatási központ, a Museo di Arte Moderna e Contemporanea di Trento e Rovereto, amit sokkal könnyebb úgy leírni, hogy Mart, ahogy emlegetni szokták. Ennek a második emeletén egészen szeptemberig nézhető meg az „Olasz fasizmus hatása a korabeli művészetekre” (Arte e Fascismo) témájú kiállítás. 

A főszereplő a Duce, a pökhendi diktátor, aki kisebbségi komplexusát rengeteg erőt felmutatva akarta kompenzálni, többek között a művészetben is, ahol a nyers erő, az olasz felsőbbrendűség és a kérlelhetetlenség végigsöpört minden részterületen, legyen szó építészetről, szobrászatról, festészetről vagy az irodalomról. Kifejezetten tetszett, hogy audio élményt is adtak: minden teremben volt egy eredeti néprádió, amiből a 100 évvel ezelőtti olasz zenék szóltak, és volt egy olyan is, aminek rendes skálája volt, jelölve több tucat befogható várost, köztük Budapestet is.

Meg kell jegyezni azonban, hogy a hivatalos kísérőszövegekben is elismerték: egy sokszínű, avantgárd vonulatokat is magába foglaló hullám volt Mussolini 20 éves uralkodása alatt, a „rendhez való visszatérés” jegyében fogant a Novecento Italiano mozgalom, amit Margerita Sarfatti alapított, az építészetben visszatértek a klasszicizmushoz, de a propaganda igyekezett leegyszerűsített üzeneteket rendelni az udvari művészektől, sokan be is álltak a sorba. Ezzel együtt a hagyományok és a modernitás között sikerült egyfajta harmóniát teremteni, ami tetszett a diktátornak.

Egyébként a tó délnyugati részén található Salo település is összekötődött Mussolinivel. Ott kiáltotta ki a fasiszta diktátor a Repubblica Sociale Italianát, a fasiszta államot. Érdekesség, hogy végül nem ott lakott az első időkben, hanem a nem messze lévő Gargnanóban, a Villa Feltrinelliben. 

De hogy’ kerül az asztalra Putyin és Trump, meg Hitler? Mussolinival egyívásúak ők, ezt gondolhatták azok a kínai kortárs festők, akik a fasiszta korszak művészetét bemutató kiállítási területtel szemközti hatalmas térben vendégeskedtek a falakon a nagy faliképeikkel. Nekünk zavarosnak tűnő motívumok százai domináltak ott, nem nagyon értettük az üzeneteket, ha voltak ilyenek. Két nagy pannón viszont ismerős arcokat fedeztünk fel:

Így ábrázolták a hazug Hitlert és Putyint az egyiken, és a csalónak beállított Trumpot meg az észak- koreai nagyfőnököt (a háttérben ott is Putyin és Mao látható) a másikon. A festők (összesen 24) 1980 és 1995 között születtek és tényleg sajátosan értelmezték a globalizációt, amibe beleszülettek és a rengeteg társadalmi megrázkódtatást, amit ők maguk és a kínai nép is elszenvedett az elmúlt évtizedekben.

Később a történelemkönyvekben helyet kért Trento következett, annyi különbséggel, hogy ekkor már nem szakadt az eső, csak hol megeredt, hol elállt. Tirol legrégebbi városa ez, amúgy olasszal megbolondított osztrák, de így is tetszett. Az 1545-től 1563-ig itt ülésezett tridenti zsinatnak adott helyet és szépen fejlődött regionális központtá. Az Osztrák-Magyar Monarchia azonban elbukta az I. világháborút, Trento olasz lett, az osztrákok viszont szerencsére hátrahagytak rengeteg villát meg castellót, amit az olaszok jól karbantartottak egészen máig, úgyhogy van mit nézni. 

Nekünk viszont a Piazza Duomo, a székesegyház tere jött be nagyon és ott is leginkább a Caffé Italia, aminek a festett falait hosszú percekig nézegettük. Nem messze innen láttuk a – nem tévedés – 1345-ben nyílt első trentói osteriát, a Ristorante al Vót. Sajnos az árak kevésbé voltak vonzóak, meg is állapítottuk, hogy a pincérek nem ránk várnak, hanem a jobban eleresztett osztrák és német nyugdíjasokra...

Napunk vége felé viszont megvigasztalódtunk, amikor ránéztünk a másnapi időjárási infókra: hurrá, a Garda-tó vidékének legfontosabb hegyén, vagyis a Monte Baldo tetején legalább 5 fok lesz (1776 méteren), és napos és felhős időszakok váltják egymást, eső nélkül. Így is lett, grazie mille. Így végre közelről nézhettük, ahogy az osztrák és német paplanosok akkurátusan kicsomagolják hatalmas batyujukat, majd akár több perces várakozás után nekifutnak a meredek lejtőnek és tovaszállnak a felhők közé, egészen a tó túloldalára, ami több tíz kilométerre is lehet.

Ígértem még Vicenzát, ami elsőre nem hangzott valami nagy élménynek, bár, előzetesen persze megnéztem egy-két leírást a 115 ezres városról. Sok kedves szűk belvárosi utca, duomo meg castello, ezek nem nagyon hoztak lázba.

A főtér viszont azzal kedveskedett így a Pünkösd előtti napon, délfelé, hogy kellemes lounge zenét játszott élőben egy jazz trió. Egy jó kávét meg a meleg miatt egy még jobb hideg kólát is megittunk pár méterre tőlük az egyik trattoria teraszán. Az ellazulást sajnos meg kellett szakítanunk, mert várt minket az egyik fő attrakció, a Teatro Olimpico.

Rögtön el kell mondanunk, hogy semmi köze a sporthoz, annál inkább a görög művészetekhez, jelesül a színházhoz. Nehéz kommentálni, látni kell, ennyi. Valójában a városban született Andrea Palladio nagy építész és tervező keze munkája, mint annyi sok épület a városban. Nem mostanában, hanem 1585. március 3-án nyílt meg, ez a világ legrégebbi fedett színházi épülete. Félelmetesen élethű perspektívát ad a félkörben ülő nézőknek az ókori Théba városának egyik utcájáról, ennek a díszletnek a mestere Vincenzo Scamozzi volt.

Vicenzának van még egy érdekessége, de ezt csak nagyon kevés helyen említik, mi viszont egész közelről láttuk. Ez az Ederle laktanya, ami a 173-adik amerikai légidesszantos dandár bázisa (Carlo Ederle első világháborús olasz hős volt), egyúttal az amerikai hadsereg dél-európai hadműveleti parancsnokságának az egyik olaszországi központja.

A támaszpontra emlékeztető objektum történetesen pár száz méterre volt a szállodánktól, valahol a város határában, de még a városon belül. Elsétáltunk a hatalmas bázis mellett, van ott minden kellék: szögesdrótok, magas falak és őrök a kapukban. Innen irányítják az amerikai hadsereg és részben a NATO déli hadműveleteit, és – több dél-európai és egyes közép-európai országokkal együtt – Magyarország is ide van besorolva. Jó lenne még sokáig innen kapni a parancsokat és nem máshonnan...

A Világjáró többi cikkét itt olvashatják.