A révfülöpi Rév-büfében most 1100 forint a sajtos-tejfölös lángos, de lesz ez még több is – árulja el az üzlet egyik alkalmazottja – hiszen a liszt, az olaj, a sajt, a tejföl ára egyre csak emelkedik, és még csak most jön a főszezon. (És akkor még nem is beszéltünk a szállítási költségek, a bérleti díjak és az alkalmazottak munkabérének alakulásáról, azaz az általános inflációról.)
A repülő állatok meg a marhák
A déli parton állítólag mindig is drágább volt a lángos, de ez is attól függ, hogy egy eldugott vízparti részen, a kis bódénál majszoljuk el egy helyi piacon, netán Balatonmáriafürdőn, a kiváló Strand Büfében, vagy Siófokon.
Már tavaly is elszabadultak az árak, a déli parti népszerű strandokon a lángost illetően 1400, de 1500 forintos ártábla is előfordult. A sört tavaly még visszafogták – egy korsó 550-700 forintot kóstált–, ezek persze csapolt sörös, strandos árak voltak.
Lehet sóhajtozni, hogy régen mennyibe került a lángos – fillérekbe – és tény, hogy bárki meg tudta fizetni. Új trend, hogy míg régen tényleg strandétel volt a lángos, ma egy itallal – késői szállodai reggeli után – sokan kihúzzák vele a svédasztalos vacsoráig.
A Balaton északi partja már évek óta feljött árakban, a délihez képest. A tihanyi Régi Idők Udvara – egyben skanzen – 3100 forintért kínálja most a gulyáslevest, igaz, hangzatos névvel és főételnyi adagban. Az előételek átlagára 3500 forint, a repülő állatok húsaiból készült fogások ötezret kóstálnak, nem beszélve a marhákról. Itt azért a vendégkör nagy része nyáron külföldi szokott lenni, saját tapasztalataim szerint, kérdés, hogy ez idén a háború miatt hogyan alakul.
Az áremelkedés okai összetettek, a kereslet minősége meghatározó. Az északi part – beleértve most a Káli-medencét – tehetős értelmiségi családok menedékévé vált, az utóbbi két évben fővárosi lakosok költöztek ide, a járvány miatt. Anno fél évszázada Jancsó Miklós és művész barátai szerettek itt forgatni – is, meg persze mulatni, hogy aztán rá pár évre Kapolcs a fiatal korosztály körében is nagy népszerűségre tegyen szert. Nincs olyan kis település ma a Káli-medencében, ahol valami másra vágyó, ráérő értelmiségiek, orvosok, celebek ne nyitottak volna csecsebecse udvart, panziót, kávézót, múzeumot, boros pincét.
Szembetűnő, hogy általában mennyire elszabadultak a hazai vendéglátásban a levesárak. Alig van hely, ahol ezer forint alatt találunk levest. Ahol többért, ott igyekeznek nagyobb adagot adni és valamely különlegességnek kinevezni az ételt, gyakorlatilag főfogásként szervírozni.
Megéri-e a félpanzió?
Nekem a Balaton a Riviéra – van, akinek Hévíz és Sárvár. Már 5-6 évvel ezelőtt is akadt errefelé néhány exkluzív hely, borozó, trendi bisztró, kozmetikai szalonnal egybeépített zártkörű panzió. A nagy wellness szállodákra a svédasztalt lerohanó, a jócskán megemelt tarifákat mindenképpen leenni kívánó tömegek jellemzők. Ez is megérne egy külön misét: hogy lehet úgy svédasztalos étkezést nyújtani, hogy 1. széles legyen a választék, 2. gondolni kell a vegákra, a mentes étkezést kedvelőkre, 3. azt is meg kellene valahogy oldani, hogy ne menjen veszendőbe minden reggel és este ennyi étel, amikor méregdrágák lettek az alapanyagok.
Ráadásul szigorú vendéglátós és élelmiszeripari szabályok határozzák meg, mi az, ami újból felhasználható valamilyen formában, főképp járvány idején. Kérdés, mit tartanak be ebből. (Külön téma, de megéri a boncolgatást: külföldön már kezdenek leszokni a svédasztalról, mert hízlal és környezetszennyező).
Ma árakban Hévíz és Sárvár ott tart, ahol a Balaton. A kisebb szállodák ma már sokszor csak reggelit kínálnak, nyilvánvalóan azért, mert az alacsonyabb 2 fős 2 éjszakás ár így csábítóbb, főleg a kuponos-akciós oldalakon, a félpanzió meg drága, nagyon meglökné a tarifát. Más kérdés, hogy a helyszínen kiderül, a plusz félpanziós ár fejében nem lehet az adott település vendéglátó helyein akkora bőségben megvacsorázni. Csáberőnek tehát jó, de valójában mégis kényelmesebb, főleg a családok számára.
Ehhez képest – furcsa ellentétpár, de tény – Magyarországon milliók soha nem jártak még „valódi” étteremben, hogy csak úgy beüljenek ebédelni…
Vállalati vagy téeszbuli járta, meg lakodalom és halotti tor a művelődési házban: évtizedekig ez jelentette a magyar falvakban élőknek a nem otthoni étkezést. No meg a falusi kocsma, de ott sosem ettek, csak ittak, és csak a férfiak tértek be, nők még egy presszókávéért, a gyereknek jégkrémért vagy egy üveg szódáért is félve nyomták le a kilincset.
Bezárt kocsmák, menő helyek
Mára sok helyütt a kocsma sem maradt meg, ugyanúgy kiveszett, mint a posta vagy az orvosi rendelő. Viszont születtek néhol világszínvonalú helyek, amelyek nem óvatoskodnak sem az árakkal, sem a fogások alapanyagaival vagy különleges nevével. Mégis óriási sikerük van, igaz, nem elsősorban a helyi lakosok körében, sokszor száz kilométerekről vagy a határon túlról utaznak hozzájuk a vendégek.
Ilyen volt az elsők között a fertőrákosi Ráspi, vagy egy frissebb generáció számára az Anyukám mondta Encsen, illetve a balatonszemesi Kistücsök. Sikk lett ismerni a vidéki menő helyeket, ahol mindig felbukkant a külföldi behatás: vagy a határ közelsége miatt, vagy, mert mondjuk Olaszországban élt évekig a tulajdonos, a séf. Eldugott településeken is főznek ma már fine dining fokon, helyben termesztett alapanyagokból – ennek megfelelő árakon persze.
Ha valaki kávézni akar, több ezer helyen megteheti az országban. Egerben például dr. Csernus Imrénél, aki hét éve keresztelte el a helyet – mi másnak?, mint – Depresso-nak. A hely mára ínyencbirodalommá nőtte ki magát, ahol illik tudni, milyen íze van a vitello tonato-nak, hány rétegből áll a mille feuille, és mennyire csípős a kubeba bors. A főételek árai 4-6 ezer forint között mozognak, a nyúlcombos rizottó medvehagymával, spenóttal és paradicsommal 4750-et kóstál.
Ami a reggelit illeti, kávéval, croissant-nal, tojásétellel 4 ezer forintra számítsunk. Igaz, a rántotta kecskesajtos, medvehagymás, fekete köményes, a tojáslepény pedig 2250-ért sárgabarackmag-olajjal és héjas borsóval érkezik. Az ünnepi brunch-ökhöz elengedhetetlen a pezsgő – menő, ha magyar – meg a saját, közeli szőlőbirtok borválogatása.
Édes élet – mennyiért is?
A hagyományos vidéki cukrászdákban egy capuccino-t és egy süteményt alig lehet megúszni 1200-1500 forint alatt, de van, ahol a tortaszeletek 900 forintba kerülnek. Sőt: a tabáni Asztalkában minden szelet torta már 1100 forint. Ez utóbbi helyen nem is foglalkozik senki azzal, hogy miért ennyi, ez arról szól, hogy kellemesen elbeszélgettünk másfél órát, és még valamit haraptunk-kortyoltunk is.
A cukrászok így is panaszkodnak: a piac 15-20 százalékos áremelést bír el, de az alapanyagok és más költségek sokkal nagyobb mértékben emelkedtek. Az árak természetesen nemcsak a beszerzési forintoktól függenek, benne van az is, hogy a környéken mennyi a bérleti díj, kell-e a tulajdonosnak hitelt törleszteni – magasabb kamattal, mint régen –, no meg az is, hogy az elmúlt két évben alig tudtak kinyitni.
Az adott környezetben milyen a vevőkör? Megengedhetik-e a környékbeliek, hogy csakúgy beugorjanak és vásároljanak egy tálca francia krémest, mint anno 50 éve? Nos, ez ma már a múlté, a vasárnapi ebéd utáni séta és süteményvásárlás kivesző tradíció. De az se biztos, hogy sütnek mindenütt olcsó krémest, inkább macaront vagy madeleine-t kínálnak.
Azért akadnak olyan kiváló cukrászdák, főleg vidéken, amelyek a földön maradtak. Az egyik monori extravagáns helyen, a Fürge Pávában, 500 forint körül is lehet süteményt kapni, a zserbó 510, a flódni 550, és ezekben sincs adalékanyag. A különleges fantázia nevű és küllemű tányérdesszerttől a retro burgonyáig, a kovászos kenyérig és a kalácsig, minden kapható, a legkülönfélébb árakon. Nyitnak is be percenként a helybéliek.
Ám olyan vidéki desszertbirodalomban is jártam a minap, ahol a művészi kivitelű, gondosan, órákig alkotott-tervezett kreáció – egy darab sütemény – 2250 forintba került. Rákérdeztem, ki vásárol ilyet egy kisvárosban? Mire a mester szinte megsértődve közölte, ő „önkifejez.”
Ahol a jelenlét a fontos
Mennyiért lehet ma Budapesten megebédelni? A határ természetesen a csillagos ég. Ahol nem érdemes, azok nyilvánvalóan a turistautcák, központok. De bőséges magyaros kétfogásos menüt kapunk már 2300 forintért a Vár aljában, igaz, pár hete ez még 1990 forint volt. Van, ahol ennyiért egy limonádét – cukros víz, citrommal, színesítő bazsalikom levélkével – adnak, ami persze alibi ital, nem azért rendeli valaki, mert szomjas, csakhogy beülhessen valahova.
Közbevetésként: újabban sok vendéglátó hely weboldalán ki sincsenek írva az árak, vagy csak nagyon eldugva, számos kattintás után lehet rábukkanni. Bizonyos körökben nem 200-500 forintnyi különbség határozza ugyanis meg, hol állnak meg ebédelni, hanem az ízlés, az éhség és a vágy a híres hely megtapasztalására.
Némely helyeken a jelenlét a fontos, kerül, amibe kerül. A hajdani Auguszt cukrászda helyén jó pár éve nyílt Dérynében az a lényeg, hogy ott legyél, ki tudja, mikor nyit be egy tévés producer és felfedez. A Magyarországon élő külföldiek is előszeretettel látogatják a mindig nyüzsgő cool bisztrót. Ők sem az árlapot nézik.
„Lokálpatrióták és világutazók, filmsztárok és sármos főpincérek, bájos cukrászleányok, művészek, mosolygós bártenderek - vagányság, érzékenység, rockandroll és hedonizmus minden porcikánkban” – olvasható az élményt nem két fillérért nyújtó bisztró weblapján.
A Dérynétől néhány lépésre lévő igazi ínyenc hely, a Stand25, amely kissé elszállt az árakban. De itt sem a nyersanyagot kell megfizetni, hanem a leghíresebb magyar sztárséfet, meg a szakmai menedzsment Bocuse D’or versenyeken való sikeres részvételének tényét. Itt egy fogás annyiba kerül, mint másutt egy bőséges vacsora, itallal együtt, de persze a belső design, a minőség egész más. Ami természetes, egy Michelin-csillagos étteremben.
A fiatalok körében különösen közkedvelt, keleti, indiai vagy mediterrán konyhát vivő – hajdan másodosztályúnak nevezhető – éttermekben egy kellemes vacsora Budapesten – szerény italfogyasztással – 6-7 ezer forint személyenként. Ehhez képest a Gundel vagy a New York Palota árai nem is túl magasak…
Vegyesen alakult csütörtökön az árfolyam. 
