A Központi Statisztikai Hivatal (KSH) által közzétett inflációs adatok nagy meglepetést nem okoztak; az elemzők a tavalyi magas bázis alapján ilyesmit vártak. Mégsem érdektelen megnézni az adatokat.
Ezek szerint szeptemberben a szokásos fogyasztói kosár megvétele 0,4 százalékkal került többe, mint augusztusban. Ez már szelíd pénzromlási ütem lenne, ha maradna. Ilyen kivetítést viszont leginkább a maginflációs mutatóra lehet alkalmazni, hiszen most az élelmiszerek ára 0,2 százalékkal csökkent, az autósoknak az üzemanyag viszont 3 százalékkal többe került egy hónap alatt, vagyis több tételnél sok esetlegesség található. A változékony tételeket és az adóhatásokat kiszűrő maginflációs mutató inkább ad eligazítást; amint arra a Magyar Nemzeti Bank (MNB) inflációs gyorsjelentése is kitér, az évesített maginflációs mutató már 5 százalék alá került.
Azt azért korai kimondani, hogy az inflációs probléma kimúlt. A jövő évi kilátásokra még vissza kell térnünk.
A tavalyi szeptemberhez mért adatok viszont még mindig elég vegyesen néznek ki. A 12-13 százalékos év/év mutatók nagyon is két számjegyűek. A hivatalos kormánykommentár (amit különös módon a pót-Pénzügyminiszterként és árnyék-MNB-ként működő Gazdaságfejlesztési Minisztérium osztott meg a nagyközönséggel) ugyanakkor a jelentős ütemesés örömteli tényét emeli ki. Kétségtelen, az előző hónapban még 16,4 százalék volt az egy évre visszatekintő fogyasztóiár-index, és abból lett mostanra 12,2 százalék. Ilyen kunsztot más ország nem tud, hiszen a tavalyi árhullám számos országban eleve nem jutott fel a két számjegy magasságába, hogy aztán onnan ekkora léptekkel jöhessen le.
Ahol pedig szintén erősen felvitte az inflációs ütemet az élelmiszer és az energia drágulása, ott már régóta tart a dezinfláció. A magyar adattal együtt jött ki a cseh: náluk 6,9 százalék a szeptemberi fogyasztóiár-index az előző év azonos időszakához képest. Az euróövezetben az előzetes adatok szerint szeptemberre 4,3 százalékra csökkent a harmonizált fogyasztóiár-index.
Az is elgondolkoztató, hogy milyen is az infláció szerkezete, jellege. Ehhez érdemes rátekinteni a KSH pókháló-ábrájára, felidézve a megelőző havi és a szeptemberi áremelkedések profilját.
A főbb termékcsoportok árváltozásai a pókháló magjához, a 100-hoz mért távolsággal szerepelnek az ábrákon. Csupán egy hónap különbség is nagy mozgásokat mutat az egy évvel korábbi árszintekhez képest: a háztartási energia hatósági árával való ténykedés az egyik hónapban a pókhálón a csúcsot állítja be, majd egy hónappal rá (betudhatóan az állami rezsidíjak 2022. augusztusi drasztikus megemelésének) már nemcsak nem inflációs tényező, hanem azon az egy ponton a bázisév fekete vonala alá került a kék vonal. Az összes többi főbb termékcsoportban viszont jól látható az élet általános megdrágulása, noha a tartós fogyasztási cikkeknél már csekély az áremelkedés; de az korábban is így volt. A nagyrészt importból származó javak (autó, bútor, háztartási gépek) nem hajtják fel a hazai árszintet, sőt ellenkezőleg, hacsak a forint nem gyengül olyan mértékben, ami meghaladja az importjavak ármérséklődési tendenciáit.
Másfelől azonban az is leolvasható az ábráról, hogy a tavalyi őszhöz képest meglehetősen általánossá vált az infláció, és a lakossági fogyasztás olyan területeire is kiterjedt, amelyeket nem a külső tényezők mozgatnak. Ez különösen igaz a szolgáltatások esetében.
A jövőt illetően tehát akkor is számolnunk kell az áremelkedési folyamat belső tehetetlenségével, ha nem drágulnak a külvilágnak kitett kritikus termékek: legfőképpen az energia, valamint minden importtermék, ha a forintárfolyammal valami megesne. A szemlélő azt is észleli, hogy az alkohol és dohány termékcsoportja mindeddig az átlagos inflációs szint alatt drágult – reálértékben tehát olcsóbb lett.
Elég kézenfekvő, hogy nemcsak európai adóharmonizációs okokból, hanem a büdzsé bevételi igénye miatt is a következő hónapokban drágulás következik be az élvezeti cikkeknél. Ezek súlya nem kicsi a magyar átlagos fogyasztói kosárban.
A nagy kérdés ezért most az, hogy miként folytatódik, milyen pályát követ a dezinfláció. A két éve tartó, és ma is európai uniós rekorder ütemű pénzromlás nyomán a szeptemberi árszint 35 százalékkal múlta felül a két évvel korábbit. Ez hosszabb időszak és nagyobb mérték, mint hogy egyszeri sokknak élje meg a gazdaság. Ilyen árszintemelkedés (pénzromlás) beépül a várakozásokba, a vállalati árazásba, a munkavállalói bérigényekbe. És bizony bekerül az állami adóforrások közé is, hiszen a büdzsé bevételének a legnagyobb tétele a fogyasztást terhelő adó, amit a keresetek adóztatása követ.
Ezen tényezők nem adnak alapot nagy optimizmusra. Hiába magas a tavalyi bázisszint, és annak nyomán aritmetikailag lehetséges a 7 vagy 8 százalékos december/december fogyasztóiár-index – mindez nem garancia arra, hogy az áremelkedési ütem szépen halad majd lefele.
A magyar esetben – ez nem áll az euróövezeti új tagokra, de a cseh vagy román gazdaságra sem – az árfolyam ingatagsága marad a legnagyobb kockázati tényezőnek. Nem lehet véletlen, hogy Varga Mihály pénzügyminiszter nemrég egy szakmai fórumon megemlítette az ERM-2-be való belépés gondolatát.
Nem váltott ki nagy visszhangot az ügy. Akik az euróátvételre való felkészületlenségünket megemlítve egyből elhessentették a gondolatot, talán nincsenek tisztában azzal, hogy az ERM-klubban eleve hosszú időt kellene megrázkódtatások nélkül eltölteni ahhoz, hogy a többi belépési ismérv teljesítésével együtt ténylegesen szóba jöhessen az eurózónába való jelentkezés. Dánia vagy közelebbről Bulgária esete figyelemre méltó: mindkettő tag az ERM 2-ben, ám az előző nem készül, az utóbbi viszont nagyon is az euró átvételére.
Maga a tagság, pláne, ha az a bankunióba való belépéssel társulna, bizonyosan stabilizálná valamelyest a forintárfolyamot, növelné a magyar gazdaságpolitika (politika) iránti gyér bizalmat.
Egy ilyen kormányzati döntésnek azonban ma nem látszik az esélye. Amiről viszont kénytelen döntést hozni a kormányzat villámgyorsan, az a költségvetés. Az pedig negyedik éve igen nagy deficittel működik.
A költségvetési stabilizálása tehát elkerülhetetlen, viszont a mértéke és a módja erősen kihat az inflációs folyamatokra. Az idei, immár harmadjára módosított 5,2 százalékos államháztartási hiány (a becsült idei GDP százalékában) ugyan némileg kisebb, mint a tavalyi 6,2 GDP-arányos deficit, de így is jóval a 3 százalékos mérték fölötti.
Mivel a magyar büdzsé az EU legkevésbé transzparens költségvetése, nem lehet tisztán látni abban, hogy milyen a tényleges helyzet, és nincs-e ebben a most 3,9 százalékról megemelt előirányzott hiánymértékben némi elrejtett tartalék. Ha nincs, akkor a GDP két százalékát meghaladó kiigazításra lenne szükség 2024 során. Ha pedig az év végi, immár szokásosnak számító karácsonyi kiköltekezésre félretettek egy nagyobb summát, vagy csak az idei deficitbázist tudatosan rontva enyhítik a 2024-re való átmenetet, akkor az ilyen praktikáktól függő módon 2,2 vagy 1,6 százalékponttal kell majd levinni a deficithányadot jövőre.
Nem lehetetlen feladat, de van vele két baj. Az egyik: költségvetési megszorítás mellett nem nagyon látszik elérhetőnek a 2024-es évben sem az érezhető gazdasági növekedés. Még akkor is nehezen jön ki a matek, ha a növekedés zömét a fogyasztás nekilendülése hozná, ahogyan azt Nagy Márton miniszter többször kilátásba helyezte, és amihoz a bankok hitelnyújtási aktivitását rábeszéléssel és fenyegetéssel fel akarja piszkálni. A fogyasztás-hajtotta növekedés újbóli megjelenésével ismét lendületet vehetne a fogyasztóiár-emelkedés. Egyébként a költségvetési egyenleg stabilizálása a három százalékos EU-limit alatti tartományban nehezen elképzelhető az adó- és járulékteher erőteljes növelése nélkül. Ez így együtt szinte bizonyosan odavezetne, hogy nem az öt, hanem hét vagy afeletti éves inflációs ráta állna elő 2024-ben.
A nemzetközi szervezetek (legutóbb a Nemzetközi Valutaalap, az IMF) prognózisaiban már megjelent, hogy az eddig gondolt és a magyar hatóságok által említett inflációs pályánál magasabb árszintemelkedés várható 2024-re. Még akkor is, ha a magyar gazdaságpolitika nem próbálkozik az árakba, kamatokba, üzleti kalkulációkba való további beleszólással, és egyéb versenygyengítő praktikákkal.
Minden komolyan vehető elemzés azt hozza ki, hogy a magyar többletinfláció egyik oka a verseny lefojtása, és annak eszközeként a piaci árakba való ad hoc, politikai szempontú kormányzati beavatkozás.
Amit hallani kormánykörökből, sajnos nem bíztató. Így nehéz azt remélni, hogy bárki elragadná Magyarországtól az inflációs bajnoki posztot.
Le fog esni az álla! 
