Már eleve kérdéses, hogy Trump elnöksége alatt bármely lényeges szakterületen kialakul-e konzisztens, számítások alapjául szolgáló vonalvezetés. Vagy inkább a világ jelenleg legfontosabb országának nagyhatalmú vezetője sajátos improvizáló módján alakítja az amerikai gazdaságot és annak külső kapcsolódását?
Hogy lesznek jelentős gazdaságpolitikai döntések, az világos. Még nem lépett hivatalba, kormányának a tagjai sincsenek jóváhagyva, de Trump bejelentései folyamatos munkát adnak az elemzőknek.
Választási beszédjeiben voltak visszatérő toposzok, így a vámvédelem, a gazdasági protekcionizmus új, magasabb szintre emelése. A szabadpiac gondolatáról a régi korok merkantilista felfogása irányába akar visszalépni, még az előző négyéves republikánus kormányzat intézkedéseihez, majd Biden elnök döntéseihez képest is. Ahogy a kampányban mondta: a meglévő vámokon felül 60 százalék vámteher lesz a kínai termékeken, 20 százalékos tarifa minden más országgal szemben. Legújabban, immár a kampányon túl, megválasztott, ám még hivatalban nem lévő elnökként, a legfrissebb – de egyáltalán nem biztos, hogy e témakörben az utolsó – bejelentése szerint az első elnöki munkanapján Kína kap (pluszban?) 10 százalék vámemelést, Kanada és Mexikó pedig 25 százalékos vámot.
Lehetséges mindez? Az utóbbi két országgal az Egyesült Államok szabadkereskedelmi szerződésben áll. Minden szerződést meg lehet szegni, de azért mégis…
Továbbá: a durva egyoldalú vámemelésre szokott válasz érkezni. Az pedig az amerikai exportőrök pozícióját rongálná. Az amerikai szójaexportőrök egyáltalán nem gondolhatják jó ötletnek a vámháborút. És azok az amerikai termelők, amelyek az árujukhoz importból szerzik be az alkatrészeket, alapanyagokat, közbülső termékeket, az importvámok emelése után azokhoz sokkal drágábban jutnak hozzá. De akkor sem járnak sokkal jobban, ha bekövetkezne az, amit a vámok megemelésétől remélnek a merkantilizmus hívei. Nevezetesen: majd akkor a hazai termelők állítják elő a szóban forgó cikkeket a vámvédelem sáncai mögött. Ha a belső piacon kell majd beszerezni mindazt, amit eddig megfizethető áron megvettek a világpiacon, akkor az bizony a korábbinál sokkal többe fog kerülni, lerontva a végtermék ár-versenyképességét.
Fotó: Depositphotos
A vámok ügyében egyelőre azt tudni, ami a kampány során és azóta elhangzott, meg ami történt az utóbbi nyolc évben. Önnyugtatásként elmondható, hogy az eddigi deklarációk, a politikai nagyotmondások még a tényleges kormányzást megelőző időszakhoz sorolandók: a politikai kampányban sok minden elhangzik, a kampánypolitikus-alkat nem könnyen áll le erről az üzemmódról a voksok összeszámlálása után sem. De talán más lesz a tónus majd már hivatalban, amikor megvannak a tárcavezetők, a szakminiszterek, a döntéselőkészítő szakapparátusok.
Ezért is várta nagy érdeklődés a legfontosabb tárcákra kiszemelteket. A külügyminiszter, a nemzetbiztonsági főtanácsadó, az ENSZ-nagykövet pozíciójára jelölt személyeket bizonyos megnyugvással fogadta a szakmai közvélemény ott és külföldön. Más területeken azonban nagyon fura jelöltek kerültek elő: mintha a Fox televízió ismert arcai, vagy Trump leglojálisabb támogatói jutottak volna az elnökjelölt eszébe, teljesen függetlenül attól, hogy áll-e adminisztratív képesség, gyakorlat vagy releváns szakmai ismeret az illetők mögött.
A gazdaságpolitika vitelében a pénzügyminiszter személye kulcsfontosságú, így nagy érdeklődés és lázas találgatás övezte a kiválasztási folyamatot. Trump kezdettől fogva az amerikai nagytőke vezető személyiségeiben gondolkodott. Láthatóan imponálnak neki a pénzpiac nagyjai, akik hatalmas vagyontömeget hoztak létre vagy menedzseltek sikeresen. Ő maga az apjától örökölt nagy ingatlanvagyonnal és későbbi üzleti vállalkozásaival vegyes eredményt tudott csak felmutatni; Trump a maga szakmai előéletében hatszor jelentett csődöt.
Kampánya derekán már jelentős üzleti körök álltak az oldalán, noha nagyon eltérő háttérrel. Musk, a tech-milliárdos a maga elektromos autójával egészen más érdekeket képvisel, mint a nyersolajbiznisz, megint más az agendája a Wall Street pénzembereinek. Előre látható, hogy folyamatos csaták zajlanak majd a 78 éves elnök figyelméért.
Látható, hogy Musk, bár szinte beköltözött Mar-a-Lago-ba, mégsem tudta elérni, hogy az ő favoritja legyen a pénzügyi tárca várományosa: ő a keresési folyamatban Howard Lutnick, a Cantor Fritzgerald elnöke mögé állt, végül azonban Trump a kereskedelmi minisztérium (Commerce Department) élére nevezte meg Lutnickot. A Treasury vezetőjének pedig Scott Bessent-et választotta, noha Bessent, a Key Square Group alapítója, Musk jellemzése szerint túlságosan „business as usual”. Szokásos üzletmenet? Pont ez az, ami megnyugtatta a pénzügyi élet szereplőit. Aligha várható, hogy a szenátusi meghallgatáson nagy ellenállást kellene leküzdenie a jelöltnek (meg az őt jelölő elnöknek).
Bessent korábban a demokratákat támogatta adományaival, és a republikánusok szemében vörös posztónak számító Soros György üzleteiben is részt vett. A demokrata-kötődés azonban mégsem kizáró ok; Trump is bejáratos volt a demokrata körökbe, sőt bizonyos összeggel egykoron még magát Kamala Harrist is támogatta. Ami inkább Bessent ellen szólhatott a kiválasztási folyamatban, az pontosan az, hogy mint gyakorlott és képzett gazdasági ember, nem olyan hőfokon lelkesedett Trump védővámos, protekcionista ötleteléseiért, mint egyéb, alkalmazkodóbb jelöltek.
Ugyanakkor Bessentnek is van politikai vénája, amint az látszik az eddig közzétett „háromszor hármas” programjából:
- le kell vinni a szövetségi állam költségvetési hiányát a GDP 3 százalékos mértékére 2028-ig (jelenleg mintegy 6 százalék a GDP-arányos deficit);
- be kell állni a 3 százalékos gazdasági növekedésre;
- további 3 millió hordó nyersolajat (vagy annak megfelelő egyéb energiát) kell termelni naponta Amerikának.
Az utóbbi programpont csupán számszerűsíti Trump kampányszövegét. Trump gúnnyal szólt a Biden-kormányzat alatt meghozott környezetvédelmi, zöldítési szabályokról, és inkább azt üzente az olajszektornak, hogy „drill, baby, drill” – azaz tessék nyugodtan fúrni olaj, gáz után. Egyébként Bidenék is sokat lazítottak a kitermelési szabályokon a poszt-covidos energia-drágulás miatt. Az olajcégeknek nem is a kitermelési szabályokkal van bajuk, inkább a csővezeték-fektetést nehezítő környezetvédelmi regulációval. Nem nehéz kitalálni, hogy a nagy deregulálási lendületben elsők között éppen ezeknek ugrik majd neki az új adminisztráció, amely tetején klímaszkeptikus személyek állnak.
Bessent pontjai közül a legérdekesebb kétségtelenül a költségvetési deficit komoly visszavágására vonatkozó mondása. Valóban „helyzet van” az amerikai szövetségi állam adósságai körül. A Kongresszus Költségvetési Hivatal (Congressional Budget Office – CBO) előrejelzése szerint az eddigi trendek folytatódása esetén a föderáció bruttó adóssága a mostani 99 százalékos mértékről tíz év alatt a GDP 122 százalékára emelkedne.
Az eredeti Trump-i ígéretek még nagyobb eladósodást indítanának el. A kampány során rengeteg és igen költséges adómérséklést lengetett be a jelölt. A borravaló adómentessé tétele (amelyet másnap Orbán Viktor is felfedezett kiváló ötletként) csak egy, és nem is a legnagyobb bevételkiesést okozó ügy. Trump beszélt a túlóra adóterhének, valamint a társadalombiztosítási befizetéseknek a mérsékléséről: a Tax Policy Center számításai szerint ezek tízéves távon 3,6 trillió (trillió: itt ezermilliárd) dollárt tennének hozzá az adósságállományhoz. Trump azzal is kampányolt, hogy eltörölné a szövetségi és helyi adókedvezmények mostani felső korlátját; ez nagy ajándék lenne a gazdagoknak, ám évtizedes távon 1,2 trillió dollár adósságnövekményt okoznának az amerikai államnak. És ott van a biztosra vehető vállalati adócsökkentés: a 15 százalékra levitt társasági adó további 600 milliárd dollár bevételkiesés a szövetségi államnak.
Ezeknek az ígéreteknek a fényében valószínűtlennek (vagy mondjuk így: ambiciózusnak) tetszik a 3 százalékos hiánymaximum. Az egyébként megegyezik az EU-ban érvényes deficit-korlát mértékével, amelyet Magyarország 2020 óta meg sem bír közelíteni.
Az adók és kiadások terén azonban az elnök keze meg van kötve. A Szenátust nem tudja megkerülni; és bár a Republikánus Párt jelenleg (legalább két évig) egyidejűleg uralja a törvényhozás mindkét házát, az elnöki adminisztráción túl, ez ideig sosem volt egyszerű sem a nagy kiköltekezést, sem pedig a nagy költségvetési megszorításokat végigvinni a törvényhozáson. Ahol viszont szabad keze van az elnöknek, az a vámok ügye, különösen azáltal, hogy Trump a vámkivetést újabban összeköti a nemzetbiztonsági vonatkozásokkal: az északi és déli határokon átjutó menekültek és a drogok miatt (??) lesz vámemelés.
Az esetleges egyoldalú és súlyos vámkivetés következményei érthetően foglalkoztatják a világpiaci elemzőket, európai intézményeket. (A vám-téma részletesebb kifejtését lásd később.)
Azt azonban nagy biztonsággal el lehet mondani, hogy a vámbevétel a modern államok életében már régen másodlagos jelentőségű bevétel, így az a Trump-i magyarázat, hogy a nagy adócsökkentéssel nem lesz gond, mert a vámok beszedésével bőven kárpótolja magát az állam – egyszerűen nem állja meg a helyét.
Talán a dereguláció hozhat többlet gazdasági növekedést? És azon keresztül lassul az állami eladósodás aránya? Ennek vannak elvi esélyei. A Biden-kormány a működésének négy éve alatt (2024 októberéig számolva) sokkal több lényeges gazdasági törvényt, szabályt alkotott, mint a megelőző kormányzatok.
A deregulációnak láthatóan lenne tere. Bizonyosra vehető, hogy az új kormányzat egy sor szabályt hatályon kívül helyez. Az viszont, hogy egy ilyen irányváltástól mi várható az állami kiadások nagyságát illetően (vagyis: ténylegesen mennyit lehet megtakarítani az állami kiadásokból és másfelől az üzleti szereplőket érintő terhekből), sokkal összetettebb ügy, mint csupán az állam szabályzói aktivitásának visszafogása, törvényi változtatások visszacsinálása.
Márpedig, ha a jelentős adócsökkentést nem képes rövid időn belül és érdemben ellensúlyozni az állami kiadási oldal lefaragása, valamint nem származik lényeges növekedési többlet a deregulációból, akkor felgyorsul az Egyesült Államok adósságnövekedése. Az pedig kiszorít másokat a globális megtakarításokból – így pedig magas marad a nemzetközi kamatszint.
Ez pedig igen rossz hír lenne az adós nemzeteknek. Ilyen Magyarország is. A továbbiakban ezért az amerikai gazdasági folyamatoknak és a gazdaságpolitikának (ha lesz ilyen) a várható alakulását próbáljuk körvonalazni, alapvetően az európai gazdaságot és benne a magyar gazdaságot érintő hatásokra tekintettel.
A Benchmark rovat cikkei itt olvashatók el.
És ha már ott van, hivatalos találkozója is lesz Rómában. 
