Bod Péter Ákos: Szétterülő infláció, lassú ereszkedés – kockázatokkal

Az év vége felé talán a megelőző hónapok szintje felé emelkedhet a volumenindex, de azzal együtt valószínűsíthető az egész éves output-mutató stagnálása: a legtöbb elemző a mínusz egy és a plusz egy tartományába várja az idei GDP-változást. A legoptimistább a kormány, de csak másfél százalékos éves növekedéssel: erre az előrejelzésre alapozta az éves költségvetést. A Magyar Nemzeti Bank (MNB) taktikusan a nulla plusz másfél százalékos sávot nevezte meg a friss inflációs jelentésében: ezzel a jegybank formailag nem veti el a kormányzati másfél százalékos növekedési prognózist, de a sáv kinyitásával tartalmilag közebb áll az elemzői közösség konszenzusához, amely nullával kezdődik.  

Megjegyzendő, hogy a nemzeti jövedelmi mutatókat és általában a nemzeti számla adatait a KSH rendszeresen felülvizsgálja adattisztítás és a szezonalitás figyelembevétele miatt, ami egyébként nemzetközi gyakorlat. A külkereskedelmi mérlegben is szoktak komoly adattisztítások lenni. A múlt tehát még alakulhat. Az évkezdet karakterén viszont a statisztikai korrekciók már aligha változtatnak: a választási költekezéssel túlfűtött 2022-es esztendő elejéhez képest, de az egész tavalyi évhez viszonyítva is gyenge most a magyar gazdaság átlagos teljesítménye, és ilyen is várható idénre. 

Ez a stagfláció első fele. A második az infláció. Sokakat meglepett, hogy milyen magas szinten állt be a pénzromlás üteme, amelyről már megvannak az első negyedéves adatok. Azok értelmezése előtt e vonatkozásban is elmondható, hogy mint minden statisztikai mérésnek, az árszintváltozási indexnek is vannak hibái. A kialakult gyakorlat szerint azonban a KSH nem tesz közzé utólag korrigált adatokat. Mindenesetre a szokásos fogyasztóiár-indexek egyértelműen azt mutatják, hogy a magyar gazdaságban az év elején a teljesítmény stagnálásához igen komoly infláció társult.

Inflációs mutatók 2023 márciusában

Nem mindenkit lepett meg a fogyasztóiár-index mértéke, ugyanis már korábban észlelni lehetett a magyar inflációs folyamatok egyik lényegi sajátosságát, már azon kívül, hogy az utóbbi hónapokban éllovas lett az Európai Unión belül. Ez a sajátosság pedig az, hogy az áremelkedés hamar túlterjedt a feldolgozatlan élelmiszerek és az energiahordozók cikkcsoportjain, amint azt a maginflációs index magas értéke mutatta. Ezt itt már tavaly év vége felé megállapítottuk (laptársunk, az Mfor.hu oldalán - a szerk.), amikor megjelentek a 2022. októberi adatok, melyek szerint 21 százalékkal nőttek a fogyasztói árak az előző év októberéhez mérve, a nyugdíjas-kosárra számolt inflációs index pedig csaknem 24 százalék volt, ám – és itt a lényeg – a maginflációs mutató is meghaladta a 22 százalékot. 

A monetáris politika felől nézve különösen aggasztó ez az adat, hiszen eszerint a változékony cikkeken, valamint az állam által befolyásolt energiatarifákon túl is elterjedt az árak nagymértékű emelkedése. Az MNB nem tehet ilyen helyzetben mást, mint hogy tovább szigorít a kamatpolitikáján, hűtve a gazdaságot – miközben az már 2022 második felében érezhetően recesszióközeli állapotba került. Mégsem várhat arra, hogy talán majd a nemzetközi energiaárak nagyot csökkennek, valamint az aszályos mezőgazdasági év után kedvezőbben alakul a termés, így már nem ismétlődik meg a piaci élelmiszerek irdatlan megdrágulása. A maginflációs mutató ugyanis olyan kosarat mér, amelyben szolgáltatások, feldolgozott termékek, tartós fogyasztási cikkek vannak: ha ezek is 20 százalék feletti ütemben drágulnak, akkor az tartós aránytalanságot, túlkeresletet jelez. 

Ilyen helyzetben nem marad más, mint az általános kereslet visszafogása. Abban elől járhat(na) az államháztartás a maga kiadásainak erőteljes visszafogásával, és ha az sem elég, akkor az adóterhek növelésével – az utóbbit viszont a jegybank nem tanácsolhatja, mert bár az adó, mint minden elvonás, csökkenti a háztartások, gazdasági szereplők elkölthető jövedelmét, a megnövelt adóteher növeli a költségeket. Az pedig hamar áremelkedésben jelenik meg a gazdasági folyamatokban. 

Ha azonban a kormány nem akar vagy nem képes nagymértékben csökkenti a kiadásain, akkor bizony élesedik a konfliktus a jegybank és a kormány között. Az előbbi – jobb eszköz híján – még inkább viszi felfele a kamatot, míg az utóbbi sok ok miatt sérelmezi a monetáris szigorítást. A magasabb kamatszint drágítja a kölcsönforráshoz jutást, márpedig a legnagyobb adós maga az államháztartás. A drága kölcsön továbbá visszafogja a vállalati, családi hitelfelvételt, ezáltal további recessziós hatással jár: ez sincs a kormány ínyére. 

Most, 2023 elején tisztán látszik a stagflációs jelleg, holott az MNB eljutott az eszközei határához: a magyar kamatszint extrém mértékű. Nem magához az inflációs ütemhez mérve, hiszen a hivatalos magyar 13 százalékos alapkamat még mindig jelentősen negatív reálértékű a 25 százalékot meghaladó fogyasztói árakhoz képest, de más a kép nemzetközi összevetésben. Az Európai Központi Bank (EKB) kamata 3, a Fed-é 4,75 százalék, a cseh és a lengyel nemzeti banki irányadó kamatok a 6 és 7 százalék közötti sávban vannak, de még az eléggé inflációs Romániában is sokkal mérsékeltebb a kamatszint: a román jegybank 6 százalékon fogad betétet és 8 százalékon nyújt fedezett (lombard-) hitelt, mégis stabil a lej árfolyama. Ráadásul nem az alapkamat az érdekes a magyar esetben: az effektív magyar monetáris politikai eszköz 18 százalékos kamatozású.

Ilyen roppant magas rövidtávú kamat alkalmazásának az árán lehetett elérni, hogy a tavaly 400 forint/euró szint fölé gyengülő árfolyam az év elején visszatérjen a 370-380-as árfolyamsávba. Az pedig azért döntő ügy az MNB számára, mert a tartós fogyasztási cikkek belendülő ár-drágulását nagymértékben a gyenge forintárfolyam indokolta: az importőrök kénytelenek voltak folyamatosan feljebb árazni termékeiket.  

A 2023. márciusi adatokban nem az volt tehát a kellemetlen meglepetés, hogy az újságcímekben szereplő (’headline’) inflációs adat még mindig 25 százalék fölötti, hanem hogy a maginfláció is annyi. Az árnövekedés ezek szerint mégis kiterjedt a javak és szolgáltatások csaknem teljes körére. Mégpedig olyan hónapokban, amikor már csak tavalyi emlék a nagyvonalú állami pénzbőség, sőt a 2023 eleji béremelések komoly mértékben lemaradtak a fogyasztói árak növekedési ütemétől, azaz nagy reálbéresést szenvedtek el széles rétegek. 

Lehetséges-e ilyen viszonyok között gyors dezinflációt megvalósítani? Különösen úgy, hogy a miniszterelnök már nyilvánosan beígérte az év végére az egyszámjegyű inflációt? Nos, maga a dezinfláció máshol már erőteljesen haladó folyamat.  Az Eurostat adatai szerint az euróövezet országaiban a fogyasztóiár-index növekedése már 2022 októberében elérte a csúcsot (10,6 százalékkal), és 2023 márciusában az előzetes adatok szerint csupán 6,9 százalékos az index. De érdekes az összetétele is, mert természetesen másként alakultak ott is az élelmiszerárak, az energia ára és az egyéb termékeké, amelyeknek jóval nagyobb az arányuk a családok fogyasztási kosarában.

Hó/hó inflációs ráta a fogyasztási kosár cikkcsoportjaik egy év alatt (az Eurostat adatai alapján)

A többségében a magyar szintnél jóval tehetősebb országokból álló euróövezetben a tavalyi nagy inflációs hullámot elsősorban az energia drasztikus megdrágulása hajtotta fel, másodsorban az év végén az élelmiszerárak emelkedése. Ezzel szemben a fogyasztási kosár nagyobb felét kitevő szolgáltatások és a tartós iparcikkek kevésbé drágultak. Most az energiaár-emelkedés már mögöttük van, de az élelmiszerek árindexe továbbra is elég nagy. Igen ám, de a gazdagabb országokban élelmiszerre a családi jövedelem kisebb hányada megy el (minden ötödik euró, és abban már benne van az ital, dohány is). Az iparcikkek inflációja nem túl nagy, de azért tartós, mint ahogy a szolgáltatásoké is, ezért az EKB továbbra is szigorú monetáris politikáról beszél. Az viszont jól látszik, hogy az infláció megszelídült. 

Ez azonban nem a mi helyzetünk. A magyar dezinfláció ütemét az tartja fent, hogy a még mindig kellemetlenül magas élelmiszerárak magukkal húzzák az teljes fogyasztói kosár indexét. Társadalmilag pedig más a mi esetünk: a családi büdzséből sokkal nagyobb arányt tesz ki ez a cikkcsoport, mint a Nyugaton. De még ha mérséklődne is az élelmiszerinfláció, mellé társultak most már minálunk a szolgáltatások, iparcikkek. Ezek drágulása mellett sokkal kevésbé lehet elvárni, hogy az energia világpiaci áresése és az élelmiszerhelyzet stabilizálódása magától levigye az inflációt. 

Ami a tapasztalatok szerint képes megtörni a beragadt inflációt, az a gazdasági visszaesés – amit senki sem kíván. Másfelől viszont minden élénkítési próbálkozás garantáltan felfele nyomja az árakat, de mindenképpen mérsékli a megindult dezinflációs folyamatot. 

Ezért veszélyes az olyan gazdaságélénkítési politika, mint amelyet Nagy Márton képvisel – egyből lerontva az MNB inflációszelídítési erőfeszítéseit. Ha az élénkítő hangok jutnak el a legfőbb döntéshozó füléhez, akkor könnyen odavész a dezinflációs folyamat (lásd a szerző Mfor.hu-n publikált másik cikkét).

További ismeretlen lett a költségvetés helyzete. Az első hónapokban felgyűlt deficit önmagában is aggasztó, de különösen a friss inflációs adatok ismeretében. Hiszen a 25 százalékos fogyasztóiárszint-növekedés elvileg képes lenne eltüntetni a hiányt, mivel az adóbevételeket dagasztja az infláció. Ha a kiadásoknál nem indexál az állam, akkor a kiadási oldal reálértékét leapasztja az árnövekedés, de a bevételi oldallal nagy baj nem lehet. 

Most azonban a magas szinten beragadt infláció ellenére lett nagy a hiány. Annak finanszírozása egyre drágább, a kiadási oldali kurtítások pedig egyre jobban fájnak. Félő ezért, hogy a kormány politikai reflexe az lesz, hogy csöndben feladja az infláció elleni igazi fellépést. A miniszterelnöki ígéret nem teljesülése esetén a kormánysajtó talál majd felelőst. A mohó kereskedőket, pénzsóvár bankárokat, a külső gazdasági tényezők előnytelen alakulását, az MNB késedelmességét – bármit.