A magyar közvéleményben a hivatalos alsó bértarifa leginkább jóléti ügyként jelenik meg. Ezért is szerepel évek óta a kormányzati öndicséret plakátjain: „megemeltük a minimálbért”. Ezért tették be a nemzeti konzultáció kérdései közé: „A minimálbért 200 000 forintra kell emelni, mert ez is biztosítja, hogy a gazdasági növekedésből ne csak a vállalatok, hanem a magyar emberek is részesüljenek”. Magyar ember legyen a talpán, aki nagyobb rákészülés nélkül argumentált választ tud adni arra, hogy valóban a) „a lehető legyorsabban meg kell emelni a minimálbért a magyar (és nem magyar) munkavállalóknak” minálunk, vagy b) „most nincs szükség a minimálbér emelésére”.
A kormányzati kérdőíven harmadik vagy negyedik választási lehetőség nincs, holott a mikor és mennyit kérdésre többféle értelmes válasz adható. Különösen, ha a válaszadó tisztában van a hivatalos minimálbér alapjelentésével. Az ugyanis egy tiltás.
Olyan hatósági beavatkozás a munkaerőpiaci béralkuba, amellyel megtiltják a hivatalos bértarifa alatti szerződéskötést, akkor is, ha lenne a szerződő felek között megegyezési szándék annál kisebb bértétel mellett.
A kétszázezerre emelt tarifa hatása függene a helyi, ágazati viszonyoktól. Lehetséges eset, hogy jelentkezne potenciális munkavállaló mondjuk iskolatakarításra Dévaványán, aki 180 000 forint havi bérért hajlandó lenne dolgozni nyolcórás munkakörben, és foglalkoztatására ki is tudna szorítani a költségvetéséből az iskola, de mégsem köthető meg jogszerűen a szerződés. Ilyen helyzetben – amely nem elvont példa, hanem napi munkaerőpiaci dilemma – többféle folytatás következhet be.
Az egyik: az iskola összekaparja valahogy a szükséges többletpénzt, valami más kiadásról lemondva, és alkalmazza a jelentkezőt a törvényileg megemelt szinten. A másik: kényszerűségből lemond a munkakör betöltésétől - majd a lehetségesnél elhanyagoltabbak lesznek az osztálytermek. Harmadikként megeshet, hogy hatórás munkára veszi fel a jelentkezőt, mert az a 150 ezer kijön az intézmény költségkeretéből; ez ugyan egyik félnek sem annyira jó, mint ha nem lenne állami intervenció a béralkuba.
Az üzleti vállalkozások munkaerőiránti kereslete más, mint a kötött bérkeretű intézményeké. A cégnél nem annyira a bérkeret, mint a gazdaságos foglalkoztatás az igazi korlát.
Nyereségelvű vállalkozás akkor tud és hajlandó felvenni egy újabb munkavállalót, ha az illető a foglalkoztatásával járó költséget meghaladó értéket hoz létre. Gyakorlott, termelékeny munkavállalót máshol is megbecsülnek, az ilyenek bére jóval meghaladja a hatósági minimumot.
A képzett dolgozók nem érinti közvetlenül az, hogy mi a legalacsonyabb jogszerű órabér vagy havi bér. A minimálbér jelentős megemelése rá csak másodlagos hatással jár, például azáltal, hogy ha a kezdők, a legkevésbé képzettek órabére jelentősen megnő, akkor a termelékeny munkásnak a minimálbéresekkel szembeni bérelőnye mérséklődik. Ilyenkor bizony az előbbi bérharcba fog korábbi relatív helyzetének a helyreállításáért. A vállalat számára a jelentős emelésről szóló adminisztratív döntés hamar költségnövekedést hoz.
Ezt az érvet világosan kifejtette a munkaadói oldal képviselőjeként Rolek Ferenc, amikor arról beszélt, hogy a bruttó 200 ezer forintos minimálbért a Munkaadók és Gyáriparosok Országos Szövetsége csak úgy tudja elképzelni, ha jelentősen csökken a bérekre tapadó közteher, legfőképpen a szociális hozzájárulási adó.
Ennek hiányában a 20 százalékos béremelés sok vállalatot sodorhat nehéz helyzetbe, ami ellen elbocsátásokkal védekezik, de várható a vállalati csődök elszaporodása is. Rolek Ferenc értékelése szerint a magyar bérszint nem indokol most további gyors béremelkedést, mert a béreink a gazdaság teljesítményével és a termelékenységgel szinkronban vannak, vásárlóerőt tekintve nincsenek elmaradva a régiós szinttől.
Az ügynek külön érdekessége, hogy ezzel szemben a kereskedelmi kamara vezetője nem sokallta a kormány konzultációs kérdőívében szereplő kétszázezer forintot, sőt még rá is tromfolt. Pedig hazai tulajdonú mikro-, kis és közepes méretű cégeknél, amelyek a Kamara tagjainak nagy többségét kiteszik, jellemzően sokkal nagyobb a bérköltségek aránya a termelési kiadások között, mint a nagyobb méretű vállalatoknál, valamint az ügyben meg nem szólaló multinacionális cégeknél. Márpedig egy további általános bérteher-növekedés nem-szimmetrikus sokkot okozna: a nagyvállalatoknál csekély, a kisebbeknél sokkal nagyobb költségnövekménnyel járna a bérplafon megemelkedése és a tovagyűrűző béremelkedés. Nem nehéz kitalálni, hogy melyik vállalati körben jelentős a mai minimálbéren vagy éppen csak afölött fizetett munkavállalók aránya. Ahol sok ilyen munkakör van, ott lökésszerű bérköltség-növekedés következne be – ha minden foglalkoztatottat megtartanának. Erre azonban egy sor vállalat nem lesz képes – és akkor valóban vagy az következik be, amire az MGYOSZ alelnöke utalt (elbocsátás, több csőd), vagy színlelt hatórás szerződésekkel és egyéb praktikákhoz fordul a kisvállalkozó, ha a céget életben akarja tartani.
Az ügynek sokféle közgazdasági vonatkozása van, egyebek mellett az infláció ügye. A szociális partnerek között korábbi tárgyalásoknál az éves 3 százalék volt a kalkuláció alapja. Most azonban annak csaknem kétszeresénél tartunk. Ez valóban érv lehetne a szokásosnál nagyvonalúbb emelés mellett. Másfelől az európai rekorder inflációnk miatt joggal aggódó kormányszervektől és az MNB-től elvárható, hogy mérsékletességre intsék a feleket.
Kiket is? A munkavállalók aligha hajlandók elmélyedni a makrogazdasági egyensúly ügyeiben – nem Németország ez itt, ahol ugyanis a politikailag és szakmailag egyaránt erős centralizált szakszervezetek képesek kikalkulálni az inflációt még nem gyorsító, a vállalati csődök gyakoriságát nem növelő bérkövetelés optimális nagyságát. Minálunk a szakszervezeti szervezettség csekély (a munkahelyeknek talán egytizedét teszi ki). A munkaadói oldalon pedig, lám, van olyan szereplő, aki politikai helyezkedésből vagy egyéb megfontolásból különösebb kalkuláció nélkül támogatja a kormányzati PR-be foglalt emelési szándékot.
Nem nehéz tehát belátni, hogy a minimálbér ügye (is) politikai kérdés. A jövő év tavaszán esedékes választás előtt a politikai erők – egyébként mind a két oldalon – a szokásosnál nagyobb emelés mellett vannak. A gazdasági viszonyainkhoz, így a termelékenységhez, árszinthez, a bérszerkezethez illeszkedő mértéket nyilván senki sem számította ki. De nem is kapna nagy figyelmet. Mégsem felesleges megtekinteni a mostanra kialakult bérarányokat, figyelembe véve az európai helyzetet, de legfőképp a közvetlen térségünk viszonyait.
Az Eurostat statisztikái szerint – nem meglepő módon – a magyar minimálbér a közös valutára átszámítva Európában hátul kullog. Csak a bolgár mértéket előzi meg, elmarad a román szinttől is az Eurostat módszertana szerint.
Ugyanakkor tudható, hogy a minimálbér mint, munkaerőpiaci intézmény nem is mindenhol létezik, ahol pedig van ilyen, nem mindenhol egységes (nálunk sem, hiszen a képzettségtől függően kettő van), továbbá lehet kötelező, de csupán ajánlás is. Továbbá a nemzetközi összevetést nehezíti a nemzeti valuták megléte (éppen a lista végén állóknál: a magyar, román, bolgár esetben), hiszen az adott ország valutájának az évi gyengülése vagy erősödése le vagy fel mozgatja az euróban mért nemzeti értékét. Annak is van persze valami információtartalma, hogy az egyik ország minimálbérese mennyit keresne euróban, ha egy másik országban lenne minimálbéres, de az igazán életszerű vonatkozás az, hogy az adott ország létfenntartási költségeihez, árszintjéhez képest általában mit ér a bérjövedelem, és annak hivatalos minimuma. Ezt a vásárlóerő-paritáson számolt (PPS-módszertan szerinti) adatok fejezik ki.
A szociális funkció megítéléséhez pedig fontos tudni, hogy a minimálbér miként is viszonyul az átlagos helyzetű (statisztikai kifejezéssel: medián) munkavállalói bérjövedelemhez. A béradatok számtani átlaga (amelyet a magyar statisztika szokásosan használ) némileg félrevezető, mert a kevés számú kiugróan magas menedzseri kereset jól megemeli az átlagot. miközben a munkavállalók nagyobb fele keres e számtani átlag alatt. A bérek medián értéke viszont az, amely alatt ugyanannyian találhatók a bérlistán, mint ahányan felette. A különbség nem kicsi. A nemzetgazdaságban a teljes munkaidőben foglalkoztatottak bruttó átlagkeresete 2021 első félévében 415 800 forint volt, a bruttó medián kereset viszont csak 328 100 forintot tett ki, azaz a medián kereset 21 százalékkal volt kisebb az átlagkeresetnél. Aki tehát 330 ezer forintot vitt haza, a bérjövedelmi sorban valójában a középen állót némileg meghaladó összeget mondhatott magának, holott 85 ezer forinttal elmaradt az „átlagostól”.
A tényleges munkaerőpiaci helyzetről ezért igazából a medián bérjövedelmek nagysága ad értelmes összehasonlításra alkalmas képet, ráadásul nem a valutaárfolyam szerint átszámolva euróra, hanem figyelembe véve a helyi árszintet, és ezáltal a bérjövedelem hazai vásárlóerejét. Miután a ledolgozott órák száma is különbözik országonként, a legalkalmasabb mérce az órabér. A 2018-as évről rendelkezésre álló adatok szerint is a sor vége-felé állunk, de ha a hazai (európai összevetésben alacsony) árszinten vesszük a magyar bruttó átlag (medián-) órabéreket, akkor már mögöttünk van a litván, lett, portugál és bolgár órabér, nem is beszélve az albán és a szerb adatról. A román viszont ebben a statisztikában is megelőzi a magyart – ami elgondolkodtató adat.
Ehhez a medián órabérhez célszerű hozzámérni a minimálbéres jövedelmének nagyságát. A lent bemutatott nemzetközi adatok szerint az utóbbi időkben kialakult magyar minimálbér az átlagbérekhez képest nem számít alacsonynak. Sokat persze azért nehéz leszűrni a nemzetközi összehasonlításból, mert az adórendszer, a szociálpolitika, a munkaerőpiaci szabályrend, és nem kis mértékben az üzleti morál különbségei miatt a minimális bér fogalma és jelentősége igen eltérő lehet: az észt vagy a cseh rendszerben ez az intézmény valóban azt a legalsó, messze az átlagos bérszint alatti jogi korlátot jelenti, amely alatt nem köthető munkaszerződés – de így kevesekre is vonatkozik. Nálunk azonban részben ténylegesen, részben különféle szabálykerülő taktikáknak betudhatóan igen sokan ezt a bértarifát mondhatják magukénak.
Az ezekből az adatokból kikerekedő kép: a mai magyar minimálbér relatív nagysága nem kiált radikális változtatás után, a medián jövedelemhez képest nincs lemaradva. A nyugati bérszinttől azonban roppant mód leszakadt, és néhány gyorsan növekvő ország a térségben e téren is elénk került. Ám az elmaradásunknak az oka nem maga a minimálbér-szabályozásunk, amin egyetlen adminisztratív döntéssel lehetne változtatni, hanem egy ennél súlyosabb körülmény: a magyar bérszint bizony alacsony. Ám alacsony a magyar munkatermelékenységi szint is, amint erről nemrég itt már szó esett.
Ezen pedig politikai akarattal nem lehet változtatni. Az egész társadalmi-gazdasági rendszer határozza meg azt, hogy a magyar munka mekkora értéket állít elő, azaz honnan indul a bérek, nyereségek, adók, járadékok országon belüli osztozkodása.
Erre már érdemes felfigyelni. 
