A magyar fejlődés a 2008-as válság óta a térségi minta szerint, az uniós átlagot meghaladva alakult a makrogazdasági adatok egy csoportja alapján, mint amilyen a GDP növekedése, a munkanélküliségi hányad. Ha viszont az életszínvonalat, a lakossági fogyasztást nézzük, a történelmileg példátlan külső jövedelmi és tőketranszferek ellenére nem érződik érdemi felzárkózás. A tényadatok szerint nem érzékelési hiba vagy felzárkózási türelmetlenség mondatja az utca emberével és az elemzőkkel egyaránt, hogy nem közeledünk a hagyományos viszonyítási keretbe tartozó osztrák-német térséghez. Sőt időközben a volt tervgazdaság közül többen megelőztek minket egy főre jutó nemzeti jövedelemben, fogyasztásban, vagy sokat ledolgoztak korábbi előnyünkből, amint a román adatok mutatják.
Ha megnézzük a magyar munkatermelékenység alakulását, kezd érthetőbb lenni, hogy miért is maradt fenn a gazdasági fejlettségi, munkajövedelmi, életszínvonalbeli szakadék a nyugati országokhoz képest. Ma is él olyan illúzió még szakmai körökben is, hogy nálunk viszonylag magas a termelékenység, miközben alacsony a bérszint, amely egy megközelítésben nagy versenyelőny, a gyors növekedés sikerképlete. Másfelől nézve persze ugyanebből a tételből a magyar emberek súlyos kizsákmányoltságát is le lehet vezetni.
Ennek az állításnak volt valóságalapja az 1990-es évtizedben, amikor a térségben (a cseheket kivéve) nálunk volt a legnagyobb a termelékenység, általánosan alacsony keleti bérszint mellett. Ám reálisabb képet nyerünk mostani gazdasági viszonyaikról, ha szemügyre vesszük a termelékenység alakulását (lásd: az MNB versenyképességi jelentését, 2020). Eszerint gond van a szinttel, de különösen a trenddel: az áttekintett hosszabb időszakban minálunk nem nőtt az egy ledolgozott munkaórára jutó hozzáadott érték, így a visegrádi csoport felsőházából az átlag alá kerültünk, ezzel természetesen tartósult, sőt még szélesebbre nyílt az uniós átlaghoz mért lemaradásunk.
A versenyképességről, termelékenységről jó ideje folynak viták nálunk, részben az MNB rendszeres gazdaságpolitikai állásfoglalásai nyomán, kapcsolódva ahhoz a modellvitához, mely az „összeszerelő üzem” vagy a „tudásalapú gazdaság” dilemmái körül zajlik. E viták közepében áll az oktatás ügye.
Az őszi tanévkezdés alkalmat ad a rövid kitekintésre, noha nem rendelkezünk átfogó ismeretekkel arról, hogy valójában milyen állapotban vannak az oktatási intézmények, a tanulók és hallgatók, az üzleti kereteken belüli képzések. Továbbra is komoly bizonytalanságok övezik a közeljövőt a járványhelyzet következtében.
Széleskörű egyetértés van akörül, hogy a gazdaság fejlődése, versenyképessége szempontjából igen fontos az oktatási rendszer, annak hatásfoka. Ugyanakkor látni kell, hogy az emberi tudással, képzéssel foglalkozó társadalmi alrendszer nem kizárólag, sőt nem is elsődlegesen a gazdaság igényei szerint működik.
Ez nem is lehet másképpen, noha koronként történtek erőfeszítések, hogy az éppen fennálló termelési, gazdálkodási szükségletekhez igazítsák – hatósági eszközökkel vagy anyagi ösztönzőkkel – az oktatási rendszert, a tudományos kutatást, a szellemi értékek előállítását. Ezek az epizódok azonban nem lehettek sikeresek, részben az ismeret-megszerzés és tudásátadás társadalmi alrendszerének nagyfokú önállósága miatt, részben azért, mert az úgynevezett gazdasági igények egyáltalán nem könnyen definiálhatók, és mindenképpen gyorsan változnak.
Ma különösen igaz, hogy a munkahelyek egy része már meg sem lesz, mire a most iskolába lépő fiatalok felnőttként munkába állnának, viszont akkorra olyan munkakörökben és feladatokra keresnek alkalmas munkavállalót a cégek, amelyeknek ma talán még neve sincs. A követő technológiai szintű gazdaságokban, mint a mienk is, a fejlettebb országok mai viszonyai adnak némi támpontot ahhoz, hogy évtizedes távlatban milyen készségekre és tudásokra lesz igény, mégsem nem lehet deduktív módon egyszerűen levezetni a nemzetközi mintákból vagy pláne a mostani munkaerőpiaci feszültségekből azt, hogy mit, kiknek és hogyan kell oktatni.
Az is illúzió, hogy az oktatási rendszer határozza meg a társadalmi tudásszintet, az emberi tőkeállományt. Természetesen fontos a szerepe, de nem kizárólagos: a tudás jelentős része ’implicit’ tudás, hallgatólagos ismeret, családban és munkahelyen elsajátított, átadott valami. Gyakran kiderül a gazdasági életben elért sikerekről, hogy olyan készségek állnak mögöttük, amelyek megszerzésében nem a formális iskolai tanulmányok a meghatározók – ilyenek a vállalkozási készségek, a kommunikációra való alkalmasság, az empátia, a csapatban való együttműködés, vagy éppen az elfogadott csoportnormák megkérdőjelezésének (azaz az innovációnak) a képessége. Ezzel együtt persze az iskolai rendszer mind a tudásnak, mind a jelen és a várható jövő gazdasága szempontjából kritikusan fontos készségeknek jelentős generálója; hatásfoka tehát valóban versenyképességi faktor.
E szempontokat figyelembe véve tekintsünk rá a nemzetközi összehasonlítás bevált indikátoraira. A covid-válság előtti időszakról rendelkezésre álló adatok jelzik, hogy a hazánk számára releváns keretekben (ilyen az OECD, az EU és azon belül a V4 csoport) milyen a relatív helyzetünk.
Ismert módon viszonylag alacsony nálunk a leglényegesebb munkaerőpiaci korcsoporton (25-64 év) belül a felsőfokú végzettek aránya: 26 százalék, szemben az OECD 38 százalékos átlagával. Az is tudható, hogy kutatásra és fejlesztésre GDP-arányosan kevesebbet költünk (1,6 százalékot), mint az OECD átlag (2,6%). Ami az állami költségvetési kiadások arányait illeti, oktatási vonatkozásban a magyar adat megegyezik az OECD vagy az EU átlagával (a GDP 4,4%-a).
A kimeneti oldali kép nem megnyugtató. Míg a formális, „felmondható” tudás vonatkozásában az átlag magyar tanuló nem teljesít rosszul, aggodalomra adnak okot a 15 évesek képességeit közös módszertan szerint felmérő PISA-tesztek. Ezekben valaha jóval az OECD átlag felett volt a korábban felmért magyar generáció, az újabb adatok azonban visszacsúszást jeleznek. A korosztály kompetenciáinak vizsgált területein (matematika, természettudományok, szövegértés) nem egyformák az elért szintek, de a 2015-as felméréshez képest regisztrált javulás ellenére általánosak a gondok. Ám nem arról van szó, hogy a jó iskolákba járó magyar diákok rosszabbul teljesítenének, mint elődjeik egy évtizeddel korábban, hanem főleg azokkal van baj, akiknek nem adatott meg a jó iskola, a támogató családi háttér. Ahogy a hivatalos dokumentumok fogalmaznak: „Magyarország esetében továbbra is meghatározó szerepe van az eredményekben a diákok társadalmi-gazdasági státuszának. A jómódú és szűkösebb körülmények között élő diákok között Magyarország esetében volt a legnagyobb különbség az uniós országok között” (MNB). Magyarán: rengeteg múlik azon, hogy ki hova, milyen családba született.
A társadalmi rétegek, települési viszonyok, családi háttér miatti eltéréseket az oktatási rendszerünk tehát nem tudja mérsékelni, korrigálni. Sokak szerint e vonatkozásban sem segített a közoktatás erőteljes centralizálása, amelyről tudható volt, hogy hátráltatja az alkotó, innovatív tanári munkát, viszont az általános nívó emelését ígérte. Ez utóbbinak nincsenek jelei. A lemaradók felemelése is csak ígéret maradt. A középiskolai korban kialakult társadalmi különbségek azután tovább élnek a felsőfokú oktatásban is, kezdve a bekerülési esélyegyenlőtlenséggel.
Figyelemre méltó, hogy a kialakult helyzet ismeretében az első diploma megszerzésének ingyenességét egyaránt javasolja az MNB 330 versenyképességi pontja, és a Momentum választási programja. Az tovább bonyolítja a kérdést, hogy az ingyenesség valószínűleg a tandíjmentességet jelenti, holott az egyetemre való bejutásnak sok egyéb anyagi és kulturális korlátja van, és kisjövedelmű családokban a főidejű továbbtanulás alternatív költsége (az oktatási évek alatt elszalasztott kereset) önmagában erős ellenösztönző.
Felsőoktatásunk általános szintjét nehéz megítélni, mert a nemzetközi siker-rangsorok a maguk sajátos értékrendjén mérik az intézményeket (nemzetközi jelleg, kutatási kiválóság): egyetemeink az ország relatív nemzetközi helyzetének megfelelő pozíciót mondhatnak magukénak. Különös vonása a magyar felsőoktatásnak, hogy bár a nemzetközi „szépségversenyben” nem állnak az élen, ehhez képest meglepően nagy a külföldi hallgatók aránya. Ennek egyik praktikus oka az, hogy európai oktatási intézményben ilyen szintű képzést ennyire olcsón máshol nehezen talál egy külföldi. Továbbá a magyar intézményeknek nagyon is érdekük, hogy legyenek fizetős, vagy a magyar állam által finanszírozott külföldi hallgatóik, mert az így szerzett többletbevételből lehet úgy-ahogy megtartani a hadra fogható tanárokat, keresztfinanszírozással segíteni a magyar hallgatók képzését.
Az állami egyetemek mostani privatizálásának következményeiről még nincs elég tapasztalat. A jogi-tulajdonosi keretek változása rövidtávon nem szokott jelentős hatással járni. Sokatmondó, hogy a kormány állami vagyonnal kistafírozott alapítványtól várja az elitoktatást.
Szintén figyelemre méltó a formális oktatási rendszer egyik fő indikátora: a korai iskolaelhagyás. Korai iskolaelhagyónak azok a18–24 éves fiatalok számítanak, akik legfeljebb általános iskolai végzettségig jutottak el, mégsem vesznek rész további oktatásban vagy képzésben. Magyarországon a végzettség nélküli korai iskolaelhagyás mértéke 11,8 százalék volt 2018-ban, aminek súlyosságát jelzi, hogy a többi visegrádi ország átlaga 6,7 százalék. Nyolc általánossal vagy az alatt roppant esélytelen bárki a munkaerőpiacon; akik nem szereztek középszintű vagy szakképzettséget, nehezen helyezkednek el a hivatalos munkaerőpiacon, könnyen válnak hosszú távon inaktívakká.
Az említett adatokat nem a nemzetközi összehasonlítás presztízs-mutatóiként kell tekinteni, mivel a társadalmi realitásról szólnak: foglalkoztathatóságról, képzettségről, készségekről, potenciális termelékenységről. Az ügyeknek új dimenziót adott a határok kinyílása. Nálunk is megindult a képzett, mozgékony emberek átmeneti vagy tartós kiáramlása a jobban fizető külföldi térségek iránt. Ezt jól láttuk az utóbbi évtizedben, amíg a covid-válsággal járó határlezárások és gazdasági hullámzások meg nem törték a trendet.
Jelenleg az egyik leglényegesebb kérdés, hogy a járvány remélt megszelídítését követően folytatódik-e a magyar munkaerő kiáramlása, annak termelési, bérszínvonali és nem kevésbé demográfiai hatásaival.
A gyors népességfogyás hosszú ideje tartó trendje mellett az oktatási rendszerre méretzsugorodás vár, hacsak a vándormozgásokban nem áll be irányváltozás, amit jelenleg nem valószínűsíthetünk. Mivel mind mennyiségi, mind minőségi gondjaink vannak, és ezek csak sokasodni tudnak, alapos fordulatra lesz szükség az oktatásügyben, kezdve a tankötelezettségi időkorlát visszaemelésével, az idegen nyelvi és a digitális képzés gyökeres átformálásával. Most szeptemberben még nem erről szól a csengő.
Korábban nem nagyon látott siker könyvelhettek el a gyógyszergyártók a súlycsökkentő készítményekkel. Azonban van a dolognak egy másik oldala. 
