A nagy amerikai-uniós-orosz LNG-játszma: ki lőheti lábon saját magát?

Amikor Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke és Donald Trump amerikai elnök bejelentette az unió és az Egyesült Államok közötti kereskedelmi megállapodást, a 15 százalékos általános vám mellett a legnagyobb figyelmet az a vállalás kapta, hogy az EU Trump elnökségének végéig 750 milliárd dollárért vásárol amerikai energiahordozókat, azaz olajat, LNG-t és nukleáris fűtőelemeket. Ez tehát évente 250 milliárd dollárnyi vásárlást jelentene.

Mint arra többen is felhívták a figyelmet, ez teljesen irreális vállalás. És nem csupán azért, mert az Európai Bizottságnak semmilyen eszköze nincs az alapvetően európai magáncégek által bonyolított vásárlások irányítására, legfeljebb ajánlásokat tehet, esetleg megpróbálhat valamilyen szabályozást keresztülverni a tagállamokon. Ennél is nagyobb korlát viszont, hogy jelenleg nagyjából évi 75 milliárdért importálnak az európai cégek amerikai energiát – és sokkal többre egyszerűen se igény, se kapacitás nincsen. Sőt, az Egyesült Államoknak sincs jelentősen több exportra kapacitása – még ha minden exportra szánt kitermelést felszívna Európa, akkor is messze-messze elmaradna a volumen az évi 250 milliárd eurótól.

Ha megnézzük a közleményt, amelyet a témáról az Európai Bizottság kiadott, akkor abban is csak olyan jól hangzó általánosságokat találunk, hogy az unió LNG-importkapacitása 250 milliárd köbméterre nőtt, miközben az elmúlt években évi 50 milliárd köbmétert importál az Egyesült Államokból. (Ez egyébként a teljes uniós LNG-import 55 százaléka). Tehát fizikailag valóban lehetséges lenne a jókora növekedés ezen a területen, de hogy ki és főleg miért venne sokszorosan több amerikai LNG-t, arra a bizottsági közlemény sem tér ki.

Nehezen indult

Azt az aspektusát azonban talán kevesebben ismerik e történetnek, hogy tulajdonképpen az is egy véletlennek köszönhető, hogy az uniónak egyáltalán van ekkora kapacitása az amerikai (vagy más) LNG fogadására.

A 2010-es évek első felében Európában még bőven elégedett volt majdnem mindenki az orosz energiától való függéssel. Az orosz gáz és olaj (viszonylag) olcsó volt, jórészt vezetéken érkezett, és az általános, főként Angela Merkel német kancellár által fémjelzett vélekedés az volt, hogy Putyint és Oroszországot a kölcsönösen előnyös kereskedelmen keresztül lehet „megszelídíteni”, de legalábbis féken tartani.

De az óceán másik oldalán sem lelkesedtek túl sokan az Európába irányuló amerikai LNG-export felfuttatásáért. A palagáz-kitermelés felfutása valóban új távlatokat nyitott az amerikai energiaipar előtt, de az amerikai cégek úgy tervezték, az új lehetőségek kínálta hasznot ők fogják learatni.

Aztán jött 2013, és egy tapasztalt amerikai lobbista, Fred H. Hutchison egy fogadáson vett részt a washingtoni litván nagykövetségen, ahol elkapta egy diplomata (mint később kiderült a litván nagykövethelyettes, Simonas Šatūnas) panaszkodását arról, hogy az Obama-kormányzat vonakodik megnyitni az LNG-csapokat a világ felé, miközben országa teljesen ki van szolgáltatva az orosz gáznak.

Hutchison meglátta a lehetőséget, és miután kicsit jobban felmérte a terepet, rájött, hogy több kelet-, illetve közép-európai államban gondolkodnak hasonlóan. Miközben Nyugat-Európa elégedett volt a helyzettel, az olyan országok, mint a balti államok, Lengyelország vagy Csehország felismerték, hogy kiszolgáltatott helyzetben vannak, és hajlandók voltak akár többet is fizetni az energiáért annak érdekében, hogy lazítsák az orosz energiától való függésüket.

2014 elején Hutchison létrehozott egy LNG Allies nevű szervezetet, amely az érdekelt nagykövetségek képviselőiből állt, és célja az amerikai LNG-export engedélyezése és felfuttatása volt. Nagy lökést adott aztán a projektnek a Krím illegális orosz annexiója 2014-ben, amelynek hatására az Atlanti-óceán mindkét oldalán többen is felismerték, hogy talán mégsem sikerül az orosz birodalmi ambíciókat az orosz energia nyakló nélküli vásárlásával féken tartani.

A legjobbkor jött

Végül aztán 2016-ban indult útjára az első amerikai LNG-szállítmány Európába. Az LNG Allies nagy szerepet játszott a döntéshozók meggyőzésében, és Hutchison jelenleg is fontos figurája az LNG-kereskedelemnek, rendszeresen tart szűkkörű, baráti hangulatú összejöveteleket, amelyen az amerikai energiacégek és az európai vásárlók megállapodnak az újabb szerződésekről.

Az Egyesült Államok pedig, amely 2014-ben még nem is akart LNG-t exportálni, 2023-ra már a világ legnagyobb LNG-exportőrévé vált. Ebben persze nagy szerepe volt Ukrajna 2022-es orosz inváziójának, és annak, hogy hirtelen Nyugat-Európában is ráébredtek, hogy az orosz energia ugyan olcsóbb, de súlyos árat kell érte fizetni.

Emlékszünk még 2022-2023 telére? Az orosz vezetés és a sajtó – valamint európai csápjaik – azt vizionálták, hogy Európa orosz energia nélkül megfagy, éhenhal és tönkremegy. Aztán az első télen kicsit még nehezebben, később viszont tulajdonképpen nagyobb nehézségek nélkül sikerült pótolni az orosz gáz túlnyomó részét Európában – már ahol akarták.

Ebben hatalmas szerepe volt az amerikai LNG-nek, de abban, hogy ennek európai importjára kiépültek már a megfelelő csatornák, és részben a megfelelő, tovább bővíthető infrastruktúra, az LNG Alliesnak, illetve azoknak az előrelátó, kelet- és közép-európai kormányoknak volt nagy szerepe, amelyek már 2014-ben keresték az orosz energiáról való leválás lehetőségeit.

Újabb fordulat jöhet?

Első látásra úgy tűnhet, hogy a jelenlegi helyzet tehát Oroszországon kívül mindenkinek jó. A Trump-kormányzat egyenesen politikájának egyik központi elemévé tette a „fúrj, bébi, fúrj”-t, és az energiaexportot. Európa pedig egyfelől megváltotta a függetlenségét az orosz energiahordozóktól, másfelől az amerikai energiaimporttal (vagy akár annak irreális ígéretével is) megvásárolhatja Donald Trump – viszonylagos – jóindulatát.

Csakhogy a mélyben azért további mozgások vannak. Ugyan Trump az elmúlt hetekben jóval keményebb retorikára váltott Oroszországgal és Putyinnal szemben, néhány hónapja még nagy közös amerikai-orosz üzleti lehetőségekről és az Oroszország elleni szankciók feloldásáról beszélt.

Nagyon valószínű, hogy amennyiben az új amerikai nyomásgyakorlás célba ér és Putyin hajlandó lesz komolyan tárgyalni a békéről, akkor az oroszok egyik fő követelése a szankciók, és elsősorban az orosz energiaexportot érintő szankciók feloldása lesz – és a gyors eredményekre vágyó Trump nyitott lehet komoly engedményeket tenni.

Márpedig Európában, és nemcsak az orosz energia mellett nyíltan kitartó Magyarországon és Szlovákiában, hanem Nyugat-Európában is megvannak azok a hangok, amelyek adott esetben visszaengednék az orosz energiát az európai piacra. Az orosz agresszió által leginkább veszélyeztett balti és skandináv államok, valamint Lengyelország szilárdan ellenez bármilyen ilyen távlati lépést, de Németországban például már nem ilyen egyértelmű a helyzet, még ha a jelenlegi kancellár, Friedrich Merz kategorikusan el is utasította ezt a lehetőséget.

További érveket ad az orosz energia visszahozatalát támogatók kezébe maga Donald Trump is. Gyorsan, néha napról napra is változó álláspontja, fenyegetései, zsarolásai nem éppen egy megbízható, hosszú távon is kiszámítható szövetséges képét keltik. És – szól az érvelés – Európa éppen Putyinnal és Oroszországgal tanulta meg a leckét, hogy nem szerencsés kiszolgáltatottá válni egy autoriter hajlamú, kiszámíthatatlan vezető felé energiaimport szempontjából.

Elképzelhető tehát, hogy Trump egy elsietett orosz békemegállapodással és  kiszámíthatatlanságával saját maga lőheti térden az egyik olyan iparágat, amelyre az általa vizionált új amerikai gazdasági aranykort építené, és amely egyébként hatalmas pénzekkel támogatta újraválasztását is. Ráadásképpen pedig újra belelökheti Európát az orosz energia kényelmesen meleg és olcsó, de veszélyesen ölelő karjaiba.