A világ továbbra is feszülten találgatja, mi lesz, mi lehet az ukrán válság vége. Egyes szakértők kizártnak tartják, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök kiadja a támadásai parancsot, mások viszont nem látják ilyen egyértelműnek a helyzetet. Naponta születnek újabb elemzések a téma különböző aspektusairól, és bár ezek nem adnak egyértelmű választ az alapvető kérdésre, hogy mi Putyin szándéka és lesz-e háború, megvilágítják, milyen megfontolások befolyásolhatják az orosz elnököt, amikor a lehetséges lépéseket, illetve azok következményeit fontolóra veszi.
Nem elég a kínai barátság
Az orosz, illetve oroszbarát sajtóban, sőt az ezek szólamait világszerte szajkózó közösségi médiás kommentekben is rendre visszaköszönő érv az orosz gazdaság sérülékenysége ellen, hogy majd a szankciók hatását a Kínával kötött és kötendő üzletek fogják ellensúlyozni. Az mindenesetre tény, hogy múlt héten látványos kiállásban erősítette meg világpolitikai barátságát az orosz és a kínai vezető Pekingben, ahol Putyin az „egy Kína” elv támogatójaként, míg Hszi Csin-ping a NATO keleti bővítésének ellenzőjeként biztosította egymást támogatásáról. Szóba kerültek gazdasági kérdések is, sőt egy új 30 éves hosszútávú gázszállítási szerződést is kötöttek a felek, ez évi 10 milliárd köbméter szállításáról szól, ráadásul dollár helyett euróban elszámolva.
Csakhogy – teszi fel a kérdést Eugene Chausovsky a Foreign Policyban megjelent cikkében – valóban kiválthatja Kína a Nyugat szerepét az orosz gazdaságban, ha egy Ukrajna elleni támadás után utóbbi, fenyegetéseihez híven kiterjedt szankciókat vezet be Oroszországgal szemben? Az mindenesetre tény, hogy az elmúlt években erőteljes ütemben nőtt az Oroszország és Kína közötti kétoldalú kereskedelem volumene, amely a 2003-as 16 milliárd dollárról 146 milliárd dollárra nőtt 2021-re. Ez jóval meghaladja az Oroszország és az Egyesült Államok közti kétoldalú kereskedelem értékét, az ugyanis mindössze 34 milliárd dollárra rúg, azonban az EU és Oroszország közti 220 milliárd dolláros kereskedelemnél még mindig jóval kevesebb.
Ha ennek nagy része kiesné, azt aligha pótolhatná Kína, már csak azért sem, mert az orosz fél leginkább nem könnyen mozgatható árucikkekkel, hanem energiahordozókkal vesz részt ebben a kereskedelemben eladói oldalon – ezek értékesítése teszi ki az orosz költségvetés bevételeinek közel 40 százalékát. Ha érdemben akarná növelni Oroszország az EU-val szemben Kínának eladott földgáz és nyersolaj mennyiségét, ahhoz előbb több tízmilliárd dolláros költséggel felépített és kibővített vezetékek is kellenének, ráadásul a kínaiak – éppen például a most, valamint 2014-ben megkötött hosszútávú szerződések nyomán – jóval olcsóbban is vásárolják a földgázt, mint a nyugat-európai államok.
Rövid távon tehát Kína nem tudná átvenni a Nyugat szerepét az orosz gazdaságban, igaz az európai kormányoknak is meggyűlne a baja az orosz energiahordozók pótlásával. Azt sem szabad kihagyni a számításokból, hogy a NATO-nak az sem érdeke, hogy Oroszországot és Kínát végleg egymás karjába lökje, és a mostani pekingi találkozó egy olyan út kezdete legyen, amelynek a végén a két ország közti kereskedelmi és politikai kapcsolatok minőségi ugrással egy soha nem látott szintre emelkednek.
Lehetetlen küldetés
Megoszlanak a vélemények arról is, képes lenne-e megszállva tartani Ukrajnát Oroszország, ha kitörne, és a várható orosz győzelemmel fejeződne be a konfliktus. Alexander Clarkson szintén a Foregin Policy hasábjain korábbi megszállások tapasztalatait összegzi a kérdés megválaszolásához.
Az ukrán határon felsorakoztatott reguláris orosz katonai egységek mellett az Orosz Nemzeti Gárda alakulatai is készenlétben állnak a határok közelében (amit a nyugati elemzők az orosz támadó szándékok komolyságának egyik fontos jeleként értelmeznek). E csapatok feladata lenne a front mögötti rend fenntartása, a hadifoglyok elszállítása, az utánpótlási vonalak biztosítása. Azonban kiterjedt ukrán területek, és elsősorban nagyvárosok megszállása, illetve egy állandó, akár ukrán kollaboránsokból, akár külföldről toborzott egyénekből álló rendfenntartó erő támogatása túlmutatna a most összevont egységek lehetőségein.
Ukrajna még a már félig-meddig elcsatolt Donbász-régió nélkül is egy hivatalosan körülbelül 41, a valóságban inkább nagyjából 37 millió lakosú ország. Kijev önmagában egy hárommilliós város, de Harkovnak is 1,5 millió, Odesszának is egymillió lakosa van. A Dnyeper környékén is számos többszázezres város fekszik.
Ha azt nézzük, hogy 1968-ban a szervezett fegyveres ellenállást egyébként ki nem fejtő, 14 milliós Csehszlovákiába első körben is 250 ezer katonája vonult be a Varsói Szerződés tagállamainak, és a létszámot néhány hét alatt félmillióra emelték fel, jól érezhető, hogy Ukrajnában mekkora feladat várná az oroszokat. Ha egy kicsit közelebbi példát keresünk, akkor ott van Csecsenföldé, ahol 1999 és 2003 között 90 ezer orosz katona törte le a fegyveres ellenállást egy olyan területen, ahol egymilliónál is kevesebben éltek.
De ott van Irak példája is. 2003-ban az amerikai vezetésű koalíció 190 ezer katonával foglalta el a 26 milliós országot, és még számíthattak kurd szövetségeseik mintegy 60 ezer fegyveresére is. A szakértők arra figyelmeztettek, hogy ez nem lesz elég a Szaddám-rezsim összeomlása után az ország stabilizálására, és igazuk is lett, a koalíciós erők hamarosan elvesztették az ellenőrzést Irak kiterjedt területei felett.
Kérdés persze, hogy az ukránok mekkora hányada fogna fegyvert a megszállók ellen, ahogy az is, milyen árat lennének hajlandók fizetni az ellenállás fenntartásáért. Azonban a fegyverforgatáshoz értő, az oroszok irányában ellenséges érzelmekkel viseltető emberek nagy számát figyelembe véve szinte biztos, hogy valamilyen szintű elhúzódó fegyveres ellenállásra számítaniuk kell az oroszoknak.
Vannak azért a hosszas megszálláson túl más lehetőségei is az oroszoknak. Elképzelhető egy olyan forgatókönyv, hogy néhány kisebb terület tartós megszállása mellett csak Ukrajna destabilizációja lenne a célja az orosz inváziónak, és az ukrán hadsereg szétzúzása után Putyin megelégedne azzal, hogy az ukrán kormányt rákényszerítse valamilyen Moszkva számára előnyös egyezmény aláírására.
Arra azonban mindenképp figyelnie kell az oroszoknak, hogy egy esetleges támadással, de már az erre való készülődéssel is óhatatlanul felfedik kártyáik egy részét a nyugati hírszerzők előtt, akik amellett, hogy képet kaphatnak az orosz hadsereg valós képességeiről, ráadásként még gyengébb pontokat is találhatnak az orosz háborús gépezetben.
Próbára lesz téve a Nyugat
Az első világháború utolsó heteiben egy német tábornok táviratban foglalta össze a helyzetet osztrák-magyar kollégájának. A helyzet „súlyos, de nem katasztrofális”, írta, mire kisvártatva megjött a válasz: „Itt a helyzet katasztrofális, de nem súlyos” – kezdi egy anekdotával cikkét Ivan Krastev, a nemzetközi politikai szakértője, egy bécsi kutatóintézet munkatársa a The New York Times-nak írt cikkét. A szerző arra tesz kísérletet, hogy megmagyarázza, miért látják annyira másként az ukrán helyzetet az amerikaiak, illetve nyugat-európai szövetségeseik.
Az amerikaiak egyértelműen – ahogy a NATO keleti frontjára vezérelt egységek példája is mutatja – elképzelhetőnek tartják, hogy Oroszország nyílt támadást indítson Ukrajna ellen, míg az európai szakértők többsége – és velük kormányaik is – inkább egy gigantikus blöffnek tartják az orosz háborús készülődést. Ezt részben persze magyarázza az a tény, hogy Nyugat-Európában évtizedek óta elképzelhetetlen egy háború, de a szerző nem ebben látja a különbség fő okát.
Szerinte ugyanis nem arról van szó, hogy az európaiak kevésbé tartják veszélyesnek Putyint, mint az amerikaiak, hanem pontosan arról, hogy még sötétebb szándékokat tulajdonítanak neki. A nyílt háború messze nem a legrosszabb, amit szerintük az orosz elnök tehet. Abban egyetértenek a nyugati szövetségesek, hogy Putyin alapjaiban akarja megváltoztatni a világ az 1990-es években kialakult rendjét, el akarja billenteni a beállt erőegyensúlyt, ám az amerikaiak szerint ehhez egy valós háborúra van szüksége, az európaiak szerint azonban közelebb kerülhet a céljaihoz, ha fenntartja a feszültséget az ukrán határon, és közben az energiahordozók fegyverként történő használatával, illetve a kiberhadviselés eszközeivel visel egyfajta hibrid háborút a Nyugat ellen.
A nyílt támadás ugyanis megerősíthetné a nyugati szövetségesek közti összetartást, míg az elhúzódó feszültség a széthúzást erősítheti a NATO soraiban. Ehhez elég csak megnézni Németország helyzetét. A korábban az Egyesült Államok legstabilabb európai szövetségeseként számon tartott ország Oroszországgal is különleges kapcsolatot tartott fenn, miközben megkerülhetetlen partnere volt a közép- és kelet-európai államoknak. Mostanra a NATO-ban kétségbe vonják a németek eltökéltségét az oroszok elleni kiállásban, miközben Berlin és Moszkva viszonya is súlyos károkat szenvedett. A kelet-európai államok vezetői közül pedig többen is elárulva érzik magukat, amiért nem érzik úgy, hogy a németek kiállnának mellettük. Eközben a német politika lényegében keveset változott, csak éppen a világ változott meg körülötte.
Manapság a geopolitikai erőt nem az jelenti, hogy milyen gazdasági potenciált tud valaki felmutatni, hanem az, hogy mennyire képes elviselni a gazdasági nyomást: az ellenség nem a vasfüggöny mögött van, hanem egy olyan ország, akitől beszerzed az energiahordozókat, és akinek csúcstechnológiát adsz el.
Ha pedig Putyin sikere azon áll vagy bukik, hogy a nyugati társadalmak mennyire tudják elviselni a magas energiaárakat, a folyamatos dezinformációt és a politikai instabilitást, akkor bizony van esélye elérni a céljait. Lehet tehát, hogy az európaiaknak igazuk van abban, hogy a helyzet nem katasztrofális, de súlyos. Lehet, hogy nem lesz háború, de nem szabad azt hinni, hogy a Nyugat megúszhatja, hogy le legyen tesztelve társadalmi, gazdasági stabilitása. „Ha táncba hívsz egy medvét, akkor nem te döntöd el, mikor ér véget a tánc – szól az orosz közmondás. Hanem a medve.”
Egy tónál történt az eset. 
