Jó üzlet-e a magánnyugdíjpénztár az államnak?

"Amikor tőkefedezeti rendszert vezetek be, akkor 10-15 évre többletterhet vállalok, de később tehermentesítem az államkasszát. Ha a pénztári rendszer bevezetésével együtt járó felhalmozási időszak kamatterhei alatta maradnak az ez utáni időszakra jellemző implicit államadósság kamatterheinek, akkor a nyugdíjrendszer második pillérének bevezetése megtérülhet" - fejtegette a Stabilitás Pénztárszövetség konferenciáján Oszkó Péter, volt pénzügyminiszter. Figyelembe kell venni azonban, hogy a kamatszintek alakulása eddig sem volt kiszámítható, és a demográfiai folyamatok is befolyásolják a nyugdíjkassza mérlegét - figyelmeztetett.

Oszkó Péter elmondta, hogy pénzügyminisztersége idején is megvizsgálták, fel lehet-e számolni a magánnyugdíjpénztári rendszert, de 50 évre előre kalkulálva úgy számoltak, hogy hosszú távon nem lenne kifizetődő lépés ez. Így végül csak egy szűk réteg számára "nyitották ki" a visszalépés lehetőségét. Miniszteri beiktatása utáni egyik első egyeztetése nem mellesleg a pénztárak szövetségével történt, épp a közel 3000 milliárdos vagyon miatt...

Mi lett a pénztári vagyonnal?

Önmagában a pénztári vagyon közel felét kitevő állampapírok bevonása nem nyugtatta meg a piacokat, hiszen azok az egész gazdaságpolitikát vizsgálják. Az államadósság-csökkentés ugyan pozitív hozadéka volt a nyugdíjreformnak, de így szűkebb lett az állampapírpiac likviditása. Eltűntek a belföldi befektetők, kiszolgáltatottabb lesz az államadósság finanszírozása.

Oszkó szerint nem kötött jó üzletet az állam, ugyan a bevont állampapírokra nem kell kamatot fizetni, de az azóta tapasztalt kamatemelkedést ez nem egyensúlyozza ki. Oszkó szerint az így realizált kamatnyereség háromszorosára rúgnak a hozamfelárak emelkedéséből eredő plusz terhek, ha a teljes adósságállományra vetítjük azt.

Oszkó szerint nem az államadósság szintje volt a fő probléma, hanem az, hogy annak nagy része külső szereplők kezében volt - ez így van ma is. Oszkó szerint látványintézkedés volt az állampapírok bevonása, hogy a hirtelen államadósság-csökkentéssel tudjon kampányolni a kormány, ebből a vagyonból a külső kiszolgáltatottságot kellett volna csökkenteni. Ez nem hozott volna rövid távon látványos eredményeket, de a pénztári vagyon célzottabb felhasználását tette volna lehetővé.

Oszkó szerint "rossz lóra tett a gazdaságpolitika", mely a társadalom egy szűk rétegét juttatta forráshoz a különböző állami bevételek, kiadások átcsoportosításával. A gazdasági szereplőktől elvont összegek hiába került a lakossághoz, az egyensúly nem volt fenntartható így sem, vagyont kellett szerezni. A gazdasági élet szereplői pedig a válság nyomán elkezdtek likviditási gondokkal küszködni, ami azért is gond, mert a visegrádi országokkal ellentétben Magyarországon nem bővül a hitelezés továbbra sem. Míg Romániában 4%-kal bővül a hitelezés, a V4-ek országaiban is nagyjából 3%-kal, addig Magyarországon pang a piac. A plusz forrásokhoz jutott lakosság pedig nem fogyasztásba fordította a nála hagyott pénzösszegeket.

A magánpénztárak vagyonából a kormány egy gazdaságpolitikai kísérletet finanszírozott, ami nem vált be, Oszkó szerint a vagyon elköltése után szinte természetes, hogy újabb "pénzügyi védőhálóra van szüksége az országnak" és hogy "vissza kellett kullogni a Valutaalaphoz".