A nagy atomjátszma, avagy a nukleáris csapás nem lehet opció – sem Izraelnek, sem másnak

“A nukleáris válaszcsapás lenne Izrael egyetlen útja?” – tette fel a kérdést múlt héten egy, az oldalunkon megjelent írás.

A cikk külföldi elemzőkre is hivatkozva azt állítja, hogy ha az esetleges jövőbeni iráni támadásokat nem tudja kivédeni Izrael, akkor „nagyon drasztikus dolog kellhet ahhoz, hogy többet ilyen ne fordulhasson elő.” A lehetséges opciók között említi a nukleáris fegyver bevetését, amely „minden bizonnyal komoly mérlegelésre késztetné az iráni vezetést, de milyen áron?” (A teljes írás itt érhető el).

A fent feltett kérdésre nekem elég határozott válaszom van: nem.

Sőt, nemcsak „az egyetlen útja” nem lehet Izraelnek a nukleáris fegyver bevetése, hanem fel sem merülhet ez az opció – sem a zsidó állam, sem bármely más ország számára.

Miért nem lehet opció az atomcsapás Izraelnek?  

Még mielőtt az a vád érne, hogy a széplélek bölcsész beszél belőlem, meg hogy "lehet a pacifistát játszani, de hát a politikai realitás", és néha "kemény döntéseket is meg kell hozni a nagyobb rossz elkerülése érdekében", nézzük, miért nem szabad hagyni, hogy valós opció legyen a nukleáris támadás Izraelnek:

• Iránnak nincs nukleáris fegyvere, és minden jel szerint belátható időn belül nem is lesz, tehát ettől aligha kell tartania Izraelnek. Hogy ne lehessen, arról többek között az izraeli titkosszolgálat gondoskodott, amely 2010 és 2020 között öt iráni atomtudóst gyilkolt vagy gyilkoltatott meg – az izraeli szálat nyugati titkosszolgálatok is megerősítették. Emiatt és a nemzetközi szankciók miatt az iráni atomprogram – akár békés szándékú, akár nem – megrekedt.
  
  A Bloomberg épp a héten írt arról többek között amerikai titkosszolgálati jelentésekre hivatkozva, hogy “Teherán nem hajtott végre olyan teszteket, amelyek azt sugallják, hogy tudja, hogyan kell egy nukleáris robbanófejet előállítani”, valamint 2003-ig ugyan készített tanulmányokat ennek kifejlesztésről, de azokat “valószínűleg nem folytatta”. Ha pedig nem fejleszt ki atombombát, akkor nem lesz neki – és ez ugye nem olyan dolog, amit meg lehet venni a piacon.
• Ha valami váratlan fordulat folytán Irán mégis atombombához jutna, akkor sem használná Izraellel szemben támadó jelleggel – azzal ugyanis saját halálos ítéletét írná alá. Egy esetleges iráni atomcsapásra Izrael nyilvánvalóan atomcsapással vagy csapásokkal válaszolna, vagy ha erre esetleg már nem lenne képes, akkor az Egyesült Államok megtenné ezt helyette. Ráadásul ez a válasz – a múlt és a jelen példáiból kiindulva – valószínűleg sokkal súlyosabb lenne az iráninál. Tehát miért indítana egy olyan támadást Teherán, amely saját, sok ezer éves kultúrájának pusztulásával is járna?
• Irán – bár nem éppen a nyugati típusú demokrácia őshazája – nem egy háborúzós fajta. Vagy ahogy azt N. Rózsa Erzsébet Közel-Kelet szakértő mondta: 200 éve nem indított háborút, még akkor sem, ha retorikája kimondottan harcias volt is.
  
  Ismerjük persze Mahmoud Ahmadinezsad volt iráni elnök 2005-ben tett hírhedt kijelentését, miszerint Izraelt „el kellene törölni a Föld színéről.” Az ilyen nyilatkozatok valóban joggal töltik el félelemmel a zsidó államot – akár metaforaként értették, akár nem, akár komolyan gondolták, akár csak a belföldi hecckeltést szolgálták. A keményvonalas Ahmadinezsad azonban ma már a hatalom közelében sincs, az pedig alighanem jelzésértékű, hogy a mostani iráni vezetés visszafogott – halálos áldozatokkal nem járó – válaszcsapásokat adott a szövetségesei elleni, halálos izraeli merényletekre.
• Miközben Izrael a kőkorszakba bombázta vissza Gázát a Hamász október 7-i terrortámadására válaszul, Libanonban is hasonló úton jár, és rendszeresen "megszórja" Szíriát vagy éppen Irakot, addig a saját légterét – a Vaskupolának és szövetségeseinek köszönhetően – szinte teljes egészében meg tudja védeni. A militáns és terrorista csoportokkal szemben nyilván joga van védekezni, de enyhén szólva is túlreagálása lenne a helyzetnek, ha néhány katonai támaszpontját ért találat miatt egyből a „piros gomb” után nyúlna. Félnivalója jelenleg inkább Iránnak van, hiszen neki nincs kezében atomfegyver, mint elrettentő erő.
• Izrael nemzetközi imázsa már most romokban van a gázai vérontás miatt, egy esetleges atomcsapás ezt sok évtizedre bebetonozná.  

Botok, kövek és a piros gomb

De ne ragadjunk le Iránnál és Izraelnél, hiszen ez a kérdés felmerült már az ukrajnai háború esetében is. Itt már közvetve atomhatalmak feszülnek egymásnak, tehát akár Oroszországé, akár a Nyugaté lenne az első csapás, a végeredmény így is-úgy is világégés lenne.

„Azt nem tudom, hogy milyen fegyverekkel fogják a harmadik világháborút megvívni, de a negyediket botokkal és kövekkel”, szól az Albert Einsteinnek tulajdonított mondás, ami tűpontosan kifejezi a játszma tétjét.

Ezt alighanem mind a Fehér Házban, mind a Kremlben pontosan tudják, ezért én minden ilyen utalgatást szájkaraténak tekintek. Itt a legnagyobb elrettentő erő éppen az a tudat, hogy a másik asztalán is ott van az a bizonyos piros gomb. (Ez persze csak szimbólum, az atomcsapás indítása csöppet bonyolultabb.)

A „korlátozott nukleáris csapás" vagy „taktikai atomfegyver”, amiről szintén sokat lehet hallani mostanság, csak eufemizmus, lényegében ugyanannak a vörös vonalnak a felrúgását jelenti.

Azt is tudom, hogy konvencionális fegyverekkel is lehet egymást nagy hatékonysággal irtani – de az atom mégis egy másik szint.              

Hirosima és Nagaszaki mementója

És végezetül álljon itt annak a két atomcsapásnak a mérlege, amelyet az Egyesült Államok követett el Japán ellen 1945 augusztusában, és amelyért – számomra érthetetlen módon – máig nem kért bocsánatot.

Az amerikai érvek (Japánt térdre kellett kényszeríteni a háború befejezéséhez, a partraszállás még több áldozattal járt volna stb.) minimum megkérdőjelezhetők – könnyen támadhat viszont az a benyomás, hogy Washington a háborús célok követése mellett egy iszonyatos kísérlet (az atombomba használata élesben) részesévé tett egy legyőzött országot.

Hirosimában és Nagaszakiban összesen 150-250 ezer emberrel végzett a két atombomba: nagy részük a robbanás ereje és a közben keletkező hőség miatt halt meg, kisebb részük kettő-négy hónapon belül vesztette életét a radioaktív sugárzás miatt.

A többség, köztük idősek, nők, gyerekek  súlyos égési sérüléseket szenvedtek, és iszonyatos kínok közepette haltak meg anélkül, hogy bárki segíteni tudott volna rajtuk.

Kutatások szerint a túlélők között 5-6 éven belül érezhetően növekedni kezdett a leukémiások száma, és egy évtized múlva az átlagnál gyakoribbá vált körükben a rák. A bombázás idején terhes nők az átlagnál nagyobb arányban vetéltek el vagy hoztak világra olyan gyereket, akik rövidesen meghaltak, vagy fejlődési rendellenességgel küzdöttek.

És akkor még nem beszéltünk a döbbenetes sokkról, a pszichikai teherről, a „velünk ezt valóban büntetlenül megtehették" érzésről, amely alighanem évtizedekre rányomta bélyegét a távol-keleti országra.

Biztos, hogy ezt opcióként kell mérlegelni? Ugye, hogy nem! Ha a nukleáris leszerelés nem sikerült a mindenkori döntéshozóknak, legalább ássák el jó mélyre az atomkártyát – azaz eszükbe ne jusson többé az atomcsapás lehetőségét mérlegelni.

A Nagyító többi cikkét itt olvashatják.