Karintia vs. Zemplén: mit tanulhatnánk Ausztriától?

Remélem nem vagyok egyedül azzal a véleményemmel, hogy aki irónia nélkül képes leírni vagy pláne kiejteni az „élményturizmus” kifejezést, azt valamilyen különösen megterhelő kényszermunkára kellene ítélni. Persze az utazás valahol nyilván az élményekről szól, különösen, ha gyerekekkel utazik az ember. De mi számít élménynek? Miközben felnőttként sokszor elég a szép táj, egy hangulatos utcácska vagy egyszerűen egy óra, amikor semmit nem kell csinálni, gyerekekkel azért nehezebb ügy megfelelő programokkal megtölteni egy nyaralást.

Pontosan ebben kiemelkedő Ausztria. Noha hosszú évekig jártam oda síelni, néhány évvel ezelőtt, amikor először mentem nyáron és gyerekkel az osztrák Alpokba, kicsit szkeptikus voltam: mit lehet csinálni a kétségkívül lenyűgöző, de önmagukban nem éppen gyerekbarát hegyek között egy hétig?

Elkártyázott napok

Nos, az derült ki, hogy nagyon is sok mindent. Karintiában már nagyjából öt évvel ezelőtt sem lehetett volna sehol úgy elhajítani egy császárzsömlét, hogy ne valamilyen programlehetőséget – kisállatkertet, kisvonatot, bobpályát, tematikus játszóteret, a végtelenségig sorolhatnám – találjon el vele az ember, a helyzet pedig mostanra talán még durvább lett.

(Ami viszont mindenképp látványos változás 5-10 évvel ezelőtthöz képest: most már a magyar határról 4-5 óra autózásra is mindenhol magyar munkaerőbe botlik az ember Ausztriában, és nem csak a magyar kötődésű vagy magyar vendégekre szakosodott szállodákban, hanem tényleg nehéz úgy eltölteni egy napot bárhol, hogy valaki ne válaszolna úgy egy magyarosan kiejtett köszönésre-rendelésre, hogy „mondd csak nyugodtan magyarul”.)

Öt napot töltöttünk el egy olasz határhoz nagyon közeli síhely szállodájában, és nem az volt a kérdés, hogy egy tíz kilométeres körön belül mivel lehet elverni az időt, hanem hogy miként szűkítsük le még vállalható mennyiségre a csak az ebben a körben elérhető programok, látnivalók számát.

Ezt részben megkönnyíti, részben megnehezíti az, hogy Karintiában és – ahogy egy gyors utánanézés alapján megállapítható – nagyjából Ausztriában mindenhol léteznek a szálláshelyek által a szoba mellé ingyenesen adott régiós kártyák, amelyek egy csomó mindenhez, például esetünkben a környék összes, nyáron is működő sífelvonójához ingyenes hozzáférést adnak, másrészt kedvezményeket kínálnak rengeteg programhoz, harmadrészt egy elég vaskos katalógusban szépen, lapozgathatóan össze is gyűjtik ezeket.

A nehézséget az jelenti, hogy egyrészt az ember önkéntelenül is úgy érzi, lemarad valamiről, ha nem próbál meg minél többet belesajtolni a programtervbe, másrészt az, hogy a kedvezmények sokszor igen „ügyesen” vannak kitalálva. Azt olvassuk mondjuk, hogy ingyenesen el lehet menni egy kétórás terepbicikli-oktatásra vagy mondjuk raftingolni, csak éppen az apróbetűs részben ott van, hogy az egyik ajánlat csak hétfőnként 10 és 12 óra között, a másik pedig csak szerda délutánonként érvényes, mégpedig kizárólag x nappal korábbi, előzetes bejelentkezés esetén.

Szóval hiába a szép kinyomtatott katalógus, érdemes inkább netről letölteni azt, és szégyen, nem szégyen, beírogatni ezeket a korlátozott ajánlatokat egy táblázatba, különben sok mindenről lemaradhatunk – vagy fizethetjük ki a teljes árat egy egyébként ingyenesen is elérhető programért.

Keleti kitérő

Tényleg nem akarok itt a megafonos világban csak a „belpesti mindenszarizmus” néven emlegetett hozzáállás jeles képviselőjeként feltűnni, de azért nehéz ezeket az állapotokat nem összevetni a vidéki Magyarországon látottakkal.

A sors úgy hozta, hogy az osztrák út előtt néhány nappal még a Zemplénben voltunk. Ízlések és pofonok persze, de a Zemplén tájai semmivel sem maradnak el az osztrák Alpok mögött, gyerekekkel pedig még könnyebben is bejárhatók, nincsenek hajtűkkel teli szerpentinek, embert próbálóan emelkedő sziklás ösvények, a magas csúcsokon kánikulában is jeges szél, nincs semmi ilyesmi. És hát persze látni- és tennivalók is vannak egyébként, ha nem is olyan bőven, mint Ausztriában, de néhány napra azért bőségesen lehet találni eleget. A színvonallal sincs gond, a felújított füzéri vár bárhol megállná a helyét, a füzérradványi Károlyi-kastély is felújítva, interaktív kiállítással berendezve várja a látogatókat.

Mondjuk azt – különösen osztrák összevetésben – nem értem, hogy a Zemplén Kalandparkhoz tartozó Magas-hegyi libegőt talán 2013-ban miért kellett úgy felújítani, hogy egy közepesen sportos ember felfelé is könnyedén meg tudja előzni, de ezt azért túl lehet élni.

Két dolog viszont igenis fájt. Az egyik az árszínvonal. A füzéri várba 12 ezer forintért mehet be egy négytagú, kétgyerekes család, a füzérradványi kastályba 7 ezer forint a kedvezményes belépő négy főre, de az igazán nagy ütést a kalandpark viszi be. Egy full extra csomagért, amiben azért mondjuk például a bobpályán csak egy lecsúszás van, két felnőttnek és két gyereknek 82 ezer forintot kellene kifizetni. És mindezen felül, ha még a Nemzeti Összetartozás Hídján is át akar az ember – esetleges belpesti libsisége ellenére – sétálni, akkor az még 18 ezer forint a családnak.

És akkor most térjünk vissza egy pillanatra Ausztriába. A nassfeldi bobpályán ugyan egy csúszás jóval drágább, mint a zemplénin (egy felnőttjegy 17,5 euróba, azaz nagyjából 6500 forintba kerül, míg a Zemplénben csak 2 ezer egy csúszás), viszont a felvonóért ugye nem kell külön fizetni, de a nassfeldi kalandparkban sem mászásonként szedik be a pénzt, és a Karintia kártyával itt is van kedvezmény. A füzéri várhoz külcsínben talán nem, de belbecsben azért mindenképp felérő Fraknó vára (az Esterházy család kincseivel termeiben) ingyenes a szálláson szintén minden további nélkül kiosztott Burgenland kártyával.

Ha ehhez hozzávesszük, hogy mindhárom itt felsorolt zempléni attrakció bizony állami (és uniós) pénzből épült vagy lett felújítva, és állami-önkormányzati kezelésben is van, akkor azért joggal merül fel a kérdés, hogy tényleg ennyibe kellene kerüljön ez a nagyjából másfél napra elegendő program. Miért nincs egy olyan kártyarendszer itt is, mint Ausztriában? Nem csak Zemplénben nem tudok ilyenről, hanem mondjuk a Balaton környékén sem. Pedig ha más előnye nem is biztosan van annak, hogy a miniszterelnök lánya a magyar turizmus egyik fő informális irányítója, arra pont jó lenne ez a helyzet, hogy kellő lobbierő álljon egy ilyen kezdeményezés mögé, és szállodákat, önkormányzatokat, magáncégeket egy kis nyomással be lehessen terelgetni egy ilyen, végül azért mindenkinek hasznot hozó rendszerbe. (Némi keresgélés után ráakadtam a Hungarycard nevű termékre, amely elsőre nem is hangzik rosszul, de egyrészt nem lehet véletlen, hogy még nem hallottam róla korábban, másrészt 5 perc kereséssel az az apróság nem derült ki, hogy mennyibe kerül...)

Nem csak pénz kérdése

És mielőtt valaki arra gondolna, hogy jó-jó, de hát Mohács, török iga, fél évszázados kommunizmus – Ausztriában is az elmúlt egy-két évtizedben épült ki mindez. És egyébként a legjobb dolgokhoz nem is annyira pénz, hanem inkább némi ötletesség és jó hozzáállás kell.

Gyerekeink nem is a bobpályán vagy a kalandparkban vagy raftingolás közben érezték magukat a legjobban, hanem a nassfeldi két működő ülőlifttel elérhető két csúcs két – majdnem – ingyenes attrakciójánál. Az egyik egy patak, amely köré egy tanösvényszerű, állomásokkal teleszórt útvonalat építettek, az egyik helyen kis zsilipekkel lehetett a patak folyást befolyásolni, a meder széle pedig jól mászható kövekkel volt kirakva – két óra után úgy kellett innen elrángatnunk őket. A másik csúcson egy fából épített golyópályát találtunk, amelyhez egy automatából két euróért lehetett bárhányszor felhasználható golyókat venni – egy óra önfeledt szórakozás. Az előbb talán pár tízmillió forint, a golyópálya 1-2 millióból összehozható. Még magyar közbeszerzési árakkal is talán milliárd alatt maradna az összeg, és máris szívesebben költene el utána egy jó ebédre valahol 10-20 ezer forintot az ember a környéken, mint ha közben folyamatosan azt számolgatja, már eddig is mibe fájt ez a kirándulás.

Persze igazából mindkét helyen alapvetően jó élményeket sikerült gyűjteni, és ez a fanyar íz csak utólag, talán az iskolakezdés és a nyár vége árnyának hatására került elő. Az viszont biztos, hogy aki nem volt még kisgyerekekkel Karintiában, az most kezdje el tervezni a jövő nyári utazást, ha másért nem, akkor azért az egy óra háborítatlan nyugalomért, amelyet alpesi csúcsokban gyönyörködve tölthet el, amíg gyermekei 23-szor egymásután legurítanak egy fagolyót egy pályán.

A Világjáró többi cikkét itt olvashatják.