Bod Péter Ákos - Gazdasági szankciók: mi célból, hogyan, meddig?

Az Ukrajnát ért orosz támadás nyomán nyugati országok, az EU együttesen, nemzetközi szervezetek, pénzügyi vállalatok, gazdasági szereplők egymás után jelentettek be és léptettek életbe válaszintézkedéseket, tiltásokat, összefoglaló néven gazdasági szankciókat. A gazdasági, stratégiai elemzők sokasága értelmezi most a döntések tartalmát és várható anyagi következményeit, keres választ arra a kérdésre, hogy az eddigi szankciók hozhatnak-e eredményt, és ha nem, mi következhet még (Csabai Károly: 2022. február 28. 12:28; Meghátrálásra késztethetik-e Oroszországot a nyugati szankciók?). A helyzet óránként változik, érdemes azonban áttekinteni az embargók, gazdasági szankciók rendeltetését és az eddigi tapasztalatokat, hogy jobban értelmezni lehessen a most kibontakozó helyzetet, a lehetséges további fejleményeket.

A gazdasági szankciók régóta beletartoznak az államok stratégiai eszköztárába. Nagyszámú egyoldalú vagy kollektív fellépésre volt példa korábban, mint Kuba amerikai szankcionálása, a Szovjetunió által indított afganisztáni háborút követő amerikai gabona-embargó esetében. De sajnos gazdag a későbbi eset-tár is: Irak, a volt Jugoszlávia (Szerbia), Líbia, Szíria, Irán. Állnak tehát rendelkezésre adatok – noha az ügy természete miatt csak hozzávetőleges jellegűek – a gazdasági következményekről, valamint utólag meg lehet ítélni az intézkedések által elérni szándékolt célok teljesülését. A szakértői elemzésekből elég világosan látható, hogy akár ha megelőzésre alkalmazzák, akár egy agresszor utólagos megbüntetésére és viselkedésének megváltoztatására irányul, az anyagi szankcionálás a célok elérését tekintve az esetek nagy hányadában nem bizonyult hatékonynak. Továbbá az is egyértelmű, hogy az eszköz közgazdasági természetéből következően nemcsak a szankcionált, hanem a szankcionáló számára is károkkal jár.

Természetesen felmerül a kérdés, hogy ez esetben miért fordulnak ilyen eszközhöz az államok. A válaszhoz az egyéb opciókat kell számba venni, illetve a szankcionálás hatékonyságát érintő tényezőket kell megvizsgálni.

Adam Smith óta közgazdasági alaptételnek számít, hogy az önkéntes piaci cserén mindkét fél nyer – máskülönben nem is lépnének tranzakcióra egymással. A cseréből a két fél – az eladó és a vevő – számára fakadó többlet azonban nem szükségszerűen egyforma: az egyik fél nagyarányú hasznával a másiknak esetleg jóval kisebb, noha még pozitív hozama áll szemben. A mai közgazdasági nyelven: a piaci ügylet az esetek többségében nem nullaösszegű, hanem pozitív összegű játék. Amikor viszont egy állam úgy határoz, hogy megnehezíti vagy megakadályozza az addig szokásos piaci cserét, negatív végösszegű döntést hoz: az ő országának a gazdasági szereplői is elesnek a potenciális többlettől, miként a szankcionált fél szereplői is.

Amikor egy adott helyzetben a szankció kivetésével egyet nem értő kommentátorok felfedezik a szankcionáló felet is érintő veszteséget, semmi újat nem mondanak. De hiszen hasonló hatással jár már önmagában egy vámtarifa megemelése is, mivel a kiinduló helyzethez képest valamilyen mértékig visszafogja a piaci tranzakciókat, és ebből a fogyasztókra nézve magasabb ár, kisebb vásárolt mennyiség következik. Amíg azonban a vámemelés alapvetően gazdasági motívumú döntés, ami valami piaci egyensúlytalanságra kíván reagálni, addig a szankció kivetője tudatosan okoz anyagi veszteséget a szankcionált félnek, vállalva a saját gazdasági szereplőit érintő költségeket is.     

Mint eszköz, nyilván akkor hatékony, ha a szankció, embargó, tilalom alá volt félnél jelentős a veszteség, a költségnövekedés, és ezzel szemben a szankcionáló fél gazdasági szereplőinél fellépő veszteség aránylag kisebb (a közgazdászok az elszalasztott hasznot is hozzászámítják a veszteséghez). Amikor egy kormány megtiltja egy modern technológia kivitelét biztonsági okokból, az így elszalasztott ügyleten veszteség éri az exportőr, de az talán talál más piacot, míg az, akihez nem jut el a technológia, nagyobb és érzékenyebb veszteséget szenved el.

Láthattuk ezt a rendszerváltozás előtti évtizedekben a nyugati országok ún. COCOM-listája, azaz biztonságpolitikai embargós listája kapcsán: az azon szereplő termékeket nem értékesítették a kommunista blokk országai számára. A katonapolitikai megfontolások felülírták a nyugati exportcégek nyereségmotívumát, a keleti gazdaságok fejlődését pedig érezhetően visszavetette az embargó léte. Igaz, néha sikerült kikerülni a tiltó rendszert. Továbbá a keleti tömb országai rendre megpróbálkoztak az importhelyettesítéssel. Még ha sikerült is időnként saját fejlesztéssel pótolni a nyugati technológiát, amit szabadkereskedelmi viszonyok között gyorsan és megfizethető áron meg lehetett volna szerezni, a behozatal pótlására fordított erőforrások jobban is hasznosulhattak volna.

Sajnos, a történelem úgy hozta, hogy az újabb időkben is érintettek minket embargós ügyek.

Emlékezetes, hogy a magyar kormány 2014-ben, Krím elcsatolását követően kelletlenül ugyan, de csatlakozott az EU-tagállamok által közösen meghozott gazdasági büntető intézkedésekhez. Azok leginkább az orosz energetikai szektor fejlesztését érintették, és belőlük nem fakadtak komoly veszteségek a magyar gazdaságban. Az oroszok válaszintézkedéseiből azonban igen. Ugyanis a gazdasági háború logikája az, hogy a szankcionált fél, hacsak nem hagy fel a kifogásolt cselekedeteivel, rendszerint maga is kiró a másik félre (meg persze saját gazdasági szereplőire is ezáltal) korlátozó intézkedéseket. Abban az esetben Oroszország az európai élelmiszerek behozatalának korlátozása mellett döntött visszacsapásként, az pedig magyar termelők piacvesztését is előidézte. A magyar agrártermékek esetleg átirányíthatók más piacokra némi többletköltséggel, de az orosz válasz nyilván okozott gondot és kárt minálunk – meg az orosz fogyasztóknak.

Igaz, utólag még azt is lehetett hallani, hogy az élelmiszer-behozataltól addig túlságosan is függő orosz gazdaságban a szankciók nyomán nagy lendületet vett a hazai agrárfejlődés – de az ilyen sikertörténetekkel óvatosan kell bánni. A nyugati szankciókra adott ellenlépéseket, vagyis az unióból való behozatal korlátozásait az orosz hatóságok úgy választották meg, hogy eleve meglegyenek az importpótlás esélyei – így döntöttek egyebek közt az élelmiszerek mellett. Végtére is Oroszország (egyébként Ukrajnával együtt) az agrártermelést illetően jó természeti adottságokra támaszkodhat. Az orosz mezőgazdaság leginkább hibás gazdaságpolitikai döntések miatt került korábban nehéz helyzetbe, és így volt honnan felfejlődni az ön-embargóval nyert hirtelen belső piacvédelem évei alatt.  

Az ukrán szuverenitást érintő 2014-es orosz cselekedetek miatt akkor kirótt nyugati szankciók nem lettek sikeresek. Elrettentő hatásuk láthatóan elégtelennek bizonyult.

Az akkori európai reagálás nem volt eléggé határozott, a büntetés mértéke sem volt elriasztó. Az Orbán-kormány is vonakodva csatlakozott az uniós többséghez, és a szankciókkal szembeni ellenérzéseit nem hallgatta el. De más, jelentősebb szereplők sem vették igazán célba az oroszoknak igen fájó területeket, saját kárviselő hajlamuk vagy képességük is mérsékelt volt. Most azonban egészen más a helyzet. A több hullámban bejelentett uniós szankciók sokkal kiterjedtebbek, egyben célzottabbak is, mint az akkoriak. Sőt olyan intézkedést is tartalmaznak, amelyet az elemzői többség korábban valószínűtlennek gondolt, így jelentős orosz bankok kizárását a SWIFT-rendszerből.

Az azonnali hatások is sokkal nagyobbak most, mint voltak 2014-ben és azt követően. Most rögtön meglátszott, hogy már a nyugati szankciók bejelentése is kihatott az orosz lakosok mindennapjaira.

Ez jelzi a rubel hirtelen értékvesztése, majd az orosz jegybanki kamat megemelkedése, az államcsőd veszélyének megjelenése. Egészen más a 2022. március eleji orosz pénzügyi helyzet, mint volt bármikor az 1990-es évek vége óta. Még ha – amire e sorok írásakor nem látszik esély – maguk a háborús cselekmények hirtelen megszűnnének, Oroszország gazdasági és pénzügyi kapcsolatrendszere más lesz. A status quo nem áll helyre. Ezt valószínűsíti az is, hogy a mostani európai reagálás kiterjedt az olyan stratégiai ügyekre, mint amilyen az energiafüggőség eddig is ismert, sőt szem előtt levő, de a kritikus döntésekig el nem jutó alapdilemmája. A német szövetségi kormány hirtelen fordulata ebben és egyéb stratégiai vonatkozásokban különösen jelentős.

További nyugati intézkedések is formálódóban vannak ezekben az órákban. Most még nem látható tisztán, hogy milyen orosz válaszintézkedések jönnek, azok mekkora kárt okoznak a külvilágnak - és maguknak az orosz lakosoknak és gazdasági szereplőknek. Tudható, hogy a gazdasági kapcsolatok megszakadásának piaci következményei, a megsokszorozódó politikai bizonytalanságok és kockázatok beárazódása, a még bekövetkezhető sokkok és megrázkódtatások nyomán a termelői árak, a szállítási tarifák, a biztosítási díjak és egyéb tranzakciós költségek most még tovább emelkednek. Mindenki számára. Ezért tehát az a magyar politikusi kommentár, hogy „a háború árát ne velünk fizettessék meg”, nyilvánvalóan puszta szófordulat. A háború ténye miatt a károk egy része már bekövetkezett, amint azt az egyébként is törékeny valutánk árfolyamának esése, a budapesti tőzsdei árfolyamok zuhanása jelzi.

Ezekhez a sokkokhoz tevődnek majd hozzá a gazdasági szankciók következményei. Azok pedig természetüknél fogva tényleges kárt, de mindenképpen relatív helyzetromlást okoznak. Mégis elkerülhetetlenek. Aki ugyanis csak legyintget a gazdasági büntetőlépésekre azok ismert gyengéi és mellékhatásai miatt, vajon folytathatónak gondolja a háború előtti gazdasági ügyleteket? Tekintsük a leglényegesebb nem-védelmi jellegű eddigi esetet az elmúlt napokból: a német kormány az orosz invázió megindítását követően napokon belül elállt a régóta épített, de folyamatos stratégiai kritika középpontjában álló orosz-német gázvezeték megépítésétől. A vezetéknek a legfőbb előnye az volt az oroszok számára, hogy nem halad át Ukrajnán, de semmilyen harmadik fél területén sem. A német félnek világos lett, hogy az Ukrajnát ért támadás után nem tudná ugyanúgy használni, mintha mi sem történt volna, szépen fizetve az agresszornak az importált gázért. Kétségkívül nagy áldozat német részről, de a gázügylet roppant kényes az oroszokra nézve is, hiszen az ország kivitelének komoly hányadáról van szó. Korlátosan tárolható termék, nem lehet gyorsan alternatív piacokat találni.

Az eddigi tapasztalatok szerint a szankciók technikai értelemben akkor hatásosak, ha széleskörű nemzetközi közösség mondja ki és tartatja be, így tehát a szankcionáltnak nem egyszerű, és semmiképp nem költség nélküli annak megkerülése. Ez elmondható a mostani esetről.

Idővel a hatásosság, azaz a károkozó képesség mérséklődik, amint helyettesítő utak és megoldások kezdenek kialakulni. Ugyanakkor, mint stratégiai eszköz, a szankció nem alkalmazandó hosszú időn át, hiszen mindkét félre nézve költséges, de ami talán még lényegesebb: enyhítése vagy felfüggesztése pozitív ösztönzést is magában rejt.

A mostani helyzetben erről még sajnos túl korai beszélni, de érdemes tudni, hogy a nagyon hosszú tartamú büntetőrezsim valóban arra ösztönzi a szankcionáltat, hogy tartósan függetlenítse magát akár nagy gazdasági költségek mellett is. Ezáltal viszont később a szankció véget éréséből adódó ösztönző hatás is eltűnik. Most például a nemzetközi pénzügyi rendszerből való hirtelen kizárás arra serkentheti az orosz államot, hogy a nyugati szisztémáktól független pénzforgalmi rendszert fejlesszen, tovább megpróbáljon kiszabadulni a dollár, mint tartalékeszköz és fizetési eszköz dominanciája alól.

Ez utóbbi vonatkozásban azonban azonnal beleütközik az orosz gazdaság globális lépték szerinti szerény méretébe. Az orosz GDP nagyjából Olaszországénak felel meg, az orosz gazdaságnak az utóbbi években produkált növekedése a világátlag alatti. Demográfiai helyzete, a gazdaság szerkezete akkor is gond lenne, ha a politikai viszonyok támogatnák a világgazdaságba való szervesebb beépülést, a tőkék és technológiák szabad áramlását. Ez azonban nem jellemezte az utóbbi másfél évtized orosz történetét. Ami pedig az utóbbi napokban történt, roppant valószínűtlenné teszi, hogy ez a valójában közepes méretű ország sikerrel visszakapcsolódjon a nagy gazdasági térségek (Egyesült Államok, Nyugat-Európa, Délkelet-Ázsia) által meghatározott termelési folyamatokba.

Sajnos nem látszik még esélye sem annak, hogy a ténylegesen komoly kárt okozó jelenlegi nyugati szankciók kivezetése akár csak szóba jöhessen. Sőt a helyzet súlyosbodása valószínűsíthető. De a szankciós politikák tapasztalatai szerint az exit lehetőségének a feltűnése van olyan fontos, mint amilyen befolyásoló ereje van a büntetési szakaszban fellépő kár-fenyegetésnek.