A Magyar Nemzeti Bank (MNB) monetáris tanácsa a legutóbbi ülésén döntött is, meg nem is. Formailag döntött, amikor a jegybanki alapkamat körüli kamatfolyosó tetejét, azaz a rövid hitelei kamatát 25 százalékról 20,5 százalékra csökkentette. Valójában azonban változatlanul hagyta a kamatkondíciókat. Nem azzal, hogy marad a 13 százalékos alapkamatszint, hiszen az jelenleg csak ceremoniális szerepet tölt be. De még az sem tekinthető változásnak, hogy a folyosótetőt, az említett hitelkamatot nagy mértékben mérsékelte, ugyanis ilyen drágán, ekkora hitelkamatszinten nem fordulnak a pénzintézetek az MNB-hez, hiszen a bankközi pénzpiacon sokkal kedvezőbb kamatfeltételek mellett juthatnak likvid forráshoz.
A forintnak az euróhoz, dollárhoz viszonyított árfolyama nem is nagyon mozdult el a kamatdöntő tanácsülést követően. Nem is csoda az izgalom hiánya. Az effektív eszköznek, a tényleges irányadó kamatnak a szintje ugyanis megmaradt a rendkívül magas, 18 százalékos szinten. Mindaddig, amíg az MNB ilyen kamat-magasságon betétet fogad el a kijelölt üzleti partnereitől, ez lesz a tényleges jegybanki eszköz.
Ám ennek a mértéke rávilágít a magyar monetáris politika állására. Amire pedig fény hullik, az a következő: a forint jelenlegi „erőssége” döntően azzal függ össze, hogy a pénzügyi szereplők a likvid pénzüket most 18 százalék mellett helyezhetik el a jegybanknál. Az pedig nagyon nagyvonalú ajánlat. A térségben messze az MNB kínál legtöbbet az ilyen betétre – így sokaknak megéri forintot venni, hogy azt a jegybanknál fialtassák.
Az ilyen befektető azonban résen van. A pénzvilágban jól tudható, hogy a forint (HUF) gyorsan változó értékű valuta. A befektetők szeme félig a kijáraton van; rossz hír esetén hirtelen eltűnhet a forint iránti kereslet. Ezt megtapasztalhattuk, amikor a jegybank alelnöke a minap újságírói kérdésre azt az egyébként kézenfekvő kijelentést tette, hogy a mostani magas kamatszint nem tart örökké. A feszült pénztulajdonosok egy része rögtön elbizonytalanodott: ez elég volt ahhoz, hogy a forintnak az euróval szemben piaci értékében azonnal 7-8 forintnyi esés álljon be.
Most is mondott valamint az MNB vezetése. A monetáris tanácsnak a kamatfolyosót érintő döntését követően kiadott kommüniké igen óvatosan fogalmaz: az MNB figyeli a beérkező adatokat, illetve az inflációs kilátások alakulását, és „kiemelt figyelemmel követi a nemzetközi pénzpiaci folyamatok hazai kockázati környezetre gyakorolt hatásait”. Ez egyszerűbb nyelvre fordítva olyasmit jelent, hogy „majd meglátjuk”. Meglátjuk, hogy a gyorsan változó viszonyok között miként alakulnak a dolgok. A jegybank nézi a beérkező adatokat, és különösen azt vizsgálja, hogy a világ pénzügyei miként alakulnak, a változások pedig miként érintik a magyar gazdaságot, annak megítélését. Ezzel pedig arra céloztak a jegybank vezetői, hogy ha az adatok kedvezően alakulnak, akkor – de csak akkor – a tényleges, effektív kamatok végre mehetnek lefelé.
Ez azonban szómágia, most érdemi döntés nem történt. Az formalitás, hogy a hivatalos alapkamat 13 százalékos, és az azt övező – továbbra is aszimmetrikus – kamatfolyosó felső sávja „csupán” 20,5 százalék, és marad a 12,5 százalékos alsó (betéti) sávval. Ilyen viszonyok között nem effektív az alsó érték, hiszen a bankok miért helyeznének el pénzt önkéntesen ezen a mérsékelt rátán, ha 8 százalékot meg lehet kapni az egynapos betéti eszközön.
Technikainak látszik, de mégis érdemes feltenni a kérdést, hogy miért is nem szimmetrikus a kamatsáv. Mint például a román jegybank esetében: a 7 százalékos alapkamatnak abban áll a lényege, hogy a 6 százalékos betéti kamat és a 8 százalékos lombard- (fedezett) hitelkamat kijelöli a kölcsönpénz árát az adott gazdaságban. Az, hogy nálunk a hivatalos kamatfolyosót a 12,5 százalék és most már „csak” 20,5 százalék közötti sáv jelöli ki, nem sokat mond a magyar tényleges kamatviszonyokról - azon túl, hogy az ilyen magas számok azt jelzik: inflációs és/vagy ingatag pénzügyi állapotú országról van szó.
Az MNB szeretné idővel levinni a kamatait a mostani meghökkentően magas szintről, csakhogy tudni kellene, hogy az ugrásra kész pénztulajdonosok akkor miként reagálnak. A magyar forint árfolyamát ugyanis nem a hatóságok állítják be és értékelik fel vagy le, hanem a piaci szereplők: lebegő árfolyamrendszerről van szó. És amint itt többször megtárgyaltuk, a forintnak a horgonyvalutákhoz mért árfolyama gyorsan és jelentősen képes változni. Kedvezőtlen események, rossz hírek esetén a forint sokat gyengül. Aztán az itteni jóval nagyobb kamatok mellett kezd helyreállni a forint iránti érdeklődés, kereslet, és ezzel az árfolyam is.
Látható, hogy a magyar valuta – minden utóbbi visszaerősödés ellenére – jelenleg sokkal gyengébb, mint a térség többi nemzeti fizetőeszköze. Ráadásul ingatagabb is; bármely kellemetlen fordulat, mint a Covid-járvány kitörése, az Ukrajnát ért orosz támadás, azonnal gyors árfolyamgyengüléssel jár. A gyengülésre a jegybank leginkább csak a kamatok emelésével tud reagálni, visszacsalogatva a piacra a pénzügyi befektetőket. Csakhogy sajnos csak a többi országhoz képest kiugróan magas kamatszint mellett hozhatók vissza a mindig aggodalmas befektetők. Más szóval, jobban meg kell fizetni itt a pénztőkéseket, mint a térség más országaiban, nem is beszélve az euróövezetről. A helyzetet jól illusztrálja a tényleges bankközi kamatviszonyokban fennálló komoly eltérés.
Lehet a hivatalos magyar alapkamat 13 százalék, de ami igazán számít, az a tényleges rövidtávú betétbefogadás kamatszintje, és a bankközi kamatok mértéke. A magyar esetben az effektív jegybanki betéti termék 18 százalékos szintje és a bankközi hitelek 16 százalékon felüli mértéke jelzi a magyar viszonyok törékenységét: a román, cseh, lengyel esetben 7 százalék körüli effektív jegybanki kamatokról és bankközi hitelmértékekről van szó. Ekkora kamatelőny csábítóan hat a pénzpiaci szereplőkre (spekulánsokra, mondhatnánk a magyar kormánypropaganda nyelvén). Ekkora kamatszint azonban nyilván igencsak korlátozóan hat az üzleti életre, a háztartások fejlesztési tevékenységére. Azt pedig kormánykörökben gyakran el is mondják.
És itt kerülnek képbe a magyar forintot, és tágabban a magyar gazdaságot övező kételyek. Recesszióba szorul-e a magyar gazdaság? Ha ez a veszély valóban fennáll, márpedig a 2023-as év első trimesztere erre utal, akkor vajon a kormány nyugodtan tűri-e ezt, vagy a maga aktivista módján beleavatkozik? És ha igen, az vajon segít-e a helyzeten? Vagy inkább ront, már önmagában az irány körüli vitákkal, és abban is, hogy a kormány gazdaságösztönző reflexei lerontják a monetáris politika hatásfokát. Az utóbbi szigorítana a kamatfeltételeken, a kormányzati politika élénkítene, tehát lazítana.
Legalább ekkora kételyek övezik a külső viszonyokat, legfőképpen az uniós pénzekhez való hozzáférést. Ha azok a pénzek tartósan kiesnek, aligha lehet elkerülni a szuverén besorolásunk romlását – az pedig azonos a magyarországi kamatszint mellett forintárfolyam-gyengüléssel járna. Visszaemelni a kamatokat, még ennél is feljebb? De hiszen így is hatalmas az eltérés a régió és a magyar kamatszint között, a hátrányunkra, és egyben a gazdasági szereplők hátrányára.
Mindez teljességgel kívül esik az MNB ráhatásán. Az esetleges fordulatok következményei azonban mind lecsapódnak az árfolyamon, majd hamarosan az infláción. Ezért sem tud ebben a mostani helyzetben igazi iránymutatást adni a jegybank a gazdasági szereplőknek. Marad a kissé homályos szöveg, benne az esetleges kamatcsökkentés homályos ígéretével.
A Benchmark rovat cikkei itt olvashatók el.
Három indexből kettő csökkent. 
