Az euró átvétele időről időre felmerül szakmai körökben, a közvélemény elé pedig akkor kerül az ügy, ha valamelyik térségi ország áttér euróra, vagy pedig, ha különösen nagy a gond a forinttal.
Most mindkét ok fennáll. Szlovénia és Szlovákia után újabb szomszédunk lépett be az euróövezetbe: Horvátországban is immár hivatalos az euró január elejétől (a gyakorlatban már régóta erősen euroizált gazdaságnak számított). Célegyenesben Bulgária, közeledik Románia. Ilyenkor érthetően felmerül, hogy ha ott tudták teljesíteni a belépési feltételeket, akkor mi hogyan is állunk, miért is van még itt saját fizetőeszköz, jó-e ez nekünk, stb.
És sajnos a téma másik indoka is fennáll: a forint rekordméretű inflálódása, valamint az azzal is összefüggő árfolyamgyengülések együttesen ismét témává tették ezt a „holt ügyet”. Az ügynek ugyanis valójában nincs napi aktualitása a sajátos magyar patthelyzetben: tudható felmérésekből, hogy az euró átvételét a magyar közvéleménynek mintegy kétharmada támogatná, mint ahogy az üzleti élet szereplőinek is a nagy többsége. Az utóbbiak egyébként rendszeresen használják tranzakciós és pénzügyi eszközként. A parlamenti kétharmad azonban láthatóan nem támogatja a belépési folyamat elindítását.
Okkal szerepel itt az elindítás kifejezés, hiszen az euróövezetbe nem lehet csak úgy belépni. A bekerülés bonyolult és hosszú folyamat – legfeljebb az arra való érdemi felkészülési folyamat esetleges elindításáról lehetne jelenleg dönteni.
Az érvényes belépési ismérvek felől nézve a magyar kilátások nem jók. Akkor is hosszú évekről lenne szó, ha ma megszületne a politikai akarat. Annak viszont semmi jele. Mindkét monetáris hatóság (PM, MNB) és legfőképp a politikai főhatalom birtokosa a bizonytalan jövőbe tolta ki az ügyet 2010 után. Ha egyáltalán szóba kerül az euró, a kormány az ismert belépési mércék (maastrichti kritériumok) teljesíthetőségének őszinte bemutatása helyett jövőbeli állapotokhoz, saját belépési tesztek teljesüléséhez köti a belépés kezdeményezését. „Nem kell elsietni, majd akkor lehet ilyenről szó, ha a magyar gazdaság már kellően felzárkózott”, „az euró nem csodaszer”, „nem mindenki járt jól vele”, „a saját valuta segíti a gazdaság versenyképességét”: ilyen panelek szoktak előkerülni a nyilvánosság előtti megszólalásban.
Amikor a kormány vagy az MNB tisztségviselői az uniós intézmények által támasztott gazdasági mutatókon túl újabb kritériumokhoz, például az uniós átlagfejlettség valamilyen kiválasztott százalékos értékének eléréséhez kapcsolja a magyar belépés időszerűségét, akkor lényegileg a közös valuta elutasításának udvariasabb formáját választják. Különösen olyan önként vállalt mutatóértékek megnevezésekor, amelyek a belátható időben nem teljesülnek. Lehet ugyan találni alkalmasan megválasztott évekkel viszonylag sikeresebb jövedelmi felzárkózási szakaszt, de hosszabb távot tekintve – és ilyen makrogazdasági jelenségek esetében a konjunkturális ingadozásoktól jó eltekinteni – a magyar gazdaság ez ideig közepes teljesítményt nyújtott. Nem segítő, inkább nehezítő körülmény volt eddig is a volatilis és hosszabb távon értékéből veszítő forintvaluta megléte.
Nem a fordítottja igaz? Idáig rendszeresen elhangzott a hivatalos forrásokból, hogy a saját valuta hasznos eszköze a felzárkózásnak, a valutaleértékelés serkenti az exportot és azon keresztül a gazdasági növekedést. Fél-szakmai körökben, kormányközeli publicisztikában gyakran állítják, tények és referenciák nélkül, hogy a sikeres felzárkózások mögött leértékelési politika állt a fejlődő világban.
Az utóbbi egyáltalán nem igaz, sőt ellenkezőleg: a világátlagnál gyorsabb gazdasági növekedési pályát az országok többségében reálfelértékelődés jellemezte. Ami a valutaleértékelés és a gazdasági növekedés beindítása közötti kapcsolatot illeti: az azonnali külkereskedelmi vonatkozásokon túltekintve számolni kell kellemetlen pénzügyi hatásokkal, legfőképp az inflációval, amely aztán hosszabb távon visszaveti az érintett gazdaságok fejlődését.
A magyar külgazdasági nyitottság foka és szerkezete ismeretében különösen gyatrán hangzik a valutaleértékelés hasznossága, mint a forint megtartása mellett szóló érv. A magyar kivitel nagy része a nemzetközi értékláncokba ágyazva kerül a külső piacokra, döntően világvalutákban (leginkább euróban) kötött szerződések kereteiben – a forint leértékelése harmadlagos tényező a globális termelési folyamatok alakulásában. A forint árfolyamváltozásaira egyébként sem a leértékelés, hanem a leértékelődés a megfelelő szó, hiszen a magyar árfolyamrezsim szabadon lebegő; a piaci keresleti/kínálati viszonyok mozgatják a valutakurzust. Láthatjuk, nagyon is volatilis az árfolyam. A nagy árfolyamingadozás üzleti kockázata, az ellene való védekezés költsége jelentős teher a vállalkozásokon, és a lakosság számára is gondok forrása.
A jegybank a kamatpolitikájával és egyéb monetáris eszközeivel tudna enyhíteni az árfolyam-ingadozáson – ha lenne árfolyamcélja. De nincs. Inflációs célja van. Igaz, hogy amikor a fogyasztóiár-index és a maginfláció jóval a 20 százalékos szint fölött nyitotta a 2023-as évet, ironikus a jegybank 3 százalékos inflációs célját emlegetni – ám az legalább létezik. Árfolyamcélról szó sem esik ilyen rendszerben. A jegybanki kommunikáció a legutóbbi időkig nem tett semmit a politikai vezetés körében ismételgetett tévhitek ellen.
Most azonban új fejlemény, hogy jegybanki publikációkban megjelent a szakmai valóság. A Monetáris Tanács legutóbbi üléséhez készített háttéranyagok között (amint ezt a körülményt maga az itt idézendő tanulmány szerzői tudatták) megjelent egy részletes áttekintés az árfolyamváltozás makrogazdasági hatásairól. A szerzők nemcsak a közvetlen külkereskedelmi hatásokat nézték, hanem az inflációs folyamatokra és a lakosság, vállalatok vagyoni viszonyaira vonatkozó közvetett következményeket is. Az alapos elemzés arra jutott, ami tudható volt szakmai körökben: nem használ a nemzetgazdaságnak a forintgyengülés/forintgyengítés.
A forintárfolyam leértékelődésére a hazai árak és költségek jelentősen és a korábbinál hamarabb reagálnak, beleértve az importárakat és a hazai árakat; így a gyengülő valutának az exportra kifejtett ösztönző hatása is kisebb. Ugyanakkor az inflációra gyakorolt hatás emelkedett: „a reálbérek jobban mérséklődnek, ami a fogyasztás nagyobb csökkenését eredményezi. Továbbá a leértékeltebb árfolyam megdrágítja az importált beruházási javak beszerzését is, ami kedvezőtlenül hat a beruházási aktivitásra.”
A tudatos forintgyengítésről tehát maga az MNB is elmondja a kutatói körökben régóta ismert igazságot. A tanulmány kitér a fejlett világ sikeres felzárkózási eseteire, és finoman elveti a kormányzati propagandában sokszor hangoztatott tételt a gyenge valuta előnyeiről. Ellenkezőleg: a tanulmány a sikeres felzárkózást az általános versenyképesség és a termelékenység javulásához köti. A versenyképesség és a munkatermelékenység azonban sokdimenziós ügy – lásd erről az Mfor.hu-n megjelent cikkemet –, amint a sikeres gazdaságok esetei mutatják, függ az infrastruktúrától az oktatáson át az állami működés hatékonyságáig egy sor tényezőn, de ezek között nincs ott a tudatos pénzérték-rontás. A növekvő termelékenység ellensúlyozza a relatív árak emelkedését, az utolérési pályán levő országoknál megfigyelhető árszint-felzárkózást is. A szakirodalom nem azonosított hosszabb távon összefüggést a reáleffektív árfolyam változása és a kivitel mennyiségének növekedése között.
A térségünket illetően azt találták a szerzők, hogy nem mutatható ki kapcsolat a reálárfolyam megváltozása és a külföldi működőtőke-befektetések (FDI) beáramlása között; a régiós országok az árfolyamuk felértékelődése vagy stabilitása mellett is meg tudták őrizni a tőkevonzó képességüket, amint azt a cseh, észt, horvát eset mutatja.
A kérdés most már csak az, hogy kell-e gazdaságpolitikai jelentőséget tulajdonítani egy jegybanki tanulmánynak? Annyiban mindenképpen figyelemreméltó a közzététele, hogy az önálló nemzeti valuta megtartása melletti érvek legerősebbjével számol le: ahhoz, hogy az export fejlődjön, jövedelmi felzárkózás menjen végbe, nem kell gyengülő saját valuta.
A másik lényegi érv az szokott lenni, hogy válság esetén hasznos lehet a leértékelés. Nos, esetek bősége áll rendelkezésre annak bemutatásához, akár a magyar gyakorlatból is, hogy ha beüt a gazdasági-pénzügyi krízis, akkor az ingatag, spekulációnak kitett nemzeti valuta a maga kilengéseivel tovább ront a helyzeten. A monetáris hatóságok nemcsak nem használhatják kedvük szerint a kontrollált árfolyamgyengítést a válság enyhítésére, inkább újabb kockázatként kénytelenek tekinteni a valuta értékvesztésére. Ez talán majd egy másik jegybanki közlemény tárgya lesz.
Most még ott tartunk, hogy a rekordméretű magyar infláció mellett a jegybanknak törődnie kell a többletinflációnk okai között a forint gyengeségével és ingadozásaival. A nemzetközi kutatások bemutatják, hogy a valutaárfolyam volatilitása növeli a vállalkozások újraárazási hajlamát, és ezzel a leértékelődés következményei gyors és erőteljes áremelésekben megjelennek az üzleti szférában.
Az árfolyam stabilizálása, pláne az euróhoz való rögzítése tehát segítene a hazai inflációs nyomás enyhítésében, ráadásul anélkül, hogy az exportképesség és a tőkevonzó képesség gyengülne. Még logikusabb lenne akkor már az euró átvétele; csak hát ahhoz a makrofeltételek nem állnak fent, és a politikai irányvonal sem erre mutat. Ám az ERM-2-be (ezt szokás az euró előszobájának nevezni – a szerk.) való belépés, amely egyébként is szükséges a valamikori euróátvételhez, olyan köztes lépés, amely némi horgonyt adna a magyar gazdaságpolitika számára.
Mindez ma még elég hipotetikus következtetés. Azonban a jelentős magyar deficit és annak elkerülhetetlen külső finanszírozási komponense indokolttá teszi az olyan gazdaságpolitikai lépések megtételét, amelyek valami távlatot adnak a hazai és külföldi szereplőknek. Az nem távlat, hogy „majd ha az EU jövedelmi átlagának 90 százalékát elértük, megfontoljuk az euró átvételét” – miért pont 90 százalék, mikorra lenne ennek esélye, mi lesz addig is? Kérdések sora nyílik meg, érdemi válasz nélkül.
A hazai megtakarítások elmenekülését fékezné, a külső potenciális befektetők érdeklődését növelné, ha a kormányzati propaganda hangos, bántó és veszedelmes távlatokat nyitó EU-kritikus, sőt EU-ellenes hangvétele mellé távlati kifutású gazdaságpolitikai lépés társulna. Ilyen a közös árfolyamrendszerbe való belépés, amivel együtt jöhetne a bankunióban való részvétel. Itt felmerül persze, hogy van-e komoly szándék az uniós védő intézmények ernyője alá bekerülni, vagy amíg csak lehetséges, marad a mindenből kimaradás politikai attitűdje.
A nagyvállalatok őrült hajszaként élik meg a mesterséges intelligencia alkalmazását, vannak azonban olyan tényezők, amelyekkel nem feltétlenül számoltak. 
