Közhely, de igaz, hogy a bankok sokkal többet foglalkoznak a gazdasági-pénzügyi természetű kockázatokkal és jobban is értik azokat, mint a reálszféra szereplői, a vállalatok és a magánszemélyek (hogy az államról ne is beszéljünk). Végül is a bankok legfontosabb tevékenysége, hogy a kockázattal kereskednek. Az ügyfelek egyik csoportjának megígérik, hogy a megadott időpontban és összegben visszafizetik a tőlük felvett betéteket. Ez az ígéret feltétel nélküli és visszavonhatatlan; a bankok nem hivatkozhatnak arra, hogy az ügyfelek egy másik csoportja, amelynek a bankok e betétek terhére hitelt nyújtanak, teljesíti-e és ha igen, milyen feltételek mellett teljesíti visszafizetési kötelezettségeit. Ráadásul a sokféle betét és hitel különbözik egymástól a lejárat, az alkalmazott kamat és gyakran a devizanem tekintetében is, így a nemfizetés kockázatán túlmenően a bankoknak gondoskodniuk kell az ezekből az eltérésekből fakadó kockázatok kezeléséről is.
Tény az is, hogy az elmúlt évtizedekben benne a kockázatkezelés igen gyorsan fejlődött. Az elmélet és a gyakorlat aztán gyorsan egymásra talált, hiszen gyakran maguk a bankok ösztönözték a kutatásokat.
Ennek fényében akár meglepőnek is tűnhet, hogy a 2008-ban elindult Nagy Recesszió mégis éppen a pénzügyi szektorból indult ki. Az történt, hogy a bankok a fejlett világban szinte mindenütt alulértékelték azokat a pénzügyi kockázatokat, amelyekről elméletben és a gyakorlatban is oly sokat megtanultak, illetve tudni véltek. Kevésbé lepődünk meg azonban, ha felidézzük az egykor elfeledett, ám mostanra ismét nagyon népszerűvé vált amerikai közgazdász, Hyman Minsky Pénzügyi Instabilitási Hipotézisét, amelynek alapgondolata, hogy a bankszektor – ha magára hagyják – előre megjósolható módon idéz elő ilyen válságokat, buborékokat. Ez bizony ellentmondásnak tűnik a javából, pedig valójában nem az.
A válasz legalábbis részben a banki kockázatkezelés kettős természetében keresendő. A bankok ugyanis egyfelől természetesen érdekeltek a tevékenységükkel szükségképpen együtt járó veszteségek mérséklésében, de másfelől legalább ennyire érdekeltek abban is, hogy a lehető legkisebb tőkével (legnagyobb tőkeáttétellel) dolgozzanak. Ezáltal ugyanis könnyebben növelhető az egységnyi tőkére (részvényre) jutó nyereség, ami viszont a banki bónuszok számítási alapja. Már pedig minél megbízhatóbban képesek a bankok mérni és kezelni a kockázatot annál pontosabban képesek meghatározni az e kockázatok fedezéséhez minimálisan szükséges tőke összegét is, amit a hatóságok írnak elő a számukra
Az egészen egyszerű hüvelykujj-szabályoktól a bonyolult matematikai-statisztikai valószínűségekkel operáló modellekig a kockázatkezelés egyik kitüntetett területe és outputja tehát a kockázati súlyozás (a nem fizetés, vagy más okból bekövetkező veszteség valószínűsége), amellyel a banki mérlegek eszközoldalán szereplő tételeket és más tőkeigényes banki tevékenységeket a működéshez szükséges tőke kiszámítása során figyelembe veszik. A bankok az elmúlt évtizedekben támaszkodva az e téren elért eredményekre erőteljes és többnyire sikeres lobbi tevékenységet folytattak annak érdekében, hogy a felügyelő hatóságok is fogadják el ezeket a módszereket szabályozási tevékenységük elméleti megalapozásaként.
Ám a válság során kiderült, hogy mind a hüvelykujj-szabályokkal, mind a bonyolult rendszerekkel gondok akadtak. Például az OECD országok államkötvényeinek 0% kockázati súlyozása ésszerűnek tűnt, amíg a válság be nem bizonyította, hogy OECD országok – l. Görögország - is csődbe tudnak menni. Másfelől a tudományosan megalapozottnak vélt rendszerekről is kiderült, hogy szisztematikusan alábecsülnek bizonyos kis valószínűséggel bekövetkező, ám nagy veszteségeket okozó eseményeket és ráadásul manipulálhatóak is.
Így aztán bátran kijelenthető, hogy a kockázatkezelés terén létrejött szép új világ a biztonság hamis illúziójába ringatta mind a banki menedzsmenteket, mind a bankfelügyeleti hatóságokat.
Mi lehet a megoldás? Sok elméleti szakember a kockázati súlyozás teljes elvetését javasolja (l.:Admati-Hellwig: The Bankers’ New Clothes, What’s Wrong with Banking and What to Do about It) és a tőkemegfelelést a banki eszközök nominális összege alapján állapítanák meg és egyszersmind drasztikusan – akár 30%-ra is megemelnék a bankok tőkéjének arányát az összes passzíván belül. Azt állítják, hogy csak így lehet csökkenteni azt a negatív externáliát, amit a bankok kockázatvállalása a gazdaság egészére nézve jelent. Ez drasztikus és a bankok körében nagyon népszerűtlen megoldás.
A felügyeleti hatóságok talán ezért is más utat választottak: a bankok mérlegének stressztesztelését. Ez alapvetően annak vizsgálatát jelenti, hogy miként változik/csökken a bankok eszközeinek értéke egy feltételezett gazdasági-pénzügyi válság következtében, azaz mekkora a bankok veszteségtűrő képessége. Ez járható út lehet, ha a stressz-paraméterek elég szigorúak és a teszteket viszonylag sűrűn – egy-két évente – megismétlik.
A legutóbbi stresszteszten az európai bankok többsége, köztük a Magyarországon is aktív bankok mindenesetre átmentek.
A FinLab blog szerzői a Budapesti Corvinus Egyetem Befektetések és Vállalati Pénzügy Tanszék oktatói és kutatói, de az írások minden esetben a szerzők magánvéleményét tükrözik.
Az Alteo rendkívüli osztalékot fizet.
