Putyin ukrajnai háborúja újradefiniálta a nemzetközi rendet – és a felállás minden nap változik. Hszi Csin-ping elnök továbbra is Putyin legjobb nemzetközi barátja, de a háború nem úgy zajlik, ahogy Peking szerette volna. A Moszkva–Teherán tengely napról napra erősödik. A NATO új létjogosultságot talált. Oroszország közép-ázsiai és kaukázusi szomszédjai azt tapasztalták, hogy Oroszország meggyengült, és új kapcsolatokat kerestek. India pedig erősebb és befolyásosabb nemzetként jelenhet meg a háború után.
Kinek a háborúja?
Pontosan egy évvel azután, hogy Oroszország teljes körű inváziót indított Ukrajna ellen, még mindig folyik a vita arról, hogy ez Putyin elnök háborúja-e vagy sem. A háborúellenes oroszok, akik közül sokan az országon kívül kerestek menedéket, az orosz elnököt okolják. Számukra Putyin téveszméi és paranoiája a neo-totalitarizmus felé fordult belföldön és katonai agresszió felé külföldön.
2015-ben Arkagyij Osztrovszkij, a The Economist oroszországi szerkesztője kiadta „Oroszország feltalálása – Gorbacsov szabadságától Putyin háborújáig” című könyvét. A befejező fejezetében Osztrovszkij Putyint egyenesen abba az orosz történelmi hagyományba helyezi, amely szerint „az agresszió és a területi terjeszkedés a modernizáció elleni védekezés egyik formája. Putyin az orosz földek begyűjtőjeként és az orosz birodalom helyreállítójaként ábrázolta magát. Valójában viszont valószínűleg úgy vonul be a történelembe, mint annak sírásója.”
A száműzetésben és a börtönben lévő orosz ellenzék kitart amellett, hogy ha Putyin kiesik a hatalomból, a helyzet megfordul. Leonyid Volkov, a bebörtönzött ellenzéki vezető, Alekszej Navalnij második számú tagja még azt is javasolta, hogy a háború befejeztével a Nyugatnak „Marshall-tervet” kellene ajánlania nemcsak Ukrajnának, amelynek égetően szüksége van az újjáépítésre, hanem Oroszországnak is.
Más szóval, az ellenzéki érzelmű oroszok abban reménykednek, hogy Moszkva újjáépíti a hidakat Európával és az Egyesült Államokkal, ha Putyin már nem lesz a trónon.
Ukrajna szempontja
Érthető, hogy a „Putyin-háború” fogalmát Ukrajnában szinte egyáltalán nem lehet eladni. Az ukránok általában véve hibáztatják Oroszországot mint országot – és mint társadalmat, a néma többséget, akik úgy döntenek, hogy egyszerűen figyelmen kívül hagyják a vérengzést, és folytatják mindennapi életüket.
Miért kellene megbízni Oroszországban, hogy egyszer majd másképp viselkedik – kérdezik –, tekintve, hogy Putyin egy birodalmi beállítottságú nemzet nevében beszél? Emellett a 70 éves vezető utódja valószínűleg nem a nyugatbarát ellenzékből érkezik, és nem is különbözik a Kreml jelenlegi megszállójától.
Egyes nevek, amelyekről a szakértők találgatnak – mondjuk az orosz Biztonsági Tanács vezetője, Nyikolaj Patrusev –, legalább annyira héják, mint Putyin. Az ukránok számára tehát Oroszországot le kell győzni, függetlenül attól, hogy ki vezeti a show-t Moszkvában.
Kapcsolatok Brüsszellel
De mi a helyzet az EU-val? Vajon a háború miatt túlléptek az Oroszországgal fenntartott kapcsolatok – amelyeket oly sokáig gondosan ápoltak – egy olyan ponton, ahonnan nincs visszatérés?
Lengyelország és a balti államok esetében ez nagyon is így van. Már egy éve megvan az „ugye megmondtuk nektek” pillanatuk. Már a tavalyi orosz invázió és a Krím 2014-es megszállása előtt is azt hangoztatták, hogy az orosz revansizmus alapvető veszélyt jelent a hidegháború utáni európai rendre nézve.
Nyugaton Franciaország és Németország azonban sokkal kétértelműbben viszonyult Oroszországhoz. Macron elnök 2017-es első hivatalba lépése után azt szorgalmazta, hogy Európának hosszú távon kell gondolkodnia, és be kell vonnia az oroszokat.
Macron nagyjából az invázióig ragaszkodott ehhez az irányvonalhoz, és folyamatosan hívta telefonon Putyint abban a reményben, hogy valamilyen diplomáciai megoldást talál. A francia elnök még tavaly decemberben is az Oroszországnak nyújtott „biztonsági garanciákról” beszélt, amelyeknek a rendezés részét kellene képezniük.
A német kötéltánc
Németország még ennél is több frusztrációt és haragot váltott ki Ukrajna kelet-európai barátai körében. Az oroszokkal való hosszú évekig tartó barátkozás és az üzleti-politikai vállalkozások, mint például az Északi Áramlat gázvezeték, megrontották a hangulatot. A német politikai osztály régóta barátjaként tekintett Oroszországra, és néhányan, mint például Gerhard Schröder volt kancellár, jövedelmező állásokba kerültek Moszkva állami energiavállalatainál.
Az elmúlt évben némi változás történt a cselekvésben és a retorikában. Az invázió nyomán Scholz kancellár kihirdette az úgynevezett „Zeitenwende”-t (történelmi fordulópont), azt az elképzelést, hogy Berlin végre komolyan veszi az európai védelmet, és mind pénzügyileg, mind politikailag mögéáll. Álláspontja támogatásra talált a német közvélemény körében, amelynek többsége Ukrajna-párti is.
De azzal, hogy Scholz hónapokig vonakodott érdemi segítséget nyújtani Ukrajnának – különösen a Leopard tankok ügyében –, azt jelzi, hogy a német vezetés nem mondott le Moszkváról. Berlin logikája szerint Oroszország mindig ott lesz, akár tetszik, akár nem, és nem tudjuk egyszerűen bezárni, kerítést építeni vagy figyelmen kívül hagyni.
Természetesen a tank-civakodás jóindulatúbb értelmezése az, hogy Scholz játszmája az Egyesült Államoknak az európai biztonság melletti elköteleződését célozta, miközben a 2024-es amerikai elnökválasztás már itt van a láthatáron. De még így is nyugodtan feltételezhető, hogy a németek nem lesznek a „Stop Russia” koalíció élcsapatában.
Lesz-e normalizáció?
Tehát az Oroszországgal kapcsolatos egyetértés hiánya azt jelenti, hogy az EU nyitva hagyja az ajtót a kapcsolatok hosszú távú normalizálására? Nem igazán.
A háború évekig tarthat és valószínűleg el is fog tartani. Amíg harc folyik, nehéz elképzelni a produktív diplomáciai szerepvállalás bármilyen formáját, nem is beszélve a politikai és gazdasági kapcsolatok újraélesztéséről. Amíg Putyin hivatalban van, a kapcsolatok természetesen konfrontatívak lesznek.
Deeszkaláció esetén új vonal húzódhat Kelet-Európában, amely Ukrajnát és esetleg Moldovát és Grúziát a „nyugati oldalra” húzza, Belaruszt Oroszországnál, Örményországot és Azerbajdzsánt pedig a senki földjén hagyva. Egy hidegháborúhoz hasonló forgatókönyv valósul meg: a nyugatbarát országok az EU és a NATO pályájára kerülnek, Oroszország pedig berendezkedik Ukrajna elfoglalt területein.
Ez azt is jelenti, hogy a hidegháborús típusú diplomácia bevetésére kerül sor. Az EU – és szövetségese, az USA – csak a stabilitás megőrzése és a frontális ütközés elkerülése érdekében lép kapcsolatba Oroszországgal. A nyugati politika lényege a feltartóztatás lesz, nem pedig az integráció, mint az 1990-es és 2000-es években volt.
A háború súlyosan megviselte az Oroszország és az EU közötti gazdasági kapcsolatokat, és Putyin politikai döntései felgyorsították azokat az erőket, amelyeket minden jövőbeli vezető nehezen fordíthat meg. Moszkva korábban az Unió egyik fő energiaszállítója volt – ez nincs többé, és nem valószínű, hogy visszanyeri pozícióját. Az orosz részesedés az európai gázimportban a 2021-es 50 százalékról a jelenlegi 12,9 százalékra csökkent.
Az európai szankciók arra kényszerítették Oroszországot, hogy Kína, Irán és a Globális Dél felé húzódjon. Ez lesz a háború egyik maradandó öröksége.
A Putyin-ellenes oroszok abban reménykednek, hogy országuk végül visszatalál Nyugatra. Az európai vezetőknek azonban igazuk van, ha hosszan gondolkoznak azon, ami a harcok leállása után következik – ahogy előbb-utóbb ez meg is történik. Mégis, ahogy a történelem mutatja, a háborúk átformáló események: az óra nem fog visszaállni 2022. február 23-ra.
(Káncz Csaba szerzői oldala itt érhető el.)
