Mi lesz most a NATO-val?

Növekszik az aggodalom a nyugati döntéshozók körében, hogy Trump a második elnöksége alatt kivonja az Egyesült Államokat a NATO-ból. Trump korábbi nemzetbiztonsági tanácsadója, John Bolton szerint Trump 2018-ban már majdnem megtette ezt. Azzal, hogy tavalyi kampánya alatt arra biztatta Moszkvát, hogy „tegyen, amit akar” azokkal a NATO-országokkal, amelyek nem költenek eleget a védelemre, Trump tovább növelte a gyanút.

A legtöbb NATO-ország már teljesíti a 2014-ben meghatározott, a GDP 2 százalékát kitevő kiadási referenciaértéket, Trump azonban hivatalba lépve új, 5 százalékos referenciaértéket szorgalmaz.

Az agytrösztök előrejelzése

Az Atlanti Tanács két kutatója tavaly novemberben elismerte, hogy az Egyesült Államoknak több figyelmet és erőforrást kell szentelnie a csendes-óceáni térségnek, és az európai NATO-szövetségeseknek fel kell lépniük, felelősséget kell vállalniuk saját régiójukért – és talán Afrikáért is, miközben esetleg az Egyesült Államok vezetésével a Közel-Keleten is nagyobb terhet kell vállalniuk. Az elképzelés az lenne, hogy „közben megmentik a NATO-t”.

A Defense Priorities washingtoni agytröszt két katonai szakértője szerint Trump a NATO-ból való kilépésnél kevésbé drasztikus lépéseket is tehetne, például csökkenthetné az amerikai katonai lábnyomot Európában, jelezve a visszavonás tervezett ütemét, és elmagyarázva az indoklását a szövetségeseknek. A küszöbön álló valóság azonban valószínűleg legalábbis a NATO „tehermegosztásának” némi átrendeződését jelenti, és az USA visszahúzódik – legalábbis Európából.

Kavanagh és DePetris üdvözlik ezt, és így érvelnek: „Az Egyesült Államok nemzetbiztonsága és gazdasági jóléte többé nem függ az amerikai katonai jelenléttől Európában. Oroszország katonai kapacitása kevésbé bizonyult lenyűgözőnek, mint ahogyan azt először becsülték, ami azt jelenti, hogy Moszkva nincs olyan állapotban, hogy hegemóniát szerezzen Európa felett, még ha akarná sem. Európa pedig rendelkezik a saját biztonságának kezeléséhez szükséges erőforrásokkal. A kontinens feletti nagyobb európai ellenőrzés az Egyesült Államok befolyásának némi csökkenését fogja jelenteni, de ez nem jár elfogadhatatlan költséggel az Egyesült Államok biztonsága szempontjából. (....) Az igazság az, hogy a NATO elvégezte a feladatát, amelyet a szövetség első főtitkára, Lord Ismay úgy jellemzett, hogy „az oroszokat távol, az amerikaiakat bent, a németeket pedig lent tartotta”. Sőt, talán túl jól is tette ezt. Trump célja az kell legyen, hogy az európaiakat felemelje, hogy ők maguk is távol tudják tartani az oroszokat. Ez pedig addig nem történhet meg, amíg az amerikaiak bent maradnak”.

Új európai koalíció

Trump lépéseit látva mindenesetre az Egyesült Királyság és Franciaország most a „Tetterősek Koalíciójának” saját verzióját, az ukrajnai tűzszünet biztosítását célzó stratégiát kezdi végrehajtani. Ez magában foglalja a katonai eszközök telepítésének tervét, és ha szükséges, katonák bevetését a helyszínen – ez a lépés arra utal, hogy az európaiak egyre frusztráltabbak a Washingtonra való várakozás miatt.

Párizs egy lépéssel tovább ment, és kijelentette, hogy az Egyesült Államok esetleges kivonulásával kapcsolatos aggodalmak közepette nukleáris elrettentő erejét is bevetheti a kontinens védelmére az orosz fenyegetésekkel szemben. Ez annak a jele, hogy néhány európai vezető felkészül egy olyan jövőre, amelyben nem mindig számíthatnak az Egyesült Államokra.

Ez a bizonytalanság már évek óta jelen van a beszélgetésekben, de egyre nehezebb figyelmen kívül hagyni. Mike Lee republikánus szenátor, aki sosem szégyenlős a nézeteivel kapcsolatban, nemrég azt írta: „Ideje kilépni a NATO-ból és az ENSZ-ből”. Elon Musk, Trump legfontosabb szövetségese és a világ leggazdagabb embere a tőle megszokott laza stílusban azt válaszolta: „Egyetértek”.

Könnyű az ilyen megjegyzéseket online harsánykodásnak tekinteni, de amikor prominens személyiségek nyíltan megkérdőjelezik a NATO jelentőségét, a vita új szintre ugrik. Mivel ez a fajta retorika a republikánus főáramba került, az azt jelzi, hogy váltás van folyamatban. Washingtonban egyesek a NATO-t inkább hidegháborús reliktumnak, mintsem nélkülözhetetlen szövetségnek tekintik.

Az üzenet nem csak az európai szövetségeseknek szól, hanem az amerikai közönségnek is, amely egyre óvatosabb a tengerentúli kötelezettségvállalásokkal szemben. Nem véletlen, hogy bár Európa régóta az Egyesült Államokra támaszkodik a biztonság terén, de a Washingtonból érkező jelzések hatására egyre nagyobb az igény az európai autonómia növelésére.

Az „Európai Szerződés Szervezete” a válasz?

Ez a törekvés mélyebb vitákhoz vezetett egy független európai védelmi stratégiáról, amely a NATO-n túlmutatva fejlődhetne. Mielőtt a londoni találkozóra indult, Donald Tusk lengyel miniszterelnök kiemelte Európa biztonsági paradigmáját és az Egyesült Államoktól való túlzott függőségét:

„500 millió európai arra kér 300 millió amerikait, hogy védje meg őket 140 millió orosztól!”.

Az „Európai Szerződés Szervezetének” gondolata már nem csak egy agytröszt fantáziája – politikai körökben aktívan vitatják. Ha ez az elképzelés teret nyer, akkor nem csak a katonai képességekről lesz szó. Alapvető változást jelentene abban, ahogyan Európa látja biztonsági szerepét. A partnerség kihívásai közé tartozik a méltányos tehermegosztás, a NATO és az EU védelmi struktúráinak integrációja és/vagy koordinációja, valamint a közös stratégiai prioritások.

Közös érdekek és értékek

Trump csapkodása ellenére a NATO továbbra is a legnagyobb valószínűséggel az elsődleges kollektív európai védelmi mechanizmus marad, de Európa adott esetben a válságok önálló kezelése terén fokozott autonómiaigényt fog támasztani. Többet fektethet a hagyományos védelembe, miközben az USA továbbra is biztosítja a nukleáris elrettentést. Nagyobb rugalmasság jöhet a döntéshozatalban és igazságosabb lehet a tehermegosztás is.