A tömegturizmus tépázza, de még állja a sarat a világ egyik legeredetibb városa

Velence – vagy ahogy a mai napig sokan emlegetik: a lagúnák városa – nem kimondottan ideális célpont kisgyerekes nyaraláshoz. Hogy csak a legáltalánosabb szempontokat említsük: nincs minden sarkon játszótér (sőt, még a szellősnek mondható tereken sem), strand a tengeri fürdőzéshez (legalábbis Velencében), sem kreatív foglalkozással kecsegtető program. A szállás jellemzően drága és szűkös, a kanálisok között cikázó, örökmozgó gyerekek életben tartása pedig extra kihívást jelenthet a szülők számára.

Mindemellett folyamatosan hömpölyög a tömeg, ami a főbb látványosságok környékén konstans dugókat és idegesen lökdösődő embercsoportokat eredményez. Az extra szűk utcácskákban pedig – ahol az állandóan nedves házfalakból áradó dohszag mellett sokszor a turisták által hátrahagyott szemét szaga is megreked – lassú a lavírozás. 

De hogy elébe menjünk a kérdésnek, miszerint mégis miért kell ide utaznia annak, aki mindenben hajlamos a nehézségeket látni: azért, mert a velencei ingerek, élmények maradandó emléket jelentenek, amelyekből hónapokig töltődhetünk.

Alapvető kérdések, gyakorlatias szempontok

A velencei nyaralás tervezgetésekor első körben érdemes mérlegelni az utazás módját. Mivel a vízitaxik városa viszonylag közel van Magyarországhoz – a Budapest-Velence távolság nagyjából 700 kilométer –, könnyedén megközelíthető kocsival, repülővel vagy akár vonattal is; kinek mi kényelmes és megfizethető. Autóval az átlagos menetidő fennakadások és hosszabb megállások nélkül 7-8 óra.

Mi egy szlovéniai tengerparti minivakáció után érkeztünk Velencébe, így csak barátinak mondható 200 kilométert kellett egyben lehúznunk. De mivel a városba autóval nem lehet behajtani, gondoskodnunk kell a több napos parkolásról. Erre a legegyszerűbb lehetőséget Tronchetto mesterséges szigetének gigantikus parkolóháza kínálja, amely több ezer jármű befogadására alkalmas. A parkolás nem olcsó: egy óra hat euróba (mai árfolyamon körülbelül 2300 forintba) kerül. Aki legalább hat órát szeretne eltölteni a városban, annak már érdemes a 24 órás opciót választania, ami 29 euró (több mint 11 ezer forint).

A Velencébe való behajózásért, vagyis az erre szolgáló, 75 percig érvényes vaporetto-jegyért személyenként 9,5 eurót (közel 4 ezer forintot) kell kicsengetni, ami az oda-visszaúttal számolva meglepően borsos ár. Éppen ezért annak, aki a környező szigetekre, például az üvegmanufaktúráiról híres Muranóba, a színes házairól ismert Buranóba, a családias hangulatú Torcellóba vagy a fürdésre alkalmas tengerparttal büszkélkedő Lidóra is szeretne áthajózni, érdemes napijegyet vennie. Ennek ára – hat éves kortól – 25 euró, ám ezért az összegért 24 óra alatt annyiszor szállhatunk vaporettóra, ahányszor csak szeretnénk.

Óvatosan a telefonos helymeghatározással, mert könnyen zsákutcába futhatunk

Noha a szállásadónk – akitől az Airbnb-n kényelmes, kétszobás lakást béreltünk az egyik csendes mellékutcában – már a foglalást követő levelében jelezte, hogy Velencében nem érdemes kizárólag a telefonban található GPS-re hagyatkozni, mert simán eltévedhetünk, a turisták többségéhez hasonlóan mi is megtapasztaltuk ezt az élményt – természetesen bőrönddel és hátizsákkal. Összekacsintva jó pár, a szűk utcákban ténfergő, telefont nyomkodó sorstársunkkal.

A GPS egyébként azért működik megbízhatatlanul a városban, mert nem mindig követi az aktuális helyzetünket, emellett Velencében több hasonló nevű utca is van, ami megnehezítheti az úticél beazonosítását.

Ha biztosra akarunk menni, érdemes figyelni a főbb turistalátványosságokat jelző táblákat, ezeket követve ugyanis eljuthatunk a legforgalmasabb csomópontokra. Aki szeret ráérősen barangolni és eltévedni – ebben a városban ez gyerekekkel is jó móka lehet –, az nyugodtan rakja el a telefonját, és menjen az orra után. Csak előbb jegyezze meg, milyen címen található a szállása.

Gyerekekkel minden kicsit más

Velence pezsgése a gyerekeket is elvarázsolja, ám a városnézés esetében a perspektívát érdemes szó szerint kitágítani egy kicsit, ha több napig maradunk a városban. A Szent Márk bazilika harangtornyából, a csaknem száz méter magas Campaniléből lenyűgöző kilátás nyílik a környező utcákra és szigetekre. A kilátóként funkcionáló toronyba lifttel lehet felmenni, a jegyet viszont érdemes előre megvenni, mert a regisztráció eltarthat egy darabig. 

A harangtorony elődje – Velence legrégebbi harangtornya – egyébként még római alapokra épült. Mostani változatát 1912-re húzták fel, és még abban az évben, Szent Márk napján fel is avatták. A különleges élmények kedvelőinek érdemes naplemente környékére időzíteniük a látogatást, ekkor ugyanis a lemenő nap sugarai meleg fénybe burkolják a várost. 

Mivel a mindössze hét négyzetkilométer alapterületű Velence több mint száz apró szigetre épült, nem érdemes kihagyni a programból a hajózást. Már csak azért sem, mert ha megunjuk a gyaloglást, ez az egyedüli közlekedési eszköz, amivel távolabbi célpontokra is eljuthatunk. A várost átszelő főcsatorna, a Canale Grande mentén elhelyezkedő paloták látványa és a víziút forgalma a gyerekeket is lenyűgözi, de aki nem tengeribeteg, és szereti a hajóutakat, annak érdemes ellátogatnia a velencei üveggyártás fellegvárába is.

Az 5600 lakosú Murano (ami valójában öt kisebb-nagyobb szigetre épült) főutcáján csakúgy, mint Velencében, egymást érik a színes üvegtermékeket kínáló boltok, amelyek a helyi manufaktúrákból kikerülő vázákat, lámpákat és egyéb használati cikkeket és szuveníreket árulják. A kézzel készült apró állatfigurák között – a törékeny holmit árgus szemekkel pásztázó szülők felügyelete mellett – a gyerekek is képesek órákig válogatni. Nem véletlen, hogy négy nap alatt összesen hét üvegállatra tettünk szert – ebből a legbecsesebbet, a sárgafülű, átlátszó nyulat éppen Muranóból utaztattuk haza.

Muranótól alig félórás hajóút Burano, és mivel a vaporettók rendszeres időközönként és kiszámíthatóan járnak, maximálisan ki tudjuk használni az egynapos vízitaxijegyet, ha utóbbit is útba ejtjük. Burano legfőbb látványossága a szigetcsoportot több irányban átszelő, élénk színűre festett házsor: gyakorlatilag nincs két egyforma árnyalat. A látvány naplementekor a legpazarabb, ilyenkor a falak szinte világítanak. 

A nagy rablás: amikor a Google tényleg a legjobb barátunk

Eddig hatszor jártam Velencében, így talán nem túlzás azt állítani, hogy rutinos lagúnajárónak számítok. Vagy legalábbis bizonyos szempontból gyakorlottabbnak, mint az ide érkezők többsége. Így nem volt újdonság, hogy a főbb turistalátványosságok közelében, a legfrekventáltabb helyeken – például a Canale Grande szívében, a Rialto tőszomszédságában vagy a Szent Márk tér vonzáskörzetében – működő vendéglátóegységek egy része bizony lehúzós. A turisták megkopasztásának üteme ezeknél nem áll egyenes arányban a szolgáltatások minőségével.

Ezt egyébként jó tíz évvel ezelőtt mi is a saját bőrünkön tapasztaltuk meg, amikor az egyik kevésbé felkapott étteremben két pohár vízért és néhány, előételnek számító spagettiszálért több mint 50 eurót számláztak ki. Ami elég is volt ahhoz, hogy elmenjen az étvágyunk a főételtől – akkor és ott.

A rossz szájízzel történő falatozást és a csalódást elkerülendő, érdemes lecsekkolni a Google-on egy-egy hely értékelését, mielőtt az aperitiftől a desszertig mindent megrendelünk.

Idén találtunk például olyan, a Rialto közelében lévő éttermet, amely az ötből mindössze egy csillagot kapott az értékelést leadók többségétől, akik jellemzően a pofátlanul magas árakat, a közönyös, esetleg durva pincéreket és a túlárazott ételek minőségét kifogásolták. 

Ha viszont türelmesek vagyunk és rászánjuk az időt – na meg élünk a mobilinternet nyújtotta lehetőségekkel –, remek gasztronómiai élményekben lehet részünk. Így találtuk meg azt a két fagyizót, ahol az idei nyár legfinomabb olasz mangófagyiját ettük (egy-egy kis adagot 2-3 euróért), és azt a kávézót, ahol az ajánlások szerint a sűrű, habos kapucsínó mellé választható cornettók valóban autentikusak; a kávéval gazdagon átitatott tiramisuról nem is beszélve.

Ami a főétkezéseket illeti: két gyerekkel egyáltalán nem mindegy, hova ül be az ember. A halétterem nálunk első körben felejtős, és mivel a főételekben is mindig van valami gyanús és kipiszkálandó, ezért a szűk keresztmetszet a grillhúsokon kívül a pizza és a tészta. Szerencsére ezekből Olaszországban nincs hiány. A google-os értékelések alapján sikerült hangulatos éttermeket találnunk, ahol megfizethető áron kínáltak emberi adagokat – aperitiffel, üdítővel és négy tésztával összesen körülbelül 60 euróért. 

Nyugalomra vágyik? Jó helyen jár

Nyilván nem lehet szó nélkül elmenni amellett, hogy a tömegturizmus az elmúlt évtizedekben alaposan leharcolta Velencét, köszönhetően az évi 25 millió látogató folyamatos áramlásának. A Canale Grandén átívelő Rialto hídon például esélytelen egyetlen pillanatra is megállni, hogy élvezzük az elénk táruló látványt, mert a korlátnál sosincs hely.

Vannak viszont olyan élhető és érdekes negyedek – például Dorsoduro – , ahol anélkül sétálhatunk és csodálhatjuk meg a velencei építészeti remekeket, hogy agyontaposnának bennünket. Mi például szívesen töltöttük az időnket azzal, hogy felfedezzük a város csendes és eldugott részeit; ilyenkor előfordult, hogy 15-20 percig senkivel nem találkoztunk. És őszintén: nem is hiányzott.

Ebben a negyedben található egyébként a híres Peggy Guggenheim Múzeum is – az amerikai műgyűjtő egykori villájában – , ahol az állandó tárlaton megtekinthetők a huszadik század avantgárd irányzatainak remekei. Olyan művészek alkotásai között sétálhatunk, mint Pablo Picasso, Joan Miró, Jackson Pollock, Salvador Dalí és Wassily Kandinsky. A hatalmas teraszról fantasztikus kilátás tárul a Canale Grandéra, úgyhogy megéri rászánni egy órát a lazításra és az ücsörgésre. A belépő felőtteknek 16 euró, tíz éves kor alatt pedig ingyenes. 

A Világjáró többi cikkét itt olvashatják.