Főtt birkafej és Hobbit-házikók, avagy elvonulás a talányok földjén

Mit kezdjen magával az ember, ha szenvedélye a hideg-, olykor-olykor jeges vizes merülés és jön a tikkasztó meleg nyár? Vagy türelmesen vár, hogy őszbe forduljon az idő és újból megteljen a dézsa hűs vízzel, vagy keres egy távoli pontot, ahol kellően hideg az óceán ahhoz, hogy megmártózhasson a habokban. Én az utóbbit választottam, s a kellemest a hasznossal összekötve vettem részt egy Feröer szigeteki elvonuláson.

Ma, amikor bárki, bárhova elutazhat, s tényleg csak a pénztárcánk szab határt a vágyainknak, Feröer még mindig nem számít klasszikus turistacélpontnak. A térképet nézve ezen nincs mit csodálkozni. A szigetcsoport a Skócia-Izland-Norvégia által határolt háromszög kellős közepén fekszik.

Kevés a közvetlen repülőjárat, a zsebkendőnyi kifutópályán, ahol feltűnhet néhány békésen legelésző birka, pedig csak kisebb gépek tudnak leszállni.

Birkákból Feröer kifejezetten jól áll, jóval több van belőlük, mint lakosokból, de ezen nincs is mit csodálkozni. Kinek van kedve egy olyan országban élni, ahol 5-6 hónapig csupán néhány órán át van világos, ellenben a nyár közepén még éjjel sem megy le a nap. Egy olyan országban, amelyet a helyiek is csak úgy aposztrofálnak, hogy ’Land of maybe’, azaz a talánok földje. Vagy a talányoké.   

Az elvonulás tájékoztatójában annyi szerepelt, hogy „hozzál mindent” és készülj fel bármire”. Igen, az északi országokban klasszikus mondás, miszerint rossz időjárás nincs, csak alkalmatlan ruházat, itt is helytálló. Na jó, de én merülni indultam, így a fürdőruha mellé nem sok mindenre volt valójában szükségem.

Ráadásul kifogtam az utóbbi évek legjobb hetét, amikor minden talány és komor felhős, ködös reggel ellenére alig esett. A trópusi monszunok és a csendes angol esők tapasztalatával a hátam mögött vártam, hogy mit tartogatnak a szigetek, de csupán némi szitáló, szemerkélő búcsú esőcskében volt részem az utolsó napon.

Ettől függetlenül számos meglepetést tartogatott az egy hét, ami alatt, ha a szigetcsoport minden pontját nem is látogattam végig, de házigazdáink által bepillantást nyerhettem egy valóban talányos ország talányos népének mindennapjaiba.

Feröer olyan, mintha összegyúrtuk volna a skandináv országokat, tettünk volna hozzá egy csipet Izlandot és egy nagyobb adag Dániát.

Hivatalosan ugyan Dániához tartozik, de széles autonómiával rendelkezik, saját pénze van és az Európai Uniónak sem tagja. Ez utóbbi fájóan érintheti az óvatlan utazót, s pillanatok alatt hatszámjegyű telefonszámlát produkálhat azzal is, ha csupán néhány fotót szeretne megosztani szeretteivel. A legjobb, ha nem is nyúlunk a mobilhoz, vagy csak fotózunk vele ott-tartózkodásunk alatt, hogy majd utunk végén, visszatérve a nagy civilizációba elmerenghessünk a digitális világon túli életről...

A 18 szigetből álló Feröer olyan, mintha más időszámítás alá tartozna, mintha az idő valahol a vikingek érkezésekor megállt volna. Néha ugyan megjelenik egy-egy óceánjáró, hogy emlékeztessen minket, milyen évet is írunk, de valójában semmi sem változott az évszázadok alatt. Ma is olyan fűtetős, Hobbit-házikókban laknak itt az emberek – gyakran, kettő-három generáció együtt – , mint egykoron. A lakosságszám érdemben nem nő és nem csökken. Jellemzően nagy családokban élnek, 3-4-5 gyermekkel, akik közül néhányan mindig a kontinensen próbálnak szerencsét, de a kemény mag marad.

Főként a fiúk, mert birka van, hal van, vagy ha ez nem tetszik, még mindig el lehet menni hajót javítani, s a helyieknek ennyi elég.

A természet érintetlen szépségében tárul elénk. De elvadult tájakkal nem igen találkozni, mivel a birkák gondoskodnak róla, hogy a fű mindenhol jól karbantartott szőnyegként boruljon a domboldalakra. Az itt-ott csörgedező patakok, kisebb-nagyobb folyók kristálytiszta vize iható, és még jégkockára sincs szükségünk.

Itt végtelen egyszerű az élet, olyan, amilyen valójában, ha mi, emberek nem bonyolítjuk túl. Megtanultak együtt élni a ’maybe’-vel. Lehet, hogy esik, de az is lehet, hogy nem. Öt perc alatt bármi előfordulhat, és annak az ellenkezője is. Ami biztos, hogy a hőmérő higanyszála nem kúszik 15-16 fok fölé még nyáron sem, nem nőnek fák, az eső vízszintesen is tud esni, és hónapokon át a sötétség az úr.

Így megbecsülik azt, ami van, amit ez a 18 kis ékszerdoboz nyújtani tud. Van hol aludni, van mit dolgozni és mit enni. A helyiek zöme még mindig birkahúson, halon és burgonyán él, mert ezt nyújtják a szigetek.

A főtt birkafej krumplival mindennapos, a bálnahús pedig desszert. Igen, itt még ölnek bálnát, azaz hosszúszárnyú, gömbölyűfejű delfint. Nem kereskedelmi célból, hanem az önellátás keretein belül és igen, én elhiszem, hogy valóban így teszik.

Vannak, akik ölhetnek, ha már elfogyott a mélyhűtőkből a készlet, de csak akkor. Ha jönnek a delfinek, telefonlánc indul (21. század!), és megvitatják, kell-e hús, kell-e ölni. És ha nem, akkor nem mozdulnak, vagy csupán azért, hogy végignézzék, ahogy elúszik a raj.

Olyan Feröer, mint egy nagy, jól működő család. Valahol az is, hisz gyakorlatilag mindenki mindenkinek a közeli vagy távoli rokona, valahonnan mindenki ismerős. Az ajtók mindig tárva-nyitva állnak mindenki előtt. Nem zárják őket, nincs miért. Itt közösségben gondolkodnak, legyen szó bálnahúsról vagy bármi másról. „Egyedül senkit sem hagyunk”, fogalmazott házigazdánk.

Itt nincsenek öregek, akik magányosan laknak kis kunyhóikban, mindenki tartozik valahova. Például a helyi kötőklubhoz, amelyből a kisebb településeken is tucatnyit találunk. 21. századi fonó ez, ahol tovább örökítődnek a feröeri kötési minták és ugyanúgy megvitatják az ügyes bajos dolgokat, mint nagyanyáink tették. Az egyik legabszurdabb élményem az volt, hogy 20 kilométeres körzetben élelmiszerüzletet, italboltot vagy kávézót nem találtam, de fonalboltból kettőt is, szinte egymás mellett.

De ahogy oly sok minden másban, itt is tetten érhető volt a végtelen puritanizmus és praktikusság. A lakóház egy szeglete szolgált csupán üzletként, míg a szoba másik fele nappaliként és konyhaként. A betérő pedig békésen nézelődött, míg a tulajdonos kávézgatott a szomszéddal.

Ilyen körülmények között egyszerű volt kapcsolódni az elemekkel, ahogy azt az elvonulásunk ígérte, hisz klasszikus értelemben nem volt semmi. Persze a 21. században itt is szinte minden elérhető, ha időt, energiát, pénzt fektetünk bele. Itt is van egy főváros, ahova utunk utolsó napján betértem, de sikerült úgy eltöltenem egy hetet Feröeren, hogy nemhogy szupermarketbe, de még helyi élelmiszerüzletbe se botlottam. Hogyan is botlottam volna egy szigeten, ahol az 50 házból álló település már kisvárosnak számít.

A Világjáró többi cikkét itt olvashatják.