Ennyivel olcsóbbak a befektetési alapok, mint a biztosítások

A cikk támogatója a Concorde Alapkezelő

Az MNB szeptember végén közzétette a hazai befektetési alapok költségeit tartalmazó, a PSZÁF által már sok éve bevezetett táblázatot, amelyből kitűnik, hogy egy átlagos hazai alapnak éves szinten 1,67 százalék költsége volt 2013-ban. Ez majdnem pontosan ugyanannyi, mint a 2012-es 1,66 százalék, viszont alacsonyabb a 2011-es 1,83 százaléknál.

Pont a tízéves átlag

A sok, immáron tízéves átlagnak is majdnem pontosan megfelel, mert az meg számításaink szerint 1,68 százalék volt. (Mind az egyes éven belül, mind az évek során egyszerű, súlyozatlan számtani átlagot számoltunk.) A teljes, igen méretes Excel- táblázatot itt lehet megtekinteni, megkereshetjük benne például saját alapunkat. Az utolsó oszlop a legfontosabb, ez a TER, azaz teljesköltség-hányados (total expense ratio), megmutatja, hogy az alapra az év során terhelt összes költség hány százaléka az átlagos tőkének.

Ha például egy alap TER-mutatója kettő százalék, az azzal egyenértékű, mintha tízezer forintnyi befektetésünkből egy év alatt kétszázat vittek volna el a költségek. Ez azonban semmit nem mond arról, hogy mennyi volt az alap hozama. Lehet, hogy az alap kezelője kitermelt tíz százalékot ez idő alatt, amiből a kettő százalék költséget levonva marad nyolc, aminek a befektetők örülhetnek.

Nem mindegy, milyen alapfajta

De az is lehet, hogy csak másfél százalék volt a bevétel – ez a jelenlegi kamatviszonyok mellett sok alapnál valós veszély –, és a kétszázaléknyi költség miatt végül 0,5 százalékos veszteség jutott a befektetőnek osztályrészül.

Tehát 1,67 százalékba került átlagosan az, ha valaki befektetési alapban tartotta a pénzét, de nagyon nagyok a különbségek az egyes alapok között. A likviditási, pénzpiaci alapok, rövid kötvényalapok költségszintje hagyományosan alacsonyabb, mint a nagyobb kockázatú és sokkal nagyobb odafigyelést, elemző munkát igénylő, felelősséget jelentő részvényalapok, abszolút hozamú alapok, ingatlanalapok költségszintje.

Kit zavar a sikerdíj, ha jó a hozam?

Általában átlagon felüli szokott lenni a költségszintje az ingatlanalapoknak is, az ingatlanüzletág sajátosságai, például ingatlan-adásvételek költségei, illetékek, különböző fenntartási és adminisztrációs költségek miatt. Ez még szintén nem jelenti azt, hogy az alap rosszul gazdálkodott.

Szintén gyakran magas azon alapok költségszintje, amelyek nagyon jók, és a sikert kezelőikkel is megosztják. Az úgynevezett sikerdíj magas lehet, ha az alap az adott évben jól teljesített – többnyire az állampapír-hozam feletti eredmény 10-20 százalékára rúg –, de ezt a befektetők rendszerint aligha bánják.

Így szépítgetik a kirakatot

A tőkevédett alapok egy részének költsége nulla közelében van, de általában csak azért, mert már az indulás évében előre levonták a teljes futamidőre eső ráfordításokat. Más alapoknál pedig lehet, hogy voltak költségek, de azokat az alapkezelő átvállalta, hogy szebb képet festhessen az alap hozamáról. Ez főleg kicsi és nemrég indult konstrukcióknál fordul elő.

Sok-e ez az 1,67 százalék más befektetési formákkal összehasonlítva? A megtakarítási jellegű, unit-linked biztosításokat sok szakember és szakíró nagyon drágának tartja, ami ellen azonban a biztosítók és ügynökeik rendszerint tiltakoznak. Ott is van egy hasonló mutató, mint a TER az alapoknál, amit TKM-nek hívnak (Teljes Költség Mutató). Ezt a biztosítók szövetsége, a MABISZ oldalán teszik közzé, „Biztosítótársaságok TKM Mutatói” címmel.

Az ügynöki jutalék sokat számít

Sajnos nincsenek átlagolva a biztosítások költségei, és nem is lenne könnyű átlagot számolni, de meglehetősen ritka, hogy két százalék alatt legyen ez a költségmutató. A jellemző inkább valahol 3-5 százalék között lehet. Néhány, nem is kirívóan ritka esetben 6-8 százalék is lehet a költség, vagy még több. (Ez néha az alapoknál is előfordul.) Összességében azonban a költségek mindenképpen magasabbnak látszanak ezeknél biztosításoknál, mint az alapoknál.

A Kiszámoló Blog szerzője, egykori banki középvezető nemrég öt százalék körülire becsülte a unit linked-biztosítások költségterhelését, és leírta azt is, hogy a tól-ig határok között a gyakorlatban jellemzőbbek a felső értékek. Ugyanis a költségek jelentős részét az ügynöki jutalékok teszik ki, és minél magasabb az ügynöki jutalék, annál magasabb a kötség, és annál érdekeltebbek az ügynökök az eladásban.

Brutálisan drága biztosítások

Ezért aztán az ügynökök jellemzően inkább a drágább módozatokat árulják. Leírja azt is, miért nem jó érv a biztosítások mellett, hogy benne van a költségek között egy kockázati biztosítás díja, vagy a bónuszok. „Brutálisan drága biztosításokról” írt az Azénpénzem.hu szaklap is.

A nyugdíjbiztosításoknál a jegybank nemrég maximálta a díjakat, a maximumdíjak az alapok átlagos költségeinél jóval magasabbak, annak két-két és félszeresét teszik ki. Nyilván vannak ennél alacsonyabb díjak is, de voltak magasabbak is, ezért kellett a korlátozás.

Nem mindegy, milyen a likviditás

Az évek során részben jogszabályokkal, mesterségesen szorították le, mindenesetre az önkéntes nyugdíjpénztárak díjterhelése jelentősen elmarad a befektetési alapoktól. Az MNB 2012-re vonatkozó kimutatása szerint az átlagos díjterhelés abban az évben 0,89 százalék volt.

A költségeken túlmenően mind a biztosítási szerződések, mind a nyugdíjpénztárak komoly hátránya, hogy hosszú évekre leköti a pénzét az ügyfél, illetve a kiszállás általában költséges és bonyolult. Úgy is mondhatnánk, hogy az alapok likvidek, a másik két forma nem.

Az adózás is bekavar

Ezen kívül persze még más szempontokat is mérlegelni kell: értékpapíroknál (befektetési jegyeknél) a számlavezetési díjak és a forgalmi jutalékok növelik a költségeket. Másrészt a különböző befektetési formáknál más és más adószabályok és adókedvezmények érvényesek.

Amint a bevezetőben is említettük, a költségek szintje ugyan befolyásolja a hozamot, de korántsem csak az határozza meg. Így csak az egyik szempont lehet a választásnál.