Az európai folyamatokba erősen integrált magyar gazdaság számára hasonlóan átmeneti esztendőként indult 2022, mint a Covid-lezárásokat maga mögött hagyó Európa többi gazdaságának - néhány fontos gazdaságpolitikai és politikai eltéréssel. Majd újfajta fordulatokat, változásokat kellett elszenvednie, együtt a kontinens többi országával, a háborús viszonyok miatt, szintén sajátos helyi különbségekkel.
Ezeknek a folyamatoknak az összessége nyomán a 2022-es esztendő nálunk stagflációval zárul, és hasonlóan recesszióval és inflációval indul – tovább növekvő bizonytalanságok közepette.
Bár még a negyedik negyedév adatai nem lehetnek a kezünkben, az eddigiek alapján láthatóak a gazdasági folyamatok idei eltérő jegyei az európai térség zöméhez képest. A 2021-es helyreállítási ciklus expanzív szakasza a magyar esetben nem zárult le 2022 elején, sőt még a február 24-i orosz invázió sem törte meg. Ez már eltérés a legtöbb európai országhoz képest, ahol a helyreállítás nyomán 2021-ben szükségszerűen fellépő áremelkedésre, majd az ukrajnai háború gazdasági és geopolitikai következményeire reagálva gyors alkalmazkodás indult be. Annak részeként az EU országaiban megemelkedett az energiaárszint, amit kisebb korrekcióktól eltekintve hagytak érvényesülni a lakossági fogyasztóknál és a gazdasági szereplőknél. Ettől is, és később hatósági erőfeszítések nyomán erőteljesen változott az energiafelhasználás mértéke, és főként az energiamix: meglepő határozottsággal és gyorsasággal haladt előre az orosz energiaforrásoktól való függetlenedés folyamata, az ellátás diverzifikálása. Bizonyára az ipari szerkezet átalakulása is gyors volt; az alkalmazkodás időigénye miatt az eredmények egy része csak fokozatosan jelentkezik.
Ezzel szemben a magyar gazdasági outputot 2021 során egészen a 2022 április eleji országgyűlési választásokig, sőt a döntéshozatal tehetetlensége folytán még egy ideig azt követően is fűtötte a költségvetési kiköltekezés.
Gazdaságunk túlfűtöttsége az értelmesnél, észérvekkel indokolhatónál nagyobb fokú lett és tovább tartott; ez a nominális gazdasági növekedési ütemet, valamint a vállalatok nominális nyereségét magasan tartotta – az egyensúly kárára, az utókor terhére.
Az árszint gyorsuló növekedése 2021 nyarától ugyan kezdett fékező erővel fellépni, de a kormányzati árpolitika korábbi korok gyakorlatához visszanyúlva igyekezett gyengíteni az ármechanizmus korrigáló hatását: beavatkozott az építőanyagiparba, majd az üzemanyagárakba, az élelmiszerárak egy csoportjába, a kamatfeltételekbe, és még egy sor szakterület működésébe – növelve ezzel az intervenciós fenyegetettséget az addig még nem érintett ágazatokban.
Időközben nagymértékben átalakultak (ránk nézve: romlottak) a nemzetközi cserearányok. Így a csaknem változatlan ütemű gazdasági expanzió és annak legfőbb komponenseként a belső fogyasztás erőteljes bővülése az egyensúlyi viszonyok hirtelen és súlyos romlásával járt. A kormányzati propaganda a GDP-növekedési mutatókkal dicsekedett, azokat állította szemben bármely tartalmi kritikával, holott a magyar output-adatok látszólag kedvező alakulásának legfőbb magyarázó tényezője pontosan a hibás prociklikus gazdaságpolitika, nem pedig a gazdaságunk szerves növekedési képessége.
Az egyensúlyromlás mindenki által látható egyik jele az infláció, amely negyed évszázada nem látott termelési és fogyasztásiár-indexeket hozott. A közbeszédben természetesen kevesebb figyelmet kapott a külső mérlegekben (a külkereskedelmi egyenlegben, a fizetési mérlegben) beálló romlás.
Ezeknek az egyensúlytalansági jelzőszámoknak az iránya nem tér el a V4-térségéitől, de a mértékkel komoly bajok vannak, és tekintettel a sérülékenységi pozícióikra, még lehetnek is (Bod Péter Ákos: sérülékeny a magyar gazdaság, de menthetetlen krízisben még nem vagyunk - 2022. december 16.)
Az újabb Orbán-kormány a választások után joggal mondhatta volna el, hogy az elődjétől súlyos örökséget kapott: nekilódult a belső felhasználás, nyilvánvalóan fenntarthatatlan mértékben, ráfűtve az amúgy is emelkedő árszintre. Továbbá olyan árrögzítési ígéretek mellett kötelezte el magát az akkori kormány (rezsicsökkentés, ársapka), amelyek tartós fennmaradása már a bejelentés napján hiteltelen volt. A kedvezményezett köröknek nyújtott támogatások és preferált célokra fordított költségvetési kifizetések dagasztották a kormányzat deficitjét, miközben egész szakmák maradtak ki a béremelésből, súlyos örökségként az új kormány számára, amelyeket a gyorsuló pénzromlási ütem mellett a nyugdíjaknál keletkező implicit államadósság is nyom.
A helyzet súlyossága jól látható az inflációs folyamat felfutásában: tekintettel a gyorsan változó tételek (feldolgozatlan mezőgazdasági termékek, üzemanyagok, élvezeti cikkek) árváltozásának, valamint a hatósági árszabályozásnak a nagyfokú bizonytalanságára, az inflációt érdemes a maginflációs mutató alapján megítélni. Eszerint a 2022-es évben 15 vagy 16 százalékos a hazai valuta belső értékvesztése; a Magyar Nemzeti Bank (MNB) legújabb inflációs jelentésben közölt számítás szerint a folyamat tartósan velünk marad. Az MNB egy éven túli előrejelzéseit fölösleges tanulmányozni, mert az intézmény által közzétett dokumentumok azt a feltételezést tartalmazzák, hogy a bemutatott időszak végére a pénzromlási ütem visszatér a hivatalos inflációscél-sávba. Ez komolytalan dolog; belendült inflációs folyamatot lényegében lehetetlen megfelezni, hacsak nem súlyos gazdasági visszaesés következik be – ilyennel azonban a magyar hatóságok nem számolnak a közzétett dokumentumokban.
Ha mély visszaesést nem is, de jókora sokkot viszont okozhat az államháztartási hiány 2023-ra tervezett visszavágása. Az államháztartás egyensúlya 2020-ban bomlott meg, és 2021-ben szintén roppant nagyarányú decificet engedett meg magának a kormány. Holott az helyreállítási, növekedési év volt, amely nem igényelt deficit által finanszírozott mesterséges élénkítést, pláne nem ekkorát: a GDP 7 százalékát meghaladó hiány csakis a közelgő választás tényének ismeretében érhető. A 2022-re várható 6 százalék feletti deficitmérték is igen nagy, és egyre többe kerül a finanszírozása. Erről a mértékről csak komoly megszorítással járó kiigazítással hozható le a GDP 3,5 százalékára a költségvetési hiány olyan időszakban, amikor nem lehet "kinőni" az államadósságot.
A tartósan nagy infláció a forgalmi és jövedelmi adókon keresztül ugyan segíti az állami bevételi oldalt, ekkora mértékű kiigazításhoz kiadási oldali megszorítás is szükséges. A belső felhasználás mutatója jelzi a nehéz átmenetet 2022 és 2023 között: a plusz négy százalékról a mínusz kettőre való átmenet nagy hazai befékeződést feltételez. Így is makacs maradna 2023-ban az ikerdeficit: a jelentős költségvetési hiányhoz ugyancsak komoly fizetésimérleg-hiány tartozik.
A hiányokat finanszírozni kell; a belső megtakarítások már nem elegendők, a külső forráshoz való jutás egyre nehezebb és drágább. Hogy miként, kik és mennyiért fogják finanszírozni a hiányt, 2023 nagy kérdőjelei közé tartozik. Különösen azért, mert a kézenfekvő, olcsó források (nevezetesen az EU-tól érkező transzferek) további sorsa ma nem kevésbé bizonytalan, mint volt fél éve, összefüggésben a kormánypolitikai (nem csak a gazdaságpolitika) nehezen értelmezhető kanyarjaival.
Az újabb Orbán-kormány meglepően lassan alakult meg, a gazdasági terület miniszteriális felügyelete meglehetősen kusza lett, és nem is bizonyult tartósnak. Novemberben újabb szerkezeti és személyi változások következtek be a gazdaságpolitikai posztokon, és rég nem tapasztalt koncepcionális-személyi ellentét került felszínre az MNB és a kormány között. A konfliktusok kifejlődésének mozgatóit nem ismerve annyi elmondható, hogy bár a magyar gazdaság szereplői kemény munkával elismerésre méltó alkalmazkodási teljesítményt mutattak már a Covid idején, majd a helyreállítási időszakban, újonnan pedig a hektikusan változó állami szabályozókhoz való igazodásban, de a hatalmi körön belüli törések maguk is növelik a működési kockázatokat.
Így sajnos a 2023-as év kezdetén egy sor olyan tényezőtől függ a gazdasági visszaesés és a pénzügyi zavar elkerülése, amely mind kívül van a kormány befolyási körén. A legközvetlenebb témakör az energiaellátás, valamint az energiahordozók ára. Szemben a nyugat-európai térséggel, nálunk döcögve, nagy késéssel és csekély meggyőződéssel halad az energetikai átállás, a megújuló energiaforrások felé fordulás, a beszerzés diverzifikálása. Az orosz szállítástól, a tranzitországoktól való fizikai és ár-függés különösen kellemetlen, látva a magyar külpolitika fura irányait: az ukrán védelmi erőfeszítésektől való látványos távolmaradást, a balkáni szerb (orosz?) érdekek melletti politikai és anyagi elkötelezettséget – így aztán a horvát, ukrán félnek való energetikai kitettség extrakockázatot hordoz.
A gazdaságélénkítést továbbra sem a nagyobb hozzáadott értéket termelő, fajlagosan kis energiaigényű, főleg szolgáltatási jellegű üzleti tevékenységtől várja a kormánypolitika, hanem a nagyméretű, jellemzően államközi támogatást igénylő, mérete miatt ilyentől függő megaprojektektől. Az akkumulátorgyártó nagyhatalmi pozícióra való különös törekvés merevíti azt a termelési szerkezetet, amely éppen most vezetett a külkereskedelmi mérleg radikális romlásához a maga jelentős energiaigénye miatt. Bár az újabb politikai és gazdasági fejlemények nyomán talán valóban mérséklődik a nemzetközi energiaárszint a következő hetekben, az energiaátálláshoz szükséges hatalmas beruházások tőkeigénye hosszú időre akkor is viszonylag magasan tartja az európai energiaárakat, ha nem érvényesülne a környezetvédelmi szempontok költségdrágító hatása. A zöld cselekvés viszont tartós és lényeges európai törekvés, következésképpen középtávon nem várható az energia reálértékének mérséklődése, sőt helyesebb berendezkedni a tartósan magas árszintre, amelyhez szigorú takarékossággal, a termelési szerkezet gyors átalakításával kell alkalmazkodnunk.
Az ilyen szerkezeti változás felismerése nálunk még késik, sőt rendre megjelennek energetikai (és egyéb) önellátási ambíciók a magyar politika felső köreiben. Holott éppen arra világított rá élesen az utóbbi idők válsága, hogy az összekapcsolt, összekapcsolható rendszerek révén minimalizálható az ellátási és árbeli függőség.
Ehhez stratégiai partnerség szükséges, és az adott tagország kormányának szavahihetősége, kompromisszumképessége. Ilyen vonatkozásban idővel roppant sokat gyengült a magyar pozíció; az ügyeskedések, szabálykikerülések magyar gyakorlatát mára eléggé kiismerték a partnerek.
Csak reménykedni lehet abban, hogy a nemzetközi kamatszintek nem mennek sokkal feljebb, és nem csökken érdemben a külső szereplők kockázati étvágya a feltörekvő piacok állampapírjai iránt. Ennek próbája lesz, amikor az Államadósság Kezelő Központ jelentős nagyságban kilép jövőre a pénzügyi piacokra. Addig bekövetkezhet hitelminősítői felülvizsgálat is; a kormányzat elismerten egyeztette makrogazdasági terveit a nagy rating ügynökségekkel, de hogy elégséges lesz-e a visszaminősítés elkerülésére a tervekbe beleírt adósságráta-mérséklés, az nem teljesen bizonyos. Különösen, ha a kormány a szokásossá vált módon újabb rétegeknek, kedvezményezetteknek akar adni, idővel felpuhítva az évvégi nagy pénzügyi fogadkozásokat.
Az infláció további gyorsulása annál inkább ráirányítja a figyelmet a magyar egyensúlytalanságokra, mivel a térség legtöbb országában eleve nem volt ekkora a pénzromlás üteme, és már túl is jutottak az inflációs csúcson. Nálunk azonban mind az elemzők által figyelt mutatók, mind maguk az inflációs alapfolyamatok még egy ideig romlanak. Talán a 2023-as év közepén állhat elő javulás, fordulat. Addig azonban sok megoldatlan ügy pattanhat ki, akár munkaerőpiaci zavarokkal, felfordulásokkal, masszív bérköltségnövekedéshez vezető módokon. A térség és a forint inflációs rátája között rés kitágulása ráadásul újabb tétel lehet a forint külső értékének (árfolyamának) gyengülésében.
A bizonytalanságok sora ezzel nem zárult le, a külső környezet is rengeteg rizikót rejt, a kormányzati működés és az arra adott társadalmi reagálás is nagy ismeretlen. Ebben a bizonytalan helyzetben kell a gazdasági szereplőknek tervet, elgondolást véglegesíteni a következő üzleti évre.
A Benchmark rovat cikkei itt olvashatók el.
Két héttel az Aszad-rezsim bukása után a szíriai menekültek levelet kaptak az osztrák bevándorlási hivataltól, amelyben közlik, hogy eljárást kezdeményeztek a menedékjoguk visszavonására. 
