A forint árfolyamát már egy ideje nem annyira a gazdasági folyamatok, sem a monetáris politika kamatdöntései, mint inkább az ország belső viszonyait és külkapcsolatait érintő hírek és fejlemények mozgatják. Zavaró, bizonytalanságnövelő ügyből pedig sok van. Az orosz invázió óta értelemszerűen megnőtt Magyarország országkockázata, de esetünkben külön tényező a korrupció, annak is sajátos, rendszerszerű formája. Az EU-s helyreállítási alapról a magyar kormány és a Bizottság között folyamatosan zajlanak a tárgyalások: ezek kedvező vagy aggasztó híreire azonnal reagál a magyar árfolyam, hiszen - az újjáépítési pénzeken túl, más forrásokat is figyelembe véve - akár 28 milliárd eurót kitevő uniós forrástól eshet el az ország, ha nem felel meg a jogállamisági feltételeknek.
De vajon tényleg ilyen különleges gond van nálunk a közpénzek körül? Nem inkább más, tisztán politikai okok miatt orrol a magyar kormányra „Brüsszel”?
A magyar hivatalosság rendszeresen ezt hangoztatja. Az igazságügyminiszter-asszony a hazai nyilvánosságban visszatérően a gyermekek nem-váltását akadályozó törvénnyel, korábban a menekültügyben elfoglalt magyar kormányállásponttal és egyéb politikai-ideológiai témákkal magyarázta a konfliktust, függetlenül attól, hogy az Európai Bizottság az uniós pénzek védelmét szolgáló joganyagra hivatkozik. A kormányoldali véleményformálók érvelése szerint a magyar helyzet nem lehet rossz, hiszen lám a korrupcióellenes fellépést a programja középpontjába állító ellenzék 2022 tavaszán minden korábbinál rosszabbul szerepelt a választásokon. Eszerint vagy nincs is nálunk különösebb korrupció (ez a kormánypolitikusoktól hallható vélemény), vagy amint a hivatalos és háztáji elemzők gyakran elmondják, az embereket nem érdekli a téma.
Mi az igazság tehát korrupció-ügyben? Legalább három vonatkozás keveredik itt. Az első, hogy valójában miként állunk a közügyek tisztasága, transzparenciája terén, milyen is a magyar korrupciós fertőzöttség mértéke. A másik a korrupció jellege: van-e benne magyar sajátosság, ami miatt indokolt az uniós elmarasztalás. A harmadik pedig a magyar társadalomnak a korrupt praktikákhoz való viszonya.
Ami az első kérdést illeti, mivel társadalmi normákat sértő, jogellenes, elvileg büntetendő gyakorlatról van szó, legyen szó a vámtiszt, adóellenőr „megkenéséről” vagy a milliárdos közbeszerzéshez való hozzájutás megvásárlásáról, a látencia mindig gondot okoz. A korrupt ügyek a hatóságok háta mögött, a nyilvánosság kizárásával történnek. Ez azonban nem csak a korrupcióra jellemző vonatkozás, hiszen a droghasználattól a prostitúción át a nemi erőszakig a tiltott, büntetendő esetek kapcsán sajátos mérési gondok merülnek fel, mégis meglehetősen jól bemérhető egy országon belül az előfordulásuk alakulása. Ugyanígy kialakult módszertana van a korrupció mérésének; a legismertebb a Transparency International (TI) nevű nemzetközi civil szervezeté, amely az országok közötti összehasonlításra is alkalmas adatokat közöl évente a transzparenciáról, illetve annak ellentétéről, a korrupt gyakorlat elterjedtségéről.
A TI indexe a társadalmi valóságot jól ismerő szakemberek (jogászok, újságírók, vállalatvezetők, elemzők) nagyobb mintájának megkérdezés alapul. A magyar viszonyokról, az európai térségen belüli helyezésünkről kapott kép nem megnyugtató, és sajnos egybevág egyéb úton szerzett ismereteinkkel: hazánk a tagállamok között a legkorruptabbak között van régóta, és a helyzet nem javul (Bod Péter Ákos: Korrupt ország. Na és?). Az idei, legutóbbi, a 2021-es adatokra épülő idei TI-jelentés szerint Magyarország a transzparencia-skálán 43 pontos eredményt ért el a maximális 100-hoz mérve, és ezzel a gyengécske teljesítménnyel – az egy évvel korábbihoz képest négy pozícióval lejjebb – a 73. helyen végzett az összesen 180 országot vizsgáló világrangsorban. Ezzel hazánk az utolsó előtti helyen áll az Európai Unión belül, csak Bulgáriát előzi meg.
Más módszerekkel és eltérő vizsgálati eljárásokkal, így a Világbank égisze alatt folytatott összehasonlító felmérésekkel hasonló eredményre jutunk: az EU-tagországok között a görög, román, bolgár viszonyokhoz mérhető a magyar korrupciós helyzet. De akkor miért nem a görög, román, bolgár kormánnyal, hanem csak a magyarral valamint némileg más módon a lengyel kormánnyal volt, van konfliktusa jogállami és korrupciós ügyekben az európai intézményeknek? Azokkal is volt és van, sőt a román és bolgár EU-csatlakozás jórészt a rossz korrupciós helyzet és az akkori kormányok elégtelen anti-korrupciós fellépése miatt húzódott sokáig. És itt van a mostani ügy lényege: nemcsak az számít, hogy milyenek egy országban a fennálló korrupciós viszonyok, hanem az is, hogy mit tesznek a hatóságok az európai normák betartatásért. Vagy éppen e normákat megsértve működnek maguk a kormányok?
Ez utóbbi vonatkozásban az Európai Bizottság 2022. július 13-án nyilvánosságra hozott jogállamisági jelentése roppant kritikus.
A jelentés magyar fejezete minden főbb vizsgálati területen (az igazságszolgáltatás függetlensége, a korrupció elleni fellépés hatékonysága, a média helyzete, a fékek és ellensúlyok rendszere) egyenként is súlyos, összességében pedig rendszerszintű problémákat azonosított. A kritikai megállapítások egyébként nem újak, hiszen – mint minden tagállam esetében – a magyar kormánnyal szemben számos kötelezettségszegési eljárás indult, a magyar kormánydöntéseket több esetben ítélte el az Európai Unió Bírósága, továbbá és legfőképpen: az ország az ún. 7. cikkes eljárás alatt áll.
Nyilvánvaló politikai döntés kérdése az Orbán-kormány részéről, hogy mikor és miként tesz eleget a kötelezettségszegési eljárásoknak, miként teljesíti a bírósági ítéletekben foglaltakat, mennyit és miként fogad meg az ún. országspecifikus.
Nem lesz könnyű a Fidesz-kormánynak az uniós intézmények elvárásainak megfelelő döntéseket hozni sem a korrupció, sem az egész jogállamisági problémakör-elleni ügyében. Az uniós ajánlások, eljárások és a jogállamisági jelentésben foglalt elmarasztalások ugyanis a NER lényegét érintik. Azt, amely a nemzeti szuverenitás eszméjére hivatkozva a kormányhatalom csúcsán levőknek az anyagi erőforrásokkal való rendelkezésben a lehető legnagyobb döntési szabadságot kívánja megszerezni és megtartani – ami viszont fogalmilag ütközik a „fékek és ellensúlyok rendszere” néven ismert hatalommegosztási elvvel. Nehéz elképzelni bármilyen komoly vizsgálatot a hatalommal való visszaélés, a közpénzek eltérítése, a versenyszabályok kikerülése ügyeiben, amely nem vezetne el azonnal a legfelsőbb hatalmi körökhöz és azokhoz az üzleti csoportokhoz, amelyek a NER csúcsát alkotják.
Végül, igaz-e, hogy a magyar társadalmat és gazdasági életet nem különösebben foglalkoztatja a korrupció ténye; akár azért, mert nincs azzal tisztában, akár pedig mert történelmi-kulturális okokból nincs különösebben ellenére.
A Transparency International Magyarország vizsgálatai nem egészen ezt képet mutatják. A politikusok megvesztegethetőségéről sokan tudnak, az embereket foglalkoztató ügyek között is elöl áll a téma. Ám valóban nem hat széles körben politikailag mozgósító erőként a közpénzek ellopása elleni fellépés mint kampánytéma – de ez nem a magyar társadalom általános beállítottságának a következménye.
Egyik, valóban helyi sajátossága az a racionalizálás, amely a Fidesz szavazói között különösen gyakori: persze kiterjedt a korrupció, a politikai kivételezés, de az így megszerzett pénzekből magyar tulajdonú, sokaknak munkát adó nagyvállalatok lesznek, vagyis a nemzeti tőke megteremtésének szükséges kísérőjelenségéről van szó. (Egyébként ehhez hasonló érvelés élt Ukrajnában is a függetlenné válást követően: a „mi oligarcháink” legalább az orosz milliárdosok elől szerzik meg a nagy cégeket.) A másik inkább a beletörődés érzése: mivel látványosan érdektelenségét mutatja az ügyészség, a bűnüldöző apparátus a közvagyont megdézsmálókkal szemben, sokan adottságnak veszik a helyzetet (és talán abban sem bíznak, hogy egy más politikai garnitúra tisztességesen képes lenne viselkedni).
De vajon az üzleti szereplők hogyan látják a helyzetet? Erről mindig is kevesebbet lehetett tudni, mint a társadalom tágabb köreinek véleményéről. Ezért fontos az a nagymintás felmérés, amely az EU Bizottsága megrendelésére készült idén tavasszal. Ennek összefoglaló táblázata igen érdekes képet mutat.
A magyar üzleti válaszadók 45 százaléka szerint igen komoly vagy eléggé komoly gond a korrupció az ő vállalata számára: ez a 34 százalékos uniós átlagot jóval meghaladja, viszont 40 százalék nem észlel ilyen gondot a saját cége ügyeit illetően. Ezzel a magyar helyezés a tizedik legrosszabb a 27 ország közül. A megkérdezett üzletemberek számára a helyzet rosszabb Görögországban, Romániában, Szlovákiában a mienknél, az uniós átlaghoz közeli a cseheknél, az átlagnál sokkal jobb a balti országokban és (ez talán meglepetés) Lengyelországban.
Ugyanakkor rosszabb képet kapunk a viszonyainkról, ha az üzletemberek nem a saját cégük életét illetően formálnak véleményt, hanem arra válaszolnak, hogy az országukban gyakori-e a korrupció. Az EU-átlag szerint 63 százalék szerint elterjedt a korrupció, míg nálunk 75 százalék látja így, uniós átlagban 32 százalék mondta, hogy létezik, de ritka, és 1 százalék, hogy nem létezik; nálunk 17 százalék gondolta létezőnek, de ritkának, és szintén 1 százalék gondolta, hogy ilyen nálunk nem fordul elő, ennél többen pedig nem formáltak véleményt.
Van-e valami ellentmondás a TI indexe és más, igen kritikus képet mutató vizsgálatok valamint az üzleti körökből származó, itt idézett adatok között? Irányát tekintve nincs: a magyar korrupciós helyzet jóval rosszabb, mint a tagországok nagy többségében, bármelyik felmérést vesszük. Az üzleti válaszadóknak azonban kisebb hányada említette, hogy az ő cége életében a korrupció komoly gond, mint amilyen általános kép rajzolódik ki más módszertanú vizsgálatokból. Megjegyzendő, hogy a Bizottság korábban végzett hasonló felméréseihez képest a magyar esetben nem mutatkozott romlás, sőt csekély javulás jött ki az elmúlt három év adatainak összevetéséből. Pedig a többi felmérés inkább romlást regisztrált, és ezekben az időkben újabb ágazatokban ment végbe a NER-körök államilag támogatott, nem transzparens, nem versenysikereken nyugvó térnyerése.
Itt valóban adódik diszkrepancia. Mélyebb adatvizsgálat nélkül az feltételezhető, hogy a politikai központból irányított magyar gazdaságban az állami erőforrások akarati, nem-normatív elosztása talán annyira rendszerré vált, hogy az üzleti szereplők jelentős része megszokta, tud hozzá alkalmazkodni. Talán nem is tekinti a privilégiumok osztogatását korrupciónak. A román vagy a szlovák esetben viszont elképzelhető, hogy a nem transzparens kapcsolat az állami tisztviselő és az üzletember között nem gyakoribb, mint a magyar gazdasági életben, ám náluk az erőteljes korrupcióellenes társadalmi kampányok, politikai kezdeményezések nyomán inkább tudatosul, hogy az ilyen praktikák nincsenek rendben. Az intézményes korrupció éppen abban különbözik az egyébként versenygazdaságként működő országokban elő-előforduló normasértésektől, hogy az utóbbi országokban a közvetlenül érintettek és az ügyekről hallomást szerzők számára a korrupció az, ami. Nem a kormány modernizációs politikájának eszköze, sem pedig a nemzeti burzsoázia felemelése, hanem: korrupció.
Egyáltalán nem bizonyos hogy a magyar társadalmat sem most, sem pláne a továbbiakban nem érdekli a korrupció ügye. Ha az anyagi viszonyok elég széles körben és nem csak a legelesettebbek között romlani kezdenek, akkor érzékenyebb lesz a közvélemény mások nyilvánvalóan normasértő módon végbemenő meggazdagodására. Talán a mostanihoz képest tágabb körben születik meg a felismerés, hogy a korrupt módon megszerzett vagyon, jövedelem, előny valahol máshol, másoknál veszteségként, hátrányként jelentkezik. Az is sokakhoz eljut, bármennyire is igyekszik a kormánypropaganda előre lejáratni az uniós intézményeket, hogy a Magyarországnak szánt EU-s pénzek útjába az itteni aranyifjúk és kevésbé fiatal politikai vállalkozók korrupt meggazdagodása áll. Ha pedig a külső nyomás mérséklésére néhány „kisvadat” odadobnak majd, az talán megmozdítja a társadalomban annak az érzését, hogy mégis lehet várni, remélni bizonyos igazságszolgáltatást a közösséget dézsmálók dolgában.
Ezek azonban egyelőre hipotézisek. Mégsem kellene kivetíteni a megelőző évek, akár évtizedek alatti társadalmi és üzleti attitűdök fennmaradását az előttünk álló mozgalmas időkre.
A Benchmark rovat cikkei itt olvashatók el.
November végén nyílik meg a grönlandi főváros repülőterének első olyan futópályája, amely már Amerikából vagy Európából érkező nagy gépeket is képes lesz fogadni. 
