Ha annyira káros a korrupció, miért tűrjük?

Nem volt öröm olvasni, de aligha okozott meglepetést, hogy a nemzetközi korrupciós listán Magyarország ismét rosszul szerepelt, az EU-ban már csak Bulgária van mögöttünk. A Transparency International (TI) legfrissebb jelentésének közzétételével egyidőben kiadott Fekete Könyv igen alaposan dokumentálja az aggasztó magyar közállapotokat. A könyv nyitófejezetében a híres amerikai közgazdász, a Massachusetts Institute of Technology professzora, Daron Acemoglu azt is világosan összefoglalja, hogy a modern gazdaságokban szorosan együtt jár az anyagi fejlődés és a korrupcióval szembeni fellépés.

Adódik a kérdés, hogy ha ennyire nyilvánvaló a társadalmi viszonyok tisztasága (transzparenciája) és a gazdasági fejlődés közötti kapcsolat, akkor miért nem tesznek meg mindent a kormányok a korrupt gyakorlat felszámolásáért, és az emberek miért tűrik el a társadalmi veszteséget okozó praktikákat. Vagy mégis inkább az utca emberének lenne igaza, aki szerint mindig is volt és lesz korrupció, sőt az olajozza meg az államgépezet csikorgó kerekeit? Maradjunk meg annál a rezignált bölcsességnél, mely szerint ez a mi formánk, és nem érdemes ezzel foglalkozni, amíg kielégítően mennek a dolgok?

Lássuk előbb a tényeket. A korrupciót – mint bármely normarontást, törvénysértést – nem egyszerű megmérni. Akkor sem, ha valóban elterjedt, gyakori. Ebből azonban nem következik, hogy ne lehetne viszonylag pontosan kalibrálni elterjedtségének mértékét, gyakoriságát. A berlini székhelyű Transparency International mint nemzetközi NGO alaposan kidolgozott módszertan alapján hosszú idők óta folytat a Föld legtöbb országában vizsgálatokat üzletemberek, elemzők, újságírók bevonásával. A kiterjedt körhöz eljutó piaci információk, adatok alapján kialakult képet a TI összeveti az egyéb felmérésekből, forrásokból származó ismeretekkel. Így alakul ki a pontszám, amely alapján elmondható, hogy egy adott országban a megelőző évekhez képest változott-e és miként a korrupciós helyzet, és az ország állapota miként viszonyul mások korrupciós jellemzőihez. A magyar pontszám és az annak alapján elért uniós helyezés a 2021-es évben elvégzett vizsgálatok alapján a következő:

Az adatok értékelése előtt a gyakori félreértések miatt érdemes kitérni fogalmi ügyekre. A TI módszertan az üzleti gyakorlat nemzetközi vizsgálatában a korrupciós jelenséget a 100 és a 0 közötti skálán helyezi el, ahol az egyik végpont a teljesen transzparens, azaz korrupciótól mentes állapot (100), míg a másik véglet a teljesen korrupt állapot. Ilyenek természetesen nem fordulnak elő, de a dán, svéd vagy finn pontszám jelzi az illető társadalmak nagyfokú korrupció-mentességét, az alacsony pontszám pedig a korrupt esetek elterjedtségét. A szóhasználat és a pontszám azonban lehet zavaró a nagyközönségnek, mivel a korrupció hiányát, ritka előfordulását a transzparencia szó fejezi ki; a listán a nagy pontszám a kedvező érték. Így a nemzetközi felsorolásban elfoglalt hely valójában a viszonyok tisztaságát, nem pedig a korrupció gyakoriságát méri.

Még több, és már inkább tartalmi, nem prezentációs félreértés övezi magát a mutatót. A CPI (corruption perception index) magyar fordítása korrupciós érzékelési mutató, ám a percepció némileg más, mint amit az érzékelés szó sugall. Sokan gondolják, hogy ez valami szubjektív ügy, például olyasmi, hogy foglalkoztatja-e a közvéleményt a korrupció. A CPI azonban nem közvéleménykutatás: olyan is gyakran készül. Ez esetben azonban a gazdasági életet, a társadalmi gyakorlatot közelről ismerő emberektől származnak az adatok. A latin eredetű percepció szó az „észlelés és tudatosulás” kettősségét foglalja magába; azt tehát, hogy a gazdasági életet belülről ismerő üzletemberek, ügyvédek, elemzők, gazdasági újságírók tudomására jutnak-e korrupt ügyek, érzékelnek-e nem fair üzleti gyakorlatot, találkoztak-e közvetlenül vagy megbízható kapcsolat révén ilyennel.

Az más, noha szintén fontos kérdés, hogy a nagyközönség mit gondol a korrupcióról, annak létéről, elterjedtségéről, és egyáltalán téma-e a köznyilvánosság fórumain.

Amikor tehát a magyar mutató romlik, az nem attól van, hogy a vizsgálati évben a média többet foglalkozott volna az ügyekkel, vagy, hogy a nem túl tájékozott „utca embere” éppen mit gondol az egészről néhány felkapott ügy kapcsán.

A volt tervgazdaságok csoportján belül a magyar helyezés hosszabb ideje romlik. Minket ez nem lephet meg, és semmiképpen sem a szubjektív megítélés vagy politikai ellenszenv illetve rokonszenv ügyéről van szó. A 2010-ben meghirdetett politika, amely a korábbi gazdasági elit, valamint a túlzottnak ítélt külföldi tőke pozícióját állami eszközökkel gyengíteni, a kedvezményezett hazai vállalkozói kör súlyát pedig növelni szándékozik, eleve magába rejtette az utóbbi üzleti kör és az államhatalmi pozícióban levők együttműködését, összedolgozását. Ezért nem lehet meglepetés a nyílt gazdasági versenyt kikerülő külön-ügyletek sokasága. Ilyen ügyletekről tudósít a Fekete Könyv II. második fejezete (Korrupció a gyakorlatban) - érdekes, sőt felkavaró olvasmány az üzleti élet szereplőinek ugyanúgy, mint akit állampolgári, adófizetői minőségében foglalkoztat a közpénzek kiszemelt csoportokhoz csatornázása.

Ha a korrupciós helyzet folyamatosan romlik, akkor miért nem szerveződik meg a társadalom a jelenséget működtető, a korrupcióból részesedő hatalmi körök meg az őket korrumpáló vállalkozók ellen?

Mint minden bonyolult társadalmi-gazdasági jelenség, ez is több tényezős. Az egyik valóban az, amit a köznapi bölcsesség sugall: mindig is volt, mindig is lesz. Ez tehát az inercia. Önmagában viszont a dolgok tehetetlensége, a megszokás, a beletörődés nem kellő magyarázat, hiszen látható, hogy bizonyos országok történelmileg rövid időn belül megtisztultak, tehát maguk mögött hagytak egy olyan múltat, amely igencsak hasonlított a mienkre.

A három balti ország vagy Szlovákia trendje láthatóan más, mint a csoportátlag, és nagy kontrasztot mutat a miénkkel szemben.

Észtország mutatója (és a mögötte álló percipiált valóság) észak-európai jellegű – az észt CPI-index csupán egy újabb adalék ahhoz a fejlődési modellhez, amelynek létét sok más forrás is elismeri.

Ad bizonyos támpontot a lengyel mutató alakulása. Míg a megelőző évtizedekben Lengyelország is elég rosszul állt a korrupcióval, a gazdaság érzékelhető és folytonos megerősödése együtt járt a piaci versenyviszonyok tisztulásával. A javulást hasonló módon visszajelezte a Világbank által készített Ease of Doing Business index, amely azt mutatja meg, hogy mennyire könnyű az adott országban vállalkozni, adót fizetni, a hatósági szabályoknak eleget tenni. A lengyel javulás azonban megtört a PiS hatalomra kerülésével. Itt már kezd sok hasonlóság megmutatkozni a 2010 utáni magyar NER kiépítésével, amelynek lényegi sajátossága az államszervezeten belüli fékek és ellensúlyok felszámolása, a centralizált kormányhatalom kiépítése. Az indokok is hasonlóak: a nemzeti szuverenitás visszavétele az integrációs szervezetekkel, a nemzetközi pénzintézetekkel és nagytőkével szemben, a korábbi elit lecserélése (a lengyel ügyben a korábban kinevezett bírók elmozdítása és a bírói szervezet autonómiájának elvétele lett az a pont, ahol a mai lengyel kormány igen kockázatos konfliktusba került az Európai Unió alapintézményeivel és a tagsági alapismérvekkel).

Röviden:

a hatalmi centralizáció akkor is megnöveli a korrupciós kockázatokat, ha a felső politikai vezetés egyébként nem kívánná saját maga, családja, baráti köre vagy a pártját támogatók körének javára felhasználni a jogi-politikai-adminisztratív kontrol eltávolításával megnyíló alkalmat.

A lengyel politika ez ideig nem produkált Mészáros- vagy Tiborcz-jelenséget, de az ellensúly nélküli hatalom mindig növeli a korrupciós veszélyt.

Végül van még egy objektív különbség a vizsgált térségbeli országok és hazánk között: ez az állam relatív súlya, mérete a gazdaságon belül. A magyar állam sokkal többet von el adókban, mint a KKE-térségi átlag, és sokkal többet is költ. A költekezés - alapvetően közbeszerzési formában, de más módokon is, főleg az utóbbi időkben, járványállapotokra hivatkozva - mindenhol rejt magában visszaélési lehetőséget. Minél nagyobb az állam terjedelme, annál nagyobb felületen érintkezik az üzleti világ a kormányzattal. Számos gazdasági ágban egyszerűen nem létezhet úgy nagyobb cég, hogy ne legyen dolga a kormányzattal. Talán csak az exportra dolgozó cégek negligálhatják a hazai politikai „elvárásokat” - mások azonban csak üzletvesztést kockáztatva maradhatnak távol az állami hatóságoktól. Ez a szerkezeti helyzet pedig ráerősít az olyan üzleti morálra, amelyben szokásos helye van a „sikerdíj fizetésnek”, vagy más esetekben a „védelmi pénz” fizetésének a döntési helyzetben levő politikus javára.

Végül látni kell azt is, hogy a korrupció növekedés-gátló hatása viszonylag lassan lép fel, továbbá jórészt észrevétlen a társadalom széles rétegei előtt. E két körülmény sokat megmagyaráz a magyar viszonyokról. Amikor egy állami megrendelést „baráti cég” nyeri egyharmaddal túlárazott szerződéssel, a társadalmi kár természetesen fellép, hiszen adott költségvetési keretből vagy uniós pályázati forrásból objektíve kevesebb jut egyéb hasznos célokra, mintha tisztességes versenyben nyert volna valaki, és az egyharmad pénz megmarad egy másik projektre. A kimutatott GDP azonban ugyanúgy nő a költés évében. A túlárazott sportcsarnok a felfújt, inflált költséggel kerül be a nemzetgazdasági beruházási teljesítményébe, mint ahogy a falusi játszótér egyharmaddal megemelt költsége is a végösszeggel emeli a GDP-t.

Amiről kevesebb szó esik: mi lesz a korrupt vagy „nagyvonalú” állami gyakorlat nyomán szerzett egyharmados többlettel? Ez nem valami megérdemelt profit, mert nincs mögötte kockázatvállalás vagy tőkebefektetés, de mégis profitként viselkedik. Járadék a közgazdasági elnevezése. A megszerzéséhez korrupció kellett, de a járadék, ha szabályosan leadózzák, onnantól kezdve vagy luxusfogyasztásban jelenik meg, vagy belép a gazdaságba tisztára mosott tőkeként.

Erről írtam néhány éve a Századvég című folyóirat 88-as számába más szerzőkkel együtt: a kinyomtatott példányokat bezúzták, a honlapról a szám eltűnt, a szerkesztőséget elküldték (a szám azonban elérhető az interneten, pl: https://transparency.hu/wp-content/uploads/2018/09/SZV_88_beliv_nyomda.pdf). Izgalmas kérdések nyílnak meg itt: az így szerzett „indulótőke” miként és hol jelenik meg legális befektetőként? Képes-e az állami forrásokat megszerző „új elit” hasonló rátermettséggel működtetni, gyarapítani a vagyont, mint amilyen ügyesen hozzájutott, beházasodva vagy pártkapcsolatok révén? Ha megbukik a NER, mit lehet és érdemes tenni magával a korrupciós ügylettel? Már ha egyáltalán még kimutatható az összejátszásból fakadó túlárazás, és bizonyítható a jogsérelem az alapügylet esetében? De lehet-e a szerencsés felek máshol befektetett vagyonával valamit kezdeni egy vizsgálat során? (Nyilván nem.)

Ezek azonban más elemzésnek lennének a témái. A most közzétett transzparencia-kép mindenesetre megerősíti azokat, akik szerint az európai típusú fejlett társadalmakban hosszú idő alatt megalkotott ellensúlyok, hatalommal szembeni korlátok, mint a bírósági ág függetlensége, a piaci verseny szabályozása, az állami gazdálkodás folyamatos felügyelete, a szabad média: mind szükségesek ahhoz, hogy a piacgazdaság (kapitalizmus) tudja hozni a formáját.