Jelenleg az egyre aggasztóbb infláció és az ősztől várható gazdasági ütemcsökkenés ad főként munkát a konjunktúraelemzőknek, a gazdaságpolitikai diskurzusba pedig visszakerült a stagfláció témája. Ezekkel az ügyekkel eddig is rendszeresen foglalkoztunk itt, így kevesebb figyelem jutott a lassabban változó, mélyebben fekvő ügyekre, amelyeket összefoglalóan modernizációs folyamatnak nevezhetünk. Néhány új, érdekes adat birtokában érdemes most rápillantani a magyar társadalmi-gazdasági modernizáció menetére, hiszen mind az infláció, mind pedig az üzleti teljesítmény további alakulása nagymértékben függ attól, hogy mennyire modern és versenyképes maga a gazdaság, az annak keretéül szolgáló társadalom.
A modernizáció fogalmának sokféle értelmezése lehetséges. Ezek között vannak értékrendi, és így vitára ingerlő vonatkozások, ám olyan általánosan elfogadottak is, mint a javuló gazdasági szerkezet, amelyen belül növekszik a több tudástőkét igénylő, nagyobb hozzáadott értéket alkotó tevékenységek súlya, vagy pedig a javuló erőforrás-felhasználási hatékonyság. Ez utóbbi megnyilvánul a munkatermelékenység növekedésében, a fajlagos anyagigény mérséklődésében.
A magyar modernizációs folyamat indikátorai közül most az előttünk álló kihívásokra tekintettel azokat vizsgáljuk, amelyek nagyban eldöntik, hogy a folyamatban levő változások miként érintenek minket. Ilyen vonatkozás az energiahatékonyság, vagy a fogalom inverze, a gazdaság energiaigényessége: mekkora értéket állít elő az ország egységnyi energia felhasználásával, vagy mennyi áram, gáz, nyersolaj kell, mondjuk ezer euró nemzeti termék előállításához. Ezek az indikátorok most különösen jelentősek, hiszen a sok energiát fogyasztó országokat nagyobb mértékben sújtja az utóbbi másfél év energia-megdrágulása, mint azokat, amelyeknek a gazdasági szerkezetében eleve kisebb az energiaigényes tevékenységek aránya, korszerűbb az ingatlanvagyon, a járműpark.
Európa országai az energiahatékonyság vonatkozásaiban sem egyformák, még a klimatikus viszonyok is szerephez jutnak, az adottságok is különböznek. Hosszabb távon viszont a lényeg a modernizáció folyamat, annak mind technológiai, mind pedig gazdasági-társadalmi vonatkozása. A valamikori szocialista tömb gazdaságtörténete sajnos világosan megmutatta, hogy a sok élőmunkával, nagy felhalmozási rátával, de elégtelen technológiai fejlődés mellett, az erőforrások pazarló, nem gazdaságos felhasználásával lehetséges ugyan ipari társadalmat létrehozni („extenzív fejlődés”), de az ilyen nem versenyképes hosszabb távon. Éles versenyhelyzetben kiderül a szomorú valóság: a gyenge hatékonyság, nagy anyagigény, a legtöbb szektorban a nyugatitól nagyban elmaradó technológiai szint.
A rendszerváltozás óta az elmaradásukból sokat ledolgoztak a volt tervgazdaságok, hiszen már önmagában a piacgazdaságra való visszatérés, a piaci árak alkalmazása kikényszerítette (gyakran nagyon fájdalmasan) a korszerűtlen tevékenységek eltűnését. De a modernizáció valóban folyamat, mégpedig időigényes: a nagy hozzáadottértékű szolgáltatási és ipari kultúrák kialakulása nem szándék kérdése, idő kell az anyag- és energiaigényes termelésről való leállásra, és sok időt igényel a társadalmi viselkedési módok megváltozása. A modernizációs pályán nem egyforma sebességgel haladnak az EU új tagállamai, ebben nincsen semmi meglepő.
Ennek a történelmi folyamatnak az ismeretében tekintsünk itt rá két fontos vonatkozásra: mindkettő támpontot ad ahhoz, hogy a közeljövő folyamatait jobban értelmezhessük. Az egyik az energiaügy: a korábbi időszak viszonyaihoz képest miként változott, mennyivel javult az energiafelhasználási igény (meg ami ezzel szorosan együtt jár: a természeti környezet igénybevétele) a tagállamokban, közöttük Magyarországon.
Jól látható, hogy Bulgária, Románia, a volt Csehszlovákia, és a valamikori szovjet tagállamok, de nemkülönben Magyarország is még a rendszerváltozás után két évtizeddel is rendre sokkal magasabb energiaigényesség mellett működött, mint a szintén erősen iparosodott Németország, Svédország, Franciaország. Javult azért az energiahatékonysági mutató, mind a számlálójában, mind pedig a nevezőjében beálló változások miatt: növekedett a GDP, és kevésbé nőtt, esetleg csökkent is a felhasznált energia mennyisége. Ugyanakkor az is látható sajnos, hogy az említett fejlett ipari országok nívóját (100 kg körüli olajegyenértékes/1000 euró) egyik új tagország sem éri el: kétszerestől négyszeresig terjed a szóródás.
A 2020-as év e vonatkozásban is sajátos volt, mert a Covid-válság gazdasági visszaeséssel és kényszerűen gyors életmódváltozással jár: ezek a sajátosságok érintették az energiaigény alakulását is. Ne feledjük, hogy addigra már komoly energiatakarékossági programokat fogadtak el az EU tagállamai, alapvetően klímapolitikai megfontolásokból; ugyanakkor a környezeti fenntarthatóságot szolgáló technológiai és szabályozási intézkedések közvetetten energiatakarékossági jellegűek is, noha akkor kevesek gondoltak arra, hogy kis időn belül az orosz energiafüggőségtől való szabadulás miatt nyer stratégiai jelleget az ügy. A tagállamok e vonatkozásban sem egyformán teljesítettek, amint azt a 2020-as évet megelőző időszak átlagos energiafelhasználásához mért változás mértéke mutatja.
Az adatok azt a képet mutatják, hogy a volt tervgazdaságokban az utóbbi időszak (ebben természetesen nem szerepel még a 2021-es esztendő és a jelen év) csekély volt az energiaigény mérséklődése; a magyar adattal nem büszkélkedhetünk. Amint korábbi elemzéseink megmutatták, a magyar állami költségvetés kiadási arányaiban megnyilvánuló preferenciák között évek óta nem szerepel a környezetvédelem, de az energiatakarékosság sem. Ez Európában nem általános. A Covid-járvány alatt különösen nagy termelésleállást elszenvedő dél-európai országok esetében az összkereslet csökkenése is benne van az energiamegtakarítási adatok alakulásában, azok mégis figyelemreméltók. Ezzel szemben a keleti peremvidék országainak gazdasági szerkezetéből és társadalmi viszonyaiból adódóan – nem azonos mértékben – szerény mértékű lett az energiaigény csökkenése.
A gazdasági szerkezet módosulása nagymértékben függ attól, hogy az adott ország gazdasági szereplői valamint hatóságai mennyit fordítanak alap- és alkalmazott kutatásra, műszaki fejlesztésre, innovációra – még ha a ráfordításoktól hosszú és kanyargós út vezet is el az igényesebb, fejlettebb szintre jutáshoz. A K+F-folyamatok vizsgálatában ezért mindig hosszabb időtávot érdemes tekinteni. Az Eurostat adataiból érdekes kép nyerhető.
A magyar adatok csaknem folyamatos növekedést mutatnak az üzleti és kormányzati K+F-ráfordításokat illetően. Az uniós átlag felé tartó közeledés érzékelhető, bár a rés továbbra is nagy. Néhány kiválasztott ország mutatói alapján elmondható, hogy a modernizációs folyamat ezen indikátorát tekintve is jelentősek az EU-n belül különbségek: magyar–román vonatkozásban határozott előnyünk mutatkozik, míg például a cseh gazdasághoz képest jelentős, és ezidáig inkább növekvő az elmaradásunk.
A fenti adatok a teljes gazdaságra vonatkoznak, nemcsak az állami szektorra. Nem fölösleges külön megnézni az Eurostat mutatóit, hogy miként alakult újabban a kormányzati befektetés a K+F szektorába. Itt már vannak 2021-es előzetes mutatók is: ezek szerint a magyar kormányzati költség a GDP 0,29 százalékáról 0,38 százalékra nőtt 10 év alatt. Hogy ez miként viszonyul az európai trendekhez, azt bemutatja az ábra.
A német, olasz vagy éppenséggel a görög állami kiadások aránynövelése jelzi a kormányzati prioritások alakulását. A magyar állami hányad is növekedett, ám ezzel együtt is látható, hogy a térség zömével együtt lemaradásban vagyunk. És mivel a magyar GDP is jóval kisebb az uniós átlagnál, az uniós K+F-hányad felét kitevő magyar állami ráfordítás volumenben bizony csak harmada az európainak. A mostani költségvetési viszonyok közepette aligha várható, hogy az állami modernizációs ráfordításokra több jusson, amikor az adósságszolgálat, a katonai kiadások, valamint a politikai vezetés által fontosabbnak ítélt területek finanszírozása elviszi a pénzt, és eközben keményebbek lesznek az állami deficit-korlátok.
Ám a K+F-ráfordítások nagyobb részét így is a magánszektor tette ki, saját forrásból és uniós pályázatok révén. A vállalatok, intézmények további fejlesztési szándékait valamint az EU-s projektekhez való hozzájutás kilátásait nem könnyű megjósolni. Annyi azonban elmondható, hogy e téren erőteljes javulás nélkül rögzülne az olló az uniós élenjáró szint (sőt az átlag) és másfelől a magyar K+F-viszonyok között. Ez a vonatkozás különösen akkor nyer nagy jelentőséget, amikor a nagyobb anyag- és energiaigényű, hagyományosabb ágazatok további költségnyomás alá kerülnek, és sérülékennyé válnak a világméretű ár-átrendeződés folyamatában. Márpedig most ilyen szakaszba léptünk be.
Ennél jobb adatra számítottak az elemzők. 
