Lehet választani: adóemelés vagy nyugdíjcsökkentés?

Privátbankár.hu: Többször nyilatkozta, hogy nem kellenek a magánnyugdíj-pénztárak.

Németh György, nyugdíjszakértő: Igen, én voltam, aki ezt nagyon következetesen, már 1998-tól végétől képviseltem.

PB: Most elégedett?

N. GY.: Nem vagyok elégedett, bár a szakmából többen gondolták, nekem is közöm van a felszámolásukhoz. Király Júlia, a nyugdíjkerekasztal első elnöke is felhívott, és megkérdezte, hogy én vagyok-e mögötte. Nem voltam. Bár írtam a kormányzatnak anyagokat, azokra válasz sosem érkezett, talán el se olvasták, vagy ha el is olvasták, nem értették.

A kormány indokolása közgazdasági szempontból szakszerűtlen, a lebonyolítás durva és álságos volt. Én olyan megoldást javasoltam, amellyel a kormány úgy arathatott volna teljes szakmai, erkölcsi és politikai győzelmet a nagy nemzetközi pénzügyi intézményekkel, az Európai Unióval és a szocialistákkal szemben, hogy egyúttal jót tesz az országgal és a jövendő nyugdíjasokkal, csak a magánnyugdíj-pénztárak működtetőinek okoz kárt, de azoknak így is, úgy is okozott. Makrogazdasági szempontból, az ország pénzügyi sebezhetőségének csökkentése szempontjából a magánnyugdíj-pénztárakat fel kellett számolni, illetve azokat nem lett volna szabad létrehozni. Ehelyett a kormány arról beszélt, hogy ez egy drágán működő intézményrendszer, meg emiatt mekkora rés lett a nyugdíjkasszán, növekedett a hiány és az államadósság, és veszélybe került a nyugdíjak kifizethetősége. A kormány azt hitte, hogy itt az „állami” és a „magán” között folyik a vita, és igencsak hathatós, a tagok által kényszeredetten tudomásul vett érveket sorakoztatott fel az állami mellett. Közben – elméletileg – nem vonta kétségbe a választás szabadságát, amivel egy intézményi zárványt teremtett. De rosszul feltett kérdésekre csak rossz válaszokat lehet adni.

PB: De hát az állami felosztó-kirovó és magán tőkefedezeti nyugdíjrendszer valóban ég és föld.

A ma felosztó-kirovónak nevezett nyugdíjrendszerek nem azért jöttek létre, mert létrehozóik úgy gondolták, hogy a nyugdíjak folyósítása közfeladat, hanem azért, mert a 19. század végén, a 20. század első kétharmadában a szociális-társadalmi feszültségeket úgy kívánták csökkenteni, hogy az állam erre a célra járulékot szed és abból azonnal nyugdíjat fizet.

PB: Ezt kipipálhatjuk, a világ ezt azóta túlhaladta. Mi lenne most a megoldás?

N.GY.: Az 1980-as évek közepéig roppant előnyös volt nyugdíjasnak lenni, mert csekély befizetésért tisztes nyugdíj járt. Az „ideiglenesség korából" az „állandóság korába" kellett volna lépni, de ekkor még jó kérdéseket sem tudtak feltenni, nemhogy azokra jó válaszokat adni. A nyugdíjkérdés az 1980-es években foglalkoztat egyre több közgazdászt. Az Estella James vezette Világbank-munkacsoport 1992 és 1994 között kidolgozta azt a javaslatot („Averting the old age crisis ….”), amely az 1990-es évek kelet-európai és közép-ázsiai nyugdíjreformjainak ihletője lesz. A hárompilléres nyugdíjrendszerként ismert javaslatuk nyugdíjszakmailag helyes volt ugyan, de sajnálatosan tartalmazott egy súlyos makrogazdasági hibát: tőkésítéssel kívánta elérni, hogy a fizetett járulékok és a cserébe kapott nyugdíjak között szoros és elszakíthatatlan legyen a kapcsolat. A tőkésítés azonban növelte az ilyen jellegű nyugdíjreformot végrehajtó országok pénzügyi sebezhetőségét.

PB: Hogyan lehetett volna ezt a kapcsolatot tőkésítés nélkül garantálni?

N. GY.: A kormánynak az egyéni számlák vezetését és indexálását államosítania kellett volna, miközben a nyugdíjvagyon egészével csökkenti az államadósságot. Egy olyan nyugdíjalapot kell elképzelnünk, amely kizárólag állampapírt vásárol és működési költsége csaknem nulla. Lényegében csupán egy nyilvántartást végző szoftvert kell üzemben tartani. Ez a konstrukció addig működőképes, amíg a magyar államadósság szintje kb. a GDP 20-25%-a alá nem esik, vagyis elképzelhetetlenül hosszú ideig.

PB: Akkor most mégis, hogyan tovább?

N. GY.: A társadalom öregedésének felgyorsulása, illetve az, hogy ennek negatív következményeit a politika – ha a szokásos fáziskéséssel is – felismerte, az 1980-as évek közepéhez képest is új helyzetet teremtett. A kormányok problémája már nem az, hogy miként hozzanak létre a fizetett járulékok és az érte kapott nyugdíjak között szoros és elszakíthatatlan kapcsolatot. Hanem az, hogy miként érjék el, szavazóiknak, a jövendő nyugdíjasoknak lehetőleg ne váljon túlságosan nyilvánvalóvá, hogy az általuk fizetett járulékhoz képest alacsony nyugdíjat fognak kapni. Ez hozta magával a felosztó-kirovó ideológia reneszánszát, amely szerint kizárólag a mindenkori járulékbevételekből fizethetők ki a mindenkori nyugdíjak. Ha a nyugdíjak meghaladják a járulékbevételeket, akkor a rendszer fenntarthatatlan, és valamely paraméter változtatásával – most elsősorban a nyugdíjkorhatár emelése dívik – kell a fenntarthatóságot helyreállítani.

Az átlátható, korrekt nyugdíjrendszer megteremtése az 1990-es években általános óhaj volt és előrelépést jelentett volna. A 2010-es évek elején, az erősen öregedő társadalmunkban egy átlátható, korrekt nyugdíjrendszer nyugdíjai csak egyre magasabb adókból lennének kifizethetők, extrém esetben még úgy sem. Ezért a felosztó-kirovó ideológia örve alatt a kormány rejtett módon megadóztatja a nyugdíjakat. Persze csak aközött választhat, hogy ezt rejtett vagy nyílt módon tegye. Az előbbit választotta.

PB: Mi történik azokkal, akik nem tudnak aktív korukban annyi pénzt félretenni, amennyiből lesz elég nyugdíjuk?

N. GY.: Ez időskori szociális probléma, nem nyugdíjkérdés.

PB: Mit akar ezzel mondani, ez nem ide tartozó kérdés?

N. GY.: A nyugdíj nem szociális kérdés. A nyugdíj közgazdasági értelemben az aktív kori felhalmozás időskori életjáradékként való visszaosztása. Egy generáció aktív korában nyugdíj céljára megtakarít, ez a megtakarítás megfelelően kamatozik, majd életjáradék formájában ez a generáció kapja vissza egészében.

PB: Mégis mi legyen az időkorú szegényekkel?

N. GY.: Az állam folyósítson számukra segélyt. A legszerencsésebb az úgynevezett alapnyugdíj lenne, de ez csak nevében nyugdíj, közgazdasági értelemben nyugdíj és segély keveréke.

PB: Mi legyen az önkéntes nyugdíjpénztárakkal? Nekik hol lenne szerepük az új rendszerben?

N. GY.: Már magától az önkéntes kifejezéstől is borsódzik a hátam.

PB: Miért?

N. GY.: Az önkéntes arra utal, hogy az intézmény mintája a társadalombiztosítás, csak éppen tagnak lenni – azzal szemben – nem kötelező. Az önkéntes nyugdíjpénztár nagyon rossz konstrukció, egy intézményi förmedvény. Létrehozásakor, 1993-ban nem az volt a kérdés, hogy milyen legyen az az intézmény, amelynek feladata kisemberek kis pénzeinek havi rendszerességgel történő összegyűjtése és befektetése évtizedeken át, és amely – esetleg – még életjáradékot is tud nyújtani. Ez a feladat egy speciális befektetési alapot igényelt volna, az átlagosnál szigorúbb befektetési szabályokat és szorosabb állami felügyeletet, mert kisemberek nyugdíjcélú megtakarításáról van szó. Ehelyett a feladattal tökéletesen inadekvát módon egy biztosítókra hajazó – de legalább drága és bonyolult – intézmény kerekedett, ráadásul kizárólagosan egyesületi formában.

Ma már olyan állami nyugdíjpénztárt is el tudok képzelni, amely közvetlenül, folyószámla-szerűen finanszírozza az államháztartást, gyakorlatilag működési költség és kockázat nélkül, ráadásul a most elérhető legjobb hozamért.

PB: Az egyre inkább elöregedő társadalomban ez a rendszer működőképes lenne?

N. GY.: A közgazdasági értelemben vett nyugdíjrendszer egy technikai feladatot lát el: az aktív életszakasz nyugdíjcélú befizetését gyűjti, kamatoztatja, nem befekteti, mert a nyugdíjtőke az állam adósságaként létezik. Majd egy biztosításmatematikus segítségével életjáradékra váltja, az indexálással pedig tekintettel van az adott generáció várható élettartamára.

PB: Ezzel együtt a nyugdíj összege is mozgásban van?

N. GY.: Igen, a politika azonban aligha merné megkockáztatni a nyugdíjak csökkentését.

PB: Melyik az a párt ön szerint, amelyik ezzel kampányolna?

N. GY.: A politika értékőrző nyugdíjakról beszél. Szerintem lényegesebb a nyugdíjrendszer korrektsége. Ha egy nyugdíjas generáció várható élettartama hirtelen megnő, akkor erre az azonnali nyugdíjcsökkentés a megfelelő válasz. Ezt le kell nyelni. Álságos viszont, ha inkorrekt nyugdíjrendszerben a nyugdíjak reálértékének megőrzéséről beszél a politika.

PB: Amit ön mond, hogy öregedő társadalomban a korrekt nyugdíjrendszer csak lényegesen magasabb adókból finanszírozható, éppen szembemegy a jelenlegi kormány logikájával.

N. GY.: Erről van szó. A kormány számára a személyi jövedelemadó mértéke, illetve annak további csökkentése politikai szimbólum.

PB: Arról is vita van, hogy az egy családban született gyerekek száma beleszámítson-e a nyugdíjba. Ön szerint?

N. GY.: Nem gondolom, hogy a gyermekvállalásban a majdani magasabb nyugdíj ígérete ügydöntő lenne. Én amellett vagyok, hogy azokat, akiknek négy, esetleg csak három gyermekük van, engedjük ki a rendszerből. Kapják meg a szociális hozzájárulási adót, és ne szerezzenek nyugdíjjogosultságot. Ennek alapja az a meggondolás, hogy az emberek kétféleképpen teremthetik meg idős koruk anyagi biztonságát: vagy takarékoskodnak, vagy sok gyermeket vállalnak, akik idős korukban eltartják szüleiket. Az állam mondja azt, hogy vagy-vagy. Azt remélem, hogy egy nagyon tudatos kisebbség a kilépést választaná, és növelné gyermekei számát. Az ötlet nem az enyém, hanem Alessandro Cigno közgazdász-demográfus professzoré.

PB: Ha sokan kimaradnak a rendszerből, nem lesznek rosszabb helyzetben azok, akik maradnak?

N. GY.: De igen. De itt legfeljebb egy erős és elszánt kisebbségről lenne szó, amely döntő módon járulhatna hozzá népesedési helyzetünk javításához. Ennek pedig az egész társadalom a nyertese lenne.